Népszava, 2010. szeptember (137. évfolyam, 203-228. szám)

2010-09-18 / 218. szám

SZÉP SZÓ 2010. SZEPTEMBER 18., SZOMBAT Riport Veress Jenő Holnap ér véget a 75. Thesszaloniki Nemzetközi Vásár. A díszvendég idén Magyarország volt. A válság - nem csupán Kósa Lajos révén - közelebb hozta a két nemzetet, épp ezért mu­tatkozott meg különösen markánsan a két kormányfő eltérő hozzáállása az ország talpraállítása és a kilábalás le­hetősége megítélésében. Különöskép­pen pedig a gazdasági tervek létében, illetve kommunikációjában. A görögországi kiállításon hazánk szereplése szomorúsággal töltötte el a tudósítót, jóllehet minden feltétel adott volt, hogy valódi kitörési pontokat ta­láljunk. Ehelyett gyakran szánalmas, értelmetlennek tűnő bemutatkozá­sokra futotta csak ezekben a kritikus időkben. Pedig a sorsközösségbe keveredett két ország kilábalásának több közös eleme lehet, mint amennyire általában gondolni szokás. Görögország Jeórjiosz Papandreu miniszterelnök — ámbár reformjai ellen tömegek tün­tetnek rendszeresen, tehát most is­­ két napot szánt arra, hogy a nemzetközi vásárra sereglő külföldi újságírók, il­letve saját hívei előtt beszéljen, érvel­jen. A kiállítás megnyitóját valóságos „évértékelő” beszéddel dúsította, ahol figyelemreméltó kijelentéseket tett. Hazai fülnek elsősorban az tűnik fel, hogy bár szerinte a görög nép is „kis forradalmat” hajtott végre, ez azonban kevés az üdvösséghez. „Célunk, hogy hazánkban megalkossuk a lehetősé­gek országát. Ebben nem számít, hogy mindez mekkora politikai árral jár... A csatát nem a pártnak, hanem nekünk, mint nemzetnek kell megvívnunk.” Vagyis Papandreu megmutatta: nem fél kockáztatni karrierjét, kormánya jövő­jét, sőt, semmiféle hatalmi bebetono­zást nem tart szükségesnek. „Csupán” egyetlen ügyet, az ország fellendülését tartja fontosnak. Ha ez saját pozícióját söpri is el, végrehajtja a reformokat. És milyen kitörési pontjaik vannak a görögöknek? Nos, hogy csak a pár­huzamos gondokra koncentráljunk: az állam átláthatóságának kiteljesítése, az energiapiac liberalizációja, privatizá­ciója, a kórházak kereskedelmi-szak­mai elvek szerinti működésének ki­alakítása. A hátrányos helyzetűek védelme, illetve az oktatási rendszer XXI. századi kihívások szerinti átala­kítása is kulcskérdés, s ahogyan a kor­mányfő szlogenje szól: „a kivitelezhe­tetlen igenis kivitelezhető.” A miniszterelnök „országértékelése” hatalmas, ámbár jól kiválogatott szim­patizánstömeget vonzott, ennek meg­felelően a hazai, 2006-os méretű biz­tonsági intézkedésekkel övezték azt. (Egy nyugdíjas orvos azért csak hoz­závágott egy cipőt, ámbár nem talált.) A teremben, ahol beszélt, még a hívek széksorai között is testőrök álltak, egy hangoskodó mégis megakasztotta Pa­­pandreut beszédében, aki megállapí­totta: „látom, valakinek problémája van.” Ilyesmi idehaza (Orbán hívei körében) aligha fordulhatna elő. Aho­gyan olyasmi sem, mint a másnapi sajtótájékoztató volt - mint olyan. A görög kommunikációs csapat helyesen mérte fel, hogy a gigantikus vásárra özönlő külföldi sajtómunkások nem csupán a termékekre, de a válságkeze­lésre is kíváncsiak. És tudni kívánják, mik a görög válaszok a helyzetre. A vásárközpontban tartott sajtóértekez­let nem volt éppen „magyarosch”. Ta­pasztalataink szerint ilyenkor idehaza jó, ha egy-két kérdést feltehetnek az újságírók - már ha egyáltalán... Papandreu viszont minden felvetés­re válaszolt. Ha most feltenném a kér­dést, önök szerint meddig tartott ez a kérdezz-felelek, bizonyosan nem talál­nák el. Elárulom: majdnem pontosan három órán át! És a televízió mindvé­gig élő adásban közvetítette, tehát nem lehet mód utólag átértelmezni semmit. Pedig a több száz zsurnaliszta közül például egy igen udvarias ausztrál kérdező mellett szó szerint az asztalt verő harcos helyi tudósító is bombáz­ta a mindvégig higgadtan érvelő kor­mányfőt. Elmondható, hogy a magyar kormánykommunikációnak lenne még mit tanulnia, ha akarna. Csak csendes megjegyzés a „feje­zet” végén: a magyar sajtót a görög kö­vetség hívta meg, szervezte az utazást, a programokat. Ha a „díszvendég” or­szág illetékesein múlt volna, e sorokat sem olvashatnák. De talán nem is véletlen, hogy a for­radalmi kormánynak eszébe sem jutott újságírókat invitálni erre a vásárra. Magyarország A magyar pavilon elvileg a hazai csúcskínálat reprezentánsa kívánt len­ni. Ehelyett egy viszonylag civilizált­ra suvickolt nagyközségi búcsú képét idézte az újságíróban. Lehet, hogy a szerzőben teng csupán túl a rosszmájú­ság, ezért önökre bízom, hogy eldönt­sék, kiben a hiba. A nyitóünnepségen például népi ze­nész trió játszott, a muzsikusok arcán unott - legjobb indulattal is szuicid - kifejezéssel. Viszont a nemzetközi közönség megtudhatta, hogy a magyar népviselet semmiben sem különbö­zik az unatkozó irodisták gúnyájától, amennyiben háromféle szövetpantalló, trendi cipő és divatos pamuting volt a „nemzeti ruházat”. Debrecenből jöttek, honnan is más­honnan, hisz manapság minden kul­­túrmunka forrása a cívis város (vö: Schmitt-beiktatás). Amúgy az esti gá­laműsoron is ezt a ruhát viselték, ami­kor a debreceni (valódi) néptáncosokat kísérték - tehát divatkoncepció lehetett a dologban. Hogy standokról is meséljek, elmon­dom, hogy mindjárt a centrumban ízlé­ses nagyipari fakardokat vásárolhattak a látogatók, de más esztergályosüzemi holmik is kínálták magukat. Például a mágneses katicabogár. Vagy ugyan­csak központi helyen egy technikai kövületnek számító, billegő karú toló­súlyos konyhai mérleg. A hungarikumnak számító fröccs bemutatása céljából egy komplett szik­­vízkészítő gép is ott szuszogott. Sajnos valamely logisztikai probléma okán csupán bor nem volt a standon, ami nélkül ugyebár spriccer nemigen léte­zik, a szódavíz meg önmagában senkit nem érdekelt különösebben. A magyar ipart emellett apró, fémből öntött, kissé elnagyolt Trabant- és Volkswagen-mo­­dellek is dicsérték. Volt azután kerá­mia, magyar-afrikai gyógykencefice, gyermekbútor, gyógypapucs, üveg­gyöngy fülönfüggő, sőt „tradicionális” magyar vodka is. Egy közértes hűtő­pultban három rúd szalámi meg pár zsugorfóliás, kétkilós sajt volt hivatott ínycsiklandani. Nem is sorolnám to­vább. .. A hazai innováció csúcsa azonban a napelemes műtücsök volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy barkácsbolti szolárpanelre valami drótokat erősítet­tek, amik egy nemrég betiltott százas égő alatt zizegni-rezegni voltak képe­sek. Bizonyos, hogy a fakardos meg a műtücskös nem saját pénzén képvisel­te a fejlett magyar ipari kultúrát. Az ő standjukat valaki fizette - egészen pontosan az adófizetők -, de hogy miért éppen az övéket, azt senki nem tudja. A szerző megjegyzése: akárki tette, jóvátehetetlen bűnt követett el hazája ellen... Kínosan hiányzott viszont a pavi­lonból a világhódító úton járó magyar találmány, a Sanghaj­i világkiállítás sztárja, a „gömböc”. Érdeklődésemre senki nem tudta megmondani, miért. Nem hivatalosan valaki ezt súgta: „senki nem ért rá, aki el tudta volna magyarázni, hogy az mi.” A vitathatatlan siker a Rubik-kocka volt, melyet Bernáth Balázs ifjú kocka­forgató egy kézzel, bekötött szemmel, „lovon és trapézon” pillanatok alatt kirakott, folyamatos tapsvihar köze­pette. A vásár szennyvízátemelőjének vas­platóján ráadásul egy cseppnyi jurta­sátor szomorkodott, mellette, a járda­széli, lekordonozott szűk homokfo­lyosón egy lovas íjász hölgy naponta háromszor igyekezett két méterről el­találni egy kb. 12 négyzetméteres szal­­mabála-lakást. Sikerült! így mutatkozott be tehát Thessza­­lonikiben a válságból gazdasági kiutat kereső - és azt így bemutató - díszven­dég Magyarország. Szomorú a történet, és nem csupán a műtücskös marhaság miatt - hiszen t­bergagyit azért máshol is találhat­tunk. Méltánytalan viszont azokkal szemben, akik másutt, a szakmai pavi­lonokban, illetve a vásár egyéb részein vitathatatlanul innovatív termékeiket mutatták be. Például a folyamatos érdeklődéssel kísért „zéró gravitációs” függőszéket, ami a feltaláló meghatározása szerint „a világ legjobb ajándéka, mert egy tárgy helyett a lebegés örömét aján­dékozod, kiváltja a huhogó érzést, nem okoz agykárosodást, és vihogni is lehet benne!” Emellett pedig - nem mellékesen - különleges gyógyászati segédeszköz gerincproblémákra. Vagy a lélegzetelállítóan szép, rá­adásul elérhető árú egyedi bútorok, energetikai berendezések és más való­di értékek sorát említhetnénk. Megjegyzendő, hogy egy szuper­­modern Ikarus autóbusz kiállítása is tervben volt Thesszaloníkiben, ám, ahogyan a fröccshöz a bor, úgy a büsz­keséghez a busz sem érkezett meg­­ valamiért. A görög külügyminiszter-helyettes, Szpiridon Kuvelisz egyébként csak a magyar pavilonban ült le beszélgetni a hazai sajtó képviselőivel, és puszta ud­variasságnak tudható be, hogy nagy­vonalúan elsiklott a látottak fölött... Görög-magyar Becsey Zsolt külgazdasági államtitkár ünnepi beszédében azt hangsúlyozta, hogy a délkelet-európai térség leg­nagyobb vásárán való bemutatkozás „kiemelten fontos a kis- és középvál­lalkozói kör számára, hiszen főként Ma­gyarország délkeleti részéről még azon a kilencszáz kilométeres hatókörön belül van, amelyben hatékony lehet a kkv-k külpiaci tevékenysége”. Ám feltehetően hiába látja helye­sen Becsey államtitkár, hogy milyen gondok terhelik, milyen lehetőségek kecsegtetik a két ország együttműkö­dését, ha azok „továbbgondolására” nincsen pénz. És a magyar helyzetet tekintve, rövid távon sem szándék, sem lehetőség nincs ésszerű beruhá­zásokra. Az államtitkár égető feladatnak ne­vezte a közlekedési „korridor” kiépíté­sét a Balkán felé. Valóban tűrhetetlen ugyanis, hogy huszonnégy órába is be­letelhet, míg vonattal Magyarország­ról a görög tengerpartra jut utas vagy termék. És az sem lehet, hogy míg a távolabbi jövőben Nyugat-Európában gyorsvasúti rendszer válthatja majd ki a rövid távú légiközlekedést, ötszáz kilométeres sebességgel száguldó exp­­resszekkel, addig a keletre fekvő térség „vicinális” marad. Ennek felszámolása nem kevés pénzt, és még több együtt­működést igényel a „periféria” államai között. És akkor az autópályákról még nem is ejtettünk szót... Az unió perifériáján fekvő orszá­goknak elemi igénye, felelőssége, kö­telessége lenne a szorosabb gazdasági együttműködés, miközben épp ezek az országok küzdenek a legtöbb kihívás­sal. Nem tudni, hogy a mindinkább nyitó görög és a mindinkább bezárkózó ma­gyar politika megfontolja-e érdemben a szakemberek egyik fontos javaslatát - és ezt Becsey athéni tárgyalásain is képviselte -, a kulturális és természeti kincsek görög-magyar közös kiakná­zását. Furcsán hangzik, de csak elsőre. Hogy mi a lényeg benne? A rohamosan fejlődő kínai, japán, illetve más nagy tá­volságról Európát célzó turizmus konti­nensünket más léptékkel szemléli. Több - gyakran sok - országot érintő kör­utazások és nem statikus üdülések jel­lemzik. Ebben rejlik lehetőség, hiszen Görögország történelmi emlékeivel és tengerpartjával, szigeteivel elsősorban a nyári vendégek fogadására épül. A szezonon kívül azonban „csak” kultú­rát nyújthat, a fü­rdőzők igényeire nincs válasza, mert nincs meleg vize. Ma­gyarország ezzel szemben gyógyfürdő­ivel vonzó téli célpontja lehet egy jövő­beli görög-magyar turizmustengelynek. Egyidejűleg mindkét ország közösen, jobb feltételekkel kínálhatja és terjeszt­heti mind szélesebb körben kulturális, gasztronómiai, turisztikai értékeit a távoli idegenforgalmi piacokon. (Igaz ez egyébként a kétoldalú kapcsolatokra is, hiszen nekünk fontos célpont volt és maradt Görögország. Ők mindent elkö­vetnek, hogy ez ne csak így maradjon, de tovább erősödjön. Hogy mi, fordítva mit teszünk? Fogalmazzunk finoman: lényegesen kevesebbet...) A 75. Thesszaloníki Nemzetközi Vásár díszvendége jelenleg - intézmé­nyesen - nem azt mutatja, milyen ko­operatív képességei vannak az „euró­pai világtérképen” való „nyomatékos” elhelyezkedésben. A görög diaszpóra - köztük a magyarországi is - sokkal aktívabb, kezdeményezőbb a „két ha­zája” közötti kapcsolatépítésben, mint az - sajnos - a külhoni magyarok kap­csán általában tetten érhető. Műtücsökkel jövőt építeni persze nem több, mint birkavesével földren­gést megelőzni. Becsey Zsolt államtitkár a „zéró gravitációs" függőszékben. A görögök a földön járnak A szerző felvétele

Next