Népszava, 2010. szeptember (137. évfolyam, 203-228. szám)
2010-09-18 / 218. szám
SZÉP SZÓ 2010. SZEPTEMBER 18., SZOMBAT Riport Veress Jenő Holnap ér véget a 75. Thesszaloniki Nemzetközi Vásár. A díszvendég idén Magyarország volt. A válság - nem csupán Kósa Lajos révén - közelebb hozta a két nemzetet, épp ezért mutatkozott meg különösen markánsan a két kormányfő eltérő hozzáállása az ország talpraállítása és a kilábalás lehetősége megítélésében. Különösképpen pedig a gazdasági tervek létében, illetve kommunikációjában. A görögországi kiállításon hazánk szereplése szomorúsággal töltötte el a tudósítót, jóllehet minden feltétel adott volt, hogy valódi kitörési pontokat találjunk. Ehelyett gyakran szánalmas, értelmetlennek tűnő bemutatkozásokra futotta csak ezekben a kritikus időkben. Pedig a sorsközösségbe keveredett két ország kilábalásának több közös eleme lehet, mint amennyire általában gondolni szokás. Görögország Jeórjiosz Papandreu miniszterelnök — ámbár reformjai ellen tömegek tüntetnek rendszeresen, tehát most is két napot szánt arra, hogy a nemzetközi vásárra sereglő külföldi újságírók, illetve saját hívei előtt beszéljen, érveljen. A kiállítás megnyitóját valóságos „évértékelő” beszéddel dúsította, ahol figyelemreméltó kijelentéseket tett. Hazai fülnek elsősorban az tűnik fel, hogy bár szerinte a görög nép is „kis forradalmat” hajtott végre, ez azonban kevés az üdvösséghez. „Célunk, hogy hazánkban megalkossuk a lehetőségek országát. Ebben nem számít, hogy mindez mekkora politikai árral jár... A csatát nem a pártnak, hanem nekünk, mint nemzetnek kell megvívnunk.” Vagyis Papandreu megmutatta: nem fél kockáztatni karrierjét, kormánya jövőjét, sőt, semmiféle hatalmi bebetonozást nem tart szükségesnek. „Csupán” egyetlen ügyet, az ország fellendülését tartja fontosnak. Ha ez saját pozícióját söpri is el, végrehajtja a reformokat. És milyen kitörési pontjaik vannak a görögöknek? Nos, hogy csak a párhuzamos gondokra koncentráljunk: az állam átláthatóságának kiteljesítése, az energiapiac liberalizációja, privatizációja, a kórházak kereskedelmi-szakmai elvek szerinti működésének kialakítása. A hátrányos helyzetűek védelme, illetve az oktatási rendszer XXI. századi kihívások szerinti átalakítása is kulcskérdés, s ahogyan a kormányfő szlogenje szól: „a kivitelezhetetlen igenis kivitelezhető.” A miniszterelnök „országértékelése” hatalmas, ámbár jól kiválogatott szimpatizánstömeget vonzott, ennek megfelelően a hazai, 2006-os méretű biztonsági intézkedésekkel övezték azt. (Egy nyugdíjas orvos azért csak hozzávágott egy cipőt, ámbár nem talált.) A teremben, ahol beszélt, még a hívek széksorai között is testőrök álltak, egy hangoskodó mégis megakasztotta Papandreut beszédében, aki megállapította: „látom, valakinek problémája van.” Ilyesmi idehaza (Orbán hívei körében) aligha fordulhatna elő. Ahogyan olyasmi sem, mint a másnapi sajtótájékoztató volt - mint olyan. A görög kommunikációs csapat helyesen mérte fel, hogy a gigantikus vásárra özönlő külföldi sajtómunkások nem csupán a termékekre, de a válságkezelésre is kíváncsiak. És tudni kívánják, mik a görög válaszok a helyzetre. A vásárközpontban tartott sajtóértekezlet nem volt éppen „magyarosch”. Tapasztalataink szerint ilyenkor idehaza jó, ha egy-két kérdést feltehetnek az újságírók - már ha egyáltalán... Papandreu viszont minden felvetésre válaszolt. Ha most feltenném a kérdést, önök szerint meddig tartott ez a kérdezz-felelek, bizonyosan nem találnák el. Elárulom: majdnem pontosan három órán át! És a televízió mindvégig élő adásban közvetítette, tehát nem lehet mód utólag átértelmezni semmit. Pedig a több száz zsurnaliszta közül például egy igen udvarias ausztrál kérdező mellett szó szerint az asztalt verő harcos helyi tudósító is bombázta a mindvégig higgadtan érvelő kormányfőt. Elmondható, hogy a magyar kormánykommunikációnak lenne még mit tanulnia, ha akarna. Csak csendes megjegyzés a „fejezet” végén: a magyar sajtót a görög követség hívta meg, szervezte az utazást, a programokat. Ha a „díszvendég” ország illetékesein múlt volna, e sorokat sem olvashatnák. De talán nem is véletlen, hogy a forradalmi kormánynak eszébe sem jutott újságírókat invitálni erre a vásárra. Magyarország A magyar pavilon elvileg a hazai csúcskínálat reprezentánsa kívánt lenni. Ehelyett egy viszonylag civilizáltra suvickolt nagyközségi búcsú képét idézte az újságíróban. Lehet, hogy a szerzőben teng csupán túl a rosszmájúság, ezért önökre bízom, hogy eldöntsék, kiben a hiba. A nyitóünnepségen például népi zenész trió játszott, a muzsikusok arcán unott - legjobb indulattal is szuicid - kifejezéssel. Viszont a nemzetközi közönség megtudhatta, hogy a magyar népviselet semmiben sem különbözik az unatkozó irodisták gúnyájától, amennyiben háromféle szövetpantalló, trendi cipő és divatos pamuting volt a „nemzeti ruházat”. Debrecenből jöttek, honnan is máshonnan, hisz manapság minden kultúrmunka forrása a cívis város (vö: Schmitt-beiktatás). Amúgy az esti gálaműsoron is ezt a ruhát viselték, amikor a debreceni (valódi) néptáncosokat kísérték - tehát divatkoncepció lehetett a dologban. Hogy standokról is meséljek, elmondom, hogy mindjárt a centrumban ízléses nagyipari fakardokat vásárolhattak a látogatók, de más esztergályosüzemi holmik is kínálták magukat. Például a mágneses katicabogár. Vagy ugyancsak központi helyen egy technikai kövületnek számító, billegő karú tolósúlyos konyhai mérleg. A hungarikumnak számító fröccs bemutatása céljából egy komplett szikvízkészítő gép is ott szuszogott. Sajnos valamely logisztikai probléma okán csupán bor nem volt a standon, ami nélkül ugyebár spriccer nemigen létezik, a szódavíz meg önmagában senkit nem érdekelt különösebben. A magyar ipart emellett apró, fémből öntött, kissé elnagyolt Trabant- és Volkswagen-modellek is dicsérték. Volt azután kerámia, magyar-afrikai gyógykencefice, gyermekbútor, gyógypapucs, üveggyöngy fülönfüggő, sőt „tradicionális” magyar vodka is. Egy közértes hűtőpultban három rúd szalámi meg pár zsugorfóliás, kétkilós sajt volt hivatott ínycsiklandani. Nem is sorolnám tovább. .. A hazai innováció csúcsa azonban a napelemes műtücsök volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy barkácsbolti szolárpanelre valami drótokat erősítettek, amik egy nemrég betiltott százas égő alatt zizegni-rezegni voltak képesek. Bizonyos, hogy a fakardos meg a műtücskös nem saját pénzén képviselte a fejlett magyar ipari kultúrát. Az ő standjukat valaki fizette - egészen pontosan az adófizetők -, de hogy miért éppen az övéket, azt senki nem tudja. A szerző megjegyzése: akárki tette, jóvátehetetlen bűnt követett el hazája ellen... Kínosan hiányzott viszont a pavilonból a világhódító úton járó magyar találmány, a Sanghaji világkiállítás sztárja, a „gömböc”. Érdeklődésemre senki nem tudta megmondani, miért. Nem hivatalosan valaki ezt súgta: „senki nem ért rá, aki el tudta volna magyarázni, hogy az mi.” A vitathatatlan siker a Rubik-kocka volt, melyet Bernáth Balázs ifjú kockaforgató egy kézzel, bekötött szemmel, „lovon és trapézon” pillanatok alatt kirakott, folyamatos tapsvihar közepette. A vásár szennyvízátemelőjének vasplatóján ráadásul egy cseppnyi jurtasátor szomorkodott, mellette, a járdaszéli, lekordonozott szűk homokfolyosón egy lovas íjász hölgy naponta háromszor igyekezett két méterről eltalálni egy kb. 12 négyzetméteres szalmabála-lakást. Sikerült! így mutatkozott be tehát Thesszalonikiben a válságból gazdasági kiutat kereső - és azt így bemutató - díszvendég Magyarország. Szomorú a történet, és nem csupán a műtücskös marhaság miatt - hiszen tbergagyit azért máshol is találhattunk. Méltánytalan viszont azokkal szemben, akik másutt, a szakmai pavilonokban, illetve a vásár egyéb részein vitathatatlanul innovatív termékeiket mutatták be. Például a folyamatos érdeklődéssel kísért „zéró gravitációs” függőszéket, ami a feltaláló meghatározása szerint „a világ legjobb ajándéka, mert egy tárgy helyett a lebegés örömét ajándékozod, kiváltja a huhogó érzést, nem okoz agykárosodást, és vihogni is lehet benne!” Emellett pedig - nem mellékesen - különleges gyógyászati segédeszköz gerincproblémákra. Vagy a lélegzetelállítóan szép, ráadásul elérhető árú egyedi bútorok, energetikai berendezések és más valódi értékek sorát említhetnénk. Megjegyzendő, hogy egy szupermodern Ikarus autóbusz kiállítása is tervben volt Thesszaloníkiben, ám, ahogyan a fröccshöz a bor, úgy a büszkeséghez a busz sem érkezett meg valamiért. A görög külügyminiszter-helyettes, Szpiridon Kuvelisz egyébként csak a magyar pavilonban ült le beszélgetni a hazai sajtó képviselőivel, és puszta udvariasságnak tudható be, hogy nagyvonalúan elsiklott a látottak fölött... Görög-magyar Becsey Zsolt külgazdasági államtitkár ünnepi beszédében azt hangsúlyozta, hogy a délkelet-európai térség legnagyobb vásárán való bemutatkozás „kiemelten fontos a kis- és középvállalkozói kör számára, hiszen főként Magyarország délkeleti részéről még azon a kilencszáz kilométeres hatókörön belül van, amelyben hatékony lehet a kkv-k külpiaci tevékenysége”. Ám feltehetően hiába látja helyesen Becsey államtitkár, hogy milyen gondok terhelik, milyen lehetőségek kecsegtetik a két ország együttműködését, ha azok „továbbgondolására” nincsen pénz. És a magyar helyzetet tekintve, rövid távon sem szándék, sem lehetőség nincs ésszerű beruházásokra. Az államtitkár égető feladatnak nevezte a közlekedési „korridor” kiépítését a Balkán felé. Valóban tűrhetetlen ugyanis, hogy huszonnégy órába is beletelhet, míg vonattal Magyarországról a görög tengerpartra jut utas vagy termék. És az sem lehet, hogy míg a távolabbi jövőben Nyugat-Európában gyorsvasúti rendszer válthatja majd ki a rövid távú légiközlekedést, ötszáz kilométeres sebességgel száguldó expresszekkel, addig a keletre fekvő térség „vicinális” marad. Ennek felszámolása nem kevés pénzt, és még több együttműködést igényel a „periféria” államai között. És akkor az autópályákról még nem is ejtettünk szót... Az unió perifériáján fekvő országoknak elemi igénye, felelőssége, kötelessége lenne a szorosabb gazdasági együttműködés, miközben épp ezek az országok küzdenek a legtöbb kihívással. Nem tudni, hogy a mindinkább nyitó görög és a mindinkább bezárkózó magyar politika megfontolja-e érdemben a szakemberek egyik fontos javaslatát - és ezt Becsey athéni tárgyalásain is képviselte -, a kulturális és természeti kincsek görög-magyar közös kiaknázását. Furcsán hangzik, de csak elsőre. Hogy mi a lényeg benne? A rohamosan fejlődő kínai, japán, illetve más nagy távolságról Európát célzó turizmus kontinensünket más léptékkel szemléli. Több - gyakran sok - országot érintő körutazások és nem statikus üdülések jellemzik. Ebben rejlik lehetőség, hiszen Görögország történelmi emlékeivel és tengerpartjával, szigeteivel elsősorban a nyári vendégek fogadására épül. A szezonon kívül azonban „csak” kultúrát nyújthat, a fürdőzők igényeire nincs válasza, mert nincs meleg vize. Magyarország ezzel szemben gyógyfürdőivel vonzó téli célpontja lehet egy jövőbeli görög-magyar turizmustengelynek. Egyidejűleg mindkét ország közösen, jobb feltételekkel kínálhatja és terjesztheti mind szélesebb körben kulturális, gasztronómiai, turisztikai értékeit a távoli idegenforgalmi piacokon. (Igaz ez egyébként a kétoldalú kapcsolatokra is, hiszen nekünk fontos célpont volt és maradt Görögország. Ők mindent elkövetnek, hogy ez ne csak így maradjon, de tovább erősödjön. Hogy mi, fordítva mit teszünk? Fogalmazzunk finoman: lényegesen kevesebbet...) A 75. Thesszaloníki Nemzetközi Vásár díszvendége jelenleg - intézményesen - nem azt mutatja, milyen kooperatív képességei vannak az „európai világtérképen” való „nyomatékos” elhelyezkedésben. A görög diaszpóra - köztük a magyarországi is - sokkal aktívabb, kezdeményezőbb a „két hazája” közötti kapcsolatépítésben, mint az - sajnos - a külhoni magyarok kapcsán általában tetten érhető. Műtücsökkel jövőt építeni persze nem több, mint birkavesével földrengést megelőzni. Becsey Zsolt államtitkár a „zéró gravitációs" függőszékben. A görögök a földön járnak A szerző felvétele