Népszava, 2010. április (137. évfolyam, 76-100. sz.)

2010-04-24 / 95. szám

8SZOMBATI RANDEVÚ2010. ÁPRILIS 24., SZOMBATNÉPSZAVA – Miért éppen A teljesség felé című Weöres-művet választotta a hatvanadik születésnapjára? Ez a cím lehet jelképes, áthallásos. – Igen, lehet. De ez inkább a közönség számára áthallásos. Amikor harminc­egynéhány éves voltam, szerettem bele Weöres Sándornak ebbe a nagy művé­be. Ekkor határoztam el, hogy a mon­dataiból készítek valamilyen dalsoro­zatot. Érdekes, hogy Weöres Sándor is y a harmincas éveiben járt, amikor ezt megírta. Nem is én találtam ki, hogy ezt adjuk elő a hatvanadik születésna­pomon, hanem a fiam, Samu, aki most harmincegynéhány éves, és eredetileg jazzmuzsikusként végzett a Zeneaka­démián. Ezt a dalsorozatot annak idején úgy rögzítettem lemezre, hogy szinte minden hangszeren én játszottam. Volt egy négysávos magnóm, és a különböző sávokra játszottam más-más hangsze­ren, furulyán, citerán, tárogatón, pánsí­pon, és én is énekeltem. Később persze az anyagot egy stúdióban rendesen összeraktuk. Tolcsvay László játszott még hozzá szintetizátoron, és Molnár András tablán, így lett belőle lemez a n yolcvanas évek végén. Ezt a lemezt Samu tíztagú kisegyüttesre hangsze­relte át. Ez nem egy működő zenekar, hanem részint Samu munkatársai, vagy akik az én lemezeimen szerepeltek már, például Borbély Mihály, Balogh Kálmán játszanak benne. A dalokat, amelyeket pedig én énekeltem annak idején, Samu szétosztotta az ő és az én pályatársaim között. Sebő Ferenc a kor­elnök, és fantasztikusak a női hangok, Sebestyén Márta, Palya Bea, Szalóki Ági, Szirtes Edina Mókus, Bognár y,y, Szilvi, de fellép Ferenczi György és Both Miklós barátom is. Ez körülbelül 45 perces mű, de az természetes, hogy a második részben a Kaláka is fellép, aminek negyven éve az alapító tagja voltam, azóta muzsikálunk együtt. Aki lemaradt a pénteki koncertről, az jöjjön június 12-én, a II. kerület napján a Mil­lenárisba, akkor lesz a Teljesség feléből egy nagyobb, hosszabb előadás. – Mi van már meg a teljességből? – Attól függ, hogy értem a kérdést. A legegyszerűbb választ fogom mondani, A teljesség felé című Weöres-műnek legfeljebb az egy százalékát tartalmaz­zák a dalok. – De tudja, hogy nem erre gondoltam. – Persze. Számomra a teljesség még odébb van. Nem is tudom, hogy én va­gyok-e hivatva eldönteni, hogy mennyi van meg belőle. A 25 Kaláka-lemezt, amin nem tudom én, hány nótám van, a szólólemezeimet, amelyek közül az első A teljesség felé volt, aztán követ­kezett a Pál apostol, A hegyi beszéd, a Tizenöt zsoltár, és ebbe a sorozatba passzol a „Volt egyszer volt egy kis zsidó” is, ami Kányádi Sándor jiddis népdalfordításait tartalmazza. Ezeket mind a Kaláka mellett csináltam. – Annyin múlik a teljesség, hogy hány lemez van? – A teljesség biztos, hogy egy egészen másfajta fogalom, nem e világi dimen­zió. Annyi a mi lehetőségünk, hogy a teljességre törekedjünk, afelé tartsunk. Ha éppen úton vagyunk, nem biztos, hogy tudjuk, hogy az útnak melyik fázisában járunk, ezért az ember nem képes mást elmondani, mint ho gy mi­lyen munkákat tett le az asztalra. – Azt szokta mondani, hogy az első Kaláka-lemez már ugyanazt a szellemiséget tükrözi, mint a legutolsó. Ha ez így van, akkor a teljesség lényegében már az első lemeznél megvolt. – Igen, azt hiszem, hogy lehet ezt mon­dani. Talán bizonyos dolgokat mélyeb­ben látok. – Miket lát mélyebben? – Azt, amit az ember fiatalkorában még csak sejt. Szélesebb spektrumban tud­ja befogadni a világot, idősebb korára viszont bizonyos dolgoknak jobban a mélyére lát . – Mondana konkrétumot? – Például, amikor az ember fiatal, csak úgy jön belőle a zene, és nem gondol­kozik azon, hogy ennek milyen hatása van. Mikó Pista – aki szintén alapító tagja volt a Kalákának – úgy tudott dalt írni, hogy elkezdte nézni a verset az elejétől, és már énekelte is. Aztán valahol és valahogy a végére ért. Ezt ma már nem nagyon tudnám elkép­zelni. De akkor ösztönösen benne volt a vérünkben sok minden. Ma pedig tudatosan gondolok sok mindenre, mi­közben az éleslátásom már lehet, hogy nem olyan, mint régen. Szerteágazó a tevékenységem, hiszen kiadói, keres­kedői tevékenységgel is foglalkozom, fesztivált is szervezek. – Nem nyűg az ön számára a ki­adói tevékenység? Nem érzi úgy, hogy elvonja a zenéléstől? Hiszen kényszerből kezdett kiadással fog­lalkozni, mert A teljesség felé című albumot nem akarta megjelentetni a Hungaroton. Amikor 1990-ben már lehetőség volt arra, hogy saját kiadásban jelentessen meg leme­zeket, alapított kiadót. Vagyis tu­lajdonképpen kényszervállalkozó. – Azt hiszem, hogy Magyarország nagy része kényszervállalkozó. Sok mindenkitől elvárják, hogy vállalkozó legyen, akinek nem ez lenne a dolga. – Nem utálja, hogy vállalkozónak is lennie kell? – Egyáltalán nem. 1969-ben alakult a Kaláka, és én kezdettől fogva törőd­tem a szervezéssel, az adminisztráció­val. Voltak, akik akkoriban ezt még méltóságon alulinak érezték. Ma sem szeretem, ha valaki nyavalyog, hogy ezt meg azt szeretné, de nincs rá mód­ja. Ha akar valamit, akkor próbálkozni kell, telefonálni, csinálni, amit lehet. – Nyilván ön is sokat telefonált, próbálkozott, az első nyolc évben mégsem jelenhetett meg lemezük. Miért nem? – Nem tudom. – Azt nem érzem, hogy a Kaláka olyan nagyon ellenzéki lett volna, hogy emiatt nem adták ki egy le­mezét sem. – Ez lehetett ízlésbeli kérdés, hogy nem tetszett, amit csináltunk. – De valaki valamit csak mondott. – Például azt mondták, hogy az akkor monopolhelyzetben lévő Hungaro­tonnál két szerkesztőség van, egy komolyzenei és egy könnyűzenei, és hogy egyikbe se passzolunk bele. Amikor nagy nehezen megjelent az első albumunk, azt könnyűzeneinek minősítették. Utána azt mondták, hogy az a harmincezer példány, amennyit eladtak, akkora bukásnak számít, hogy ezt mé g egyszer nem engedhetik meg maguknak. Így aztán megint várnunk ggyggy kellett. 1980-ban, a Hungarotonban me galakult az irodalmi szerkesz­tőség Tóth Attila vezetésével, mint harmadik lehetőség. Ekkor kezdtünk mi sorozatban lemezeket készíteni, ekkor csináltuk A fekete embert, A pelikánt, a Villon-balladákat, Az én korombant, és holland költők verseit is megzenésítettük. Tíz jó évünk volt a Hungarotonnál. 1990-ben viszont szinte mindenkinek döntenie kellett, hogy saját kezébe veszi-e a sorsa irá­nyítását, vagy megpróbál valakinek vagy valaminek az oldalvizén létezni. És akkor úgy döntöttem, hogy már­gy pedig megcsinálom a Gryllus Kiadót. 1991-ben Sumonyi Zoltán verseire a Pál apostol dalsorozat volt az első kiad­ványom. Aztán a második már rögtön Kaláka-gyereklemez volt, az Ukulele. Ma már több mint 90 kiadványom van, ez persze nem mind Kaláka. Én adom y,y ki a Hangzó Helikon-sorozat zenefel­vételeit, ebben már szerepelt többek közt Ferenczi György, Lovasi András, Sebestyén Márta, Cseh Tamás, Sebő Ferenc, Palya Bea. – Hány Kaláka-lemez van? – Azt hiszem, hogy 25, de ez nem mind az én kiadásom. A legutolsó Kaláka-lemeznek az a címe, hogy Ka­láka–Kányádi kicsiknek és nagyoknak a Hangzó Helikon sorozatban. Ezen Kányádi Sándor szaval, és mi pedig énekelünk. Az Arany János-lemezünk már hároméves, Sebő Ferinek is meg­jelent öt lemeze nálam. – A Kaláka esetében soha nem merült föl más profil? Negatív éllel is szokták mondani, hogy tényleg ugyanolyan volt már har­minc évvel ezelőtt, mint most. Nem gondolták, hogy csinálnak például egy jazzlemezt vagy bármi mást? – Az az igazság, hogy a Kaláka nem egy stílus, hanem egy műfaj, mint az éne­kelt vers. Ezen belül mi nagyon sok stí­lust asszociatív módon felhasználunk. A régi zenét, a klasszikus kamarazenét ugyanúgy, mint ahogy bizonyos ese­tekben a jazz felé is kacsingatunk. De a legkülönbözőbb népzenéket is hasz­náljuk, már a hetvenes években voltak olyan koncertjeink, amelyeken indiai, cseh, olasz népdalt, szardíniai halász­dalt is énekeltünk. Mindig is nagyon széles stílusspektrumon mozogtunk. Ezért nem vágyódtunk másra. – Nem vágyott volna például szö­veg nélküli hangszeres lemezre? – Hát nem is tudom… egyszer, még nagyon régen a Kalákával csináltunk egy hangszeres népzenei lemezt, hiszen külföldi turnéinkon mindig elvárás, hogy játsszunk több népzenét. Van egy pár jazzfeldolgozásunk is. Becze Gábor, a bőgősünk jazztansza­kon végzett, sok olyan lemezünk van, amelyekben tulajdonképpen jazzszóló­kat játszik. A régi időkben én is sokat játszottam még reneszánsz és barokk zenét, ennek hatása is érződik a Ka­láka dalaiban. A Kaláka magába tud mindent integrálni. – Attól sem változott az együttes, hogy több tagja kicserélődött? – A szellemisége nem cserélődött ki. – A szellemisége öntől függ? – Lehetséges. Radványi Balázs az első félévben nem volt csak, amikor testvé­remet, Vilit bevitték katonának, akkor jött. Vilmos az első tizenvalahány év­ben velünk játszott, és lényegében az utolsó tizenötben is. Egy negyvenéves zenekar esetében föl szoktak sorolni száz tagot. A mi esetünkben viszont mindenkivel készült interjú, akivel ját­szottunk. Ezek az interjúk képekkel, do­kumentumokkal együtt könyv alakban majd megjelennek a Könyvhétre. Ez a „mindenki” összesen tíz ember, ebben még az is benne van, aki mindössze két hónapig volt muzsikustársunk. És tény­g, leg igen sokfélét csináltunk. A magyar népmeséknek eddig nyolcvanvalahány epizódját rögzítettük, mindegyiknek egyedi zenét írtunk. A kódexirodalom jó részét is végigjátszottuk a Mátyás király-filmekhez. Valóban minden be­leolvadt a zenénkbe. – A Kaláka első éveiben leginkább a saját korosztályuknak játszottak, most mintha több fellépésük lenne gyerekeknek. – Nem tudnék pontos statisztikát mon­dani, de például ezen a héten, amikor beszélgetünk, pénteken van a szüle­tésnapi koncertünk, másnap Kispesten egy gyerekműsort tartunk délelőtt, és 24-én, mint minden hónap utolsó szom­bat estéjén, akusztikus koncertet tar­tunk felnőtteknek a Marczibányi téren. Vasárnap a Lauder iskolában játszunk gyerekműsort délelőtt, délután pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumban családi koncertet tartunk. Vegyesen jönnek a korosztályok, a Marczibányi térre például mindig hoznak egészen kis gyerekeket, de vannak nyolcvanévesek is. Amikor játszani kezdtünk, valóban azokhoz szóltunk, akik a legközelebb álltak hozzánk. Azóta sokrétűbb lett a közönségünk. A Marczibányi téren fellépünk, mióta átadták a művelődési házat. Az első klubunk a XI. kerület­ben, egy lakásban volt, de azt három­négy alkalom után kinőttük, és a Ví­zivárosi Pinceklub volt az első, sokak számára legendás törzshelyünk. És azt , hiszem, 73-ban vagy 74-ben épült fel a Marczibányi téri művelődési ház, ott már mindjárt a megnyitón játszottunk, és azóta is rendszeresen fellépünk. – A Marczibányi téri művelődési ház klubnak nem túl nagy? – Attól, hogy háromszázan is beférnek, mé g családias a hangulat, már csak azért is, mert nem használunk erősítő­ket. A márciusi koncert különösen in­tim volt, mert éppen arra a napra esett az az akció, amelynek keretében azt kérték, hogy oltsuk le a lámpákat. Egy óra hosszat néhány gyertya fénye mel­lett muzsikáltunk. A XXI. században az, hogy nemhogy mikrofonok nincse­nek, de még lámpák sem égnek, már teljesen anakronisztikus, de igen han­gulatos volt. Egyszer Dunaújvárosban játszottunk még gyertyák fényénél, de akkor azért, mert áramszünet volt. – Ameddig bírják, fellép a Kaláka? – Az biztos, hogy vannak olyan dol­gok, amelyeket csak kamaszos lendü­lettel lehet énekelni, de vannak ol yan dalok is, amelyeket idősebben elmé­lyültebben énekel az ember, például a zsoltárokat, de akár Arany János meg­zenésített verseit is. – Arról híres, hogy semmit nem szeret kidobni. Mennyi dal van repertoáron a Kaláka számára szerzett közel 1200-ból? – Ennek a közel 1200 dalnak jó része sosem volt repertoáron. A filmzenéket akkor eljátszottuk, amikor szükség volt rájuk, de nem tartottuk műsoron. Sok megrendelésünk volt a tévétől, a rádiótól akkoriban, amikor még jóval nagyobb számban csináltak kulturális műsorokat. Bár a Magyar Rádiótól éppen most kaptunk megrendelést, az Apám kakasa című Lackfi János–Vörös István-kötetből néhány szöveget meg­zenésítettünk. Régebben nagyon sok irodalmi műsor számára dolgoztunk, rengeteg dalt írtunk például a Cimbo­rának. Dorogi Zsigmond szerkesztő néha tízesével rendelte meg, hogy Nagy László- vagy Vas István-verseke t énekeljünk. A Móra Kiadónál pedig a nyolcvanas évek végén kitaláltuk a ze­nés könyvet, ami kicsit hasonló, mint az általam kiadott Hangzó Helikon. A Nálatok laknak-e állatok? című zenés könyvből fél év alatt elment 40-50 ezer példány. Abban is van 36 állatvers. Ezekből például ötöt-hatot szoktunk énekelni. De azért ha most belefog­nánk, tíz-tizenkét órát biztos, hogy vé gig tudnánk játszani, 300-400 nótát elő tudnánk adni. Ameddig bírjuk, csi­náljuk a Kalákát. Biztos, hogy az em­ber már kicsit fárad, de például mindig vannak betlehemes koncert jeink karácsony előtt, adventkor. Ezekből évente vagy 30-at játszunk, és most, karácsony előtt is volt olyan, hogy egy nap öt koncertet tartottunk. Boldogan csináljuk. Ahogy mind közelebb va­gyunk az ünnephez, egyre jobb ezeken a koncerteken játszani. Egy nap öt kon­cert, az már a fizikai teljesítőképesség határait súrolja. Egyszer Szarajevóban muzsikáltunk, ahol ellopták az összes hangszerünket erősítőkkel együtt, és a buszt is, amiben voltak. Béreltünk egy buszt, elindultunk valamikor este, reggel nyolcra értünk Pestre. Ekkor telefonáltam egy hangszerboltos bará­tomnak, hogy nyisson hamarabb, mert tízkor koncertünk kezdődik Szentend­rén. Bejött a boltba, vettem gyorsan ci­terát, furulyát, klarinétot, amit kellett, mindenki hazaloholt tartalékhangsze­rekért , és tízkor elkezdtük a koncertet Szentendrén. Ráadásul aznap is öt koncertünk volt. De hát azért ez a ki­véte les eset. Nyáron lesz egy kis pihe­nő, és természetesen lesz Diósgyőrben Kaláka Fesztivál is. Ez azért fontos, mert ez a nagyszabású fesztivál, ami már 31. éve van, nem függ a mi fizikai teljesítőképességünktől, megmaradhat akkor is, ha már nem koncertezünk. És jpg,g megmaradhat néhány dal is. A Kaláka nem stílus, hanem egy műfaj, mint az énekelt vers „Minden beleolvadt a zenénkbe” – mondja Gryllus Dániel, a Kaláka Együttes vezetője, akinek tegnap nagyszabású koncerttel ünnepelték a hatvanadik születésnapját a Millenárison, amit kibővített for­mában június tizenkettedikén megismételnek. A több mint negyvenéves Kaláka Együttesnek közel ezerkétszáz dala van és huszonöt lemeze. A produkció első részében A teljesség felé című Weöres Sándor-mű megzenésített változata hangzik el. Gryllus szerint a Kaláka nem egy irányzatot képvisel, hanem nagyon sokféle stílust használ föl asszociatív módon az énekelt vers műfajához. Gryllus Dániellel Bóta Gábor beszélgetett A mi lehetőségünk annyi, hogy a teljességre törekedjünk, afelé tartsunk FOTÓK: VAJDA JÓZSEF

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék