Népszava, 2010. november (137. évfolyam, 254-278. szám)
2010-11-13 / 264. szám
2010. NOVEMBER 13., SZOMBAT Női szalon SZÉP SZÓ Várkonyi Tibor A gonosz, intrikus királyné, hozzátehetnénk, a kerítőnő izzó hangon vitázik a Nagyúrral, sűrítetten tragikus a légkör. Majd előkerül a láthatatlan tőr (félig jelmezt is nélkülöző, koncertszerű az előadás), a drámai szoprán a szövegkönyv szerint holtan dől hátra trónszékén. Lukács Gyöngyi a magyar nemzeti operában ellenszenves, idegen betolakodó asszonyt alakít, a függöny lemegy, mégis zúg a vastaps. A múlt szombaton történt ez az operaházban, Erkel Ferenc születésének kétszázadik évfordulóján, Bánk bán végzetes kettősében a művésznő oldalán Kiss B. Attila énekelt. A dalszínháznak ebben az évadban volt emlékezetesebb produkciója is, például a zenei világban híre ment Mefistofele, de ha a remek énekesi gárda színe-java a színpadon van, mindig kiérdemli a közönség háláját. Mert most, amikor éppen minden egyébről van szó az Andrássy úton, de legkevésbé a művészeti tervekről, éppen azért állnak sorba változatlanul a pénztárak előtt, mert közismert a szólisták tehetsége, szép hangja, alkalmasint színészi alakítása. A sztárok között is egyike a legkedveltebbeknek és a legnagyobbaknak Lukács Gyöngyi, aki bejárta mondhatni a fél világot, a New York-i Mettől a londoni Covent Gardenig, Bécsig, a milánói Scaláig, jeles karmesterekkel és páratlan partnerekkel. Igazi primadonna assoluta, már a szerepkörénél fogva is. Belcanto hősnő. Repertoárján ott az összes nagy Verdi: a Trubadúr Leonórája, a Don Carlos Erzsébeté, az Aida, az Otelló Desdemonája, a Nabucco Abigélje, ugyancsak Leonora A végzet hatalmában, és olyan, nálunk ritkán játszott zenedrámákban is, mint a Macbeth Ladyje. Aki ezek közül csak néhányban látta és hallotta is, szinte úgy érzi, mintha Verdi testre szabottan neki írta volna nagy drámai nőalakjait. Tömör nagy szoprán, nemes hanggal, páratlan átütő erővel, egyaránt van magassága és mélysége. Az övé Puccini is, szinte az összes jelentős heroina. New York-i Toscájáról a Times legendákat írt, Turandotját megcsodálta több nyugati nagyváros, Cső Cső Szánját is. A triptichonból nálunk általában csak a Gianni Schicchit adják, amelyben Lauretta nem az ő egyéniségének felel meg, miként imádott Verdijétől sem vállalt még Gildát vagy Violettát. De Puccini hármasából az Angelika nővér és A köpeny az övé, csak idehaza nincs alkalma rá. A közelmúltban jutott hozzá a drámai szopránok egyik legnagyobb belcanto szerepéhez, a Normához. Akinek volt már alkalma látni idehaza az Operában, legendákat zeng róla. Mert Lukács Gyöngyi nem csupán csodálatos hangjáért kedvelt rajongói körében, de színészi játékáért is. Azt az énekesnőtípust képviseli ő is, amely az utóbbi esztendőkben hódított szerte a világon: a primadonna lefegyverző varázsa nem csupán kulturált, kidolgozott, tökéletesen uralt hangjában van, hanem megelevenítő képességében is. Az opera éppen azért az egyik legnemesebb műfaja a művészetnek, mert egyesíti a zene fennköltségét a színház elhitető erejével. Régen a múlté az a drámai szoprán, aki mereven kiáll a színpad közepére, szívére teszi a kezét, és más nem is érdekli, mint a torkából előcsalt hangok. Ma már áriát csak akkor köszönt vastapssal a zsöllye, ha a tragédia hangi megelevenítésén túl a színpad mesterfokú uralásával párosul. Lukács Gyöngyit a világ parádés zenés színházai nemcsak azért várják, mert csodás hanggal kápráztatja el New Yorkot, Milánót, Londont és Bécset, hanem mert mesterfokon mindent tud az alakok jelleméről is. Említettem, hogy bölcs önmérséklettel eddig távol tartotta magát olyan könnyed koloratúrákkal tarkított szerepektől, mint Gilda, Violetta, bár a Manón Lescaut-tól már nem. Milyen élmény volna egyszer meghallgatni a Lammermoori Luciában, bár eddig Donizetti sem volt az ő világa. És egyszer talán, ha vállalna elkalandozni Mozarthoz is. Mondjuk két olyan szerepbe, amely egyéniségétől sem állhat olyan nagyon messze: a Don Giovanni Donna Annája vagy Donna Elvirája. Hanganyaga alkalmassá teheti rá, és drámai alakító képessége is mintha erre teremtette volna. Bellini Normájától ide nem is lehet olyan kacskaringós az út. A Norma ezekben a hetekben szerencsére sorozatban megy Operánk színpadán. Az egyik szereposztásban éppen Lukács Gyöngyivel. Aki már látta és hallotta, felsőfokban beszél róla. Néhány nap múlva szerencsére nekem is alkalmam lesz élményeim közé sorolni a Costa dívát. Csak azért szurkolok, hogy a pesti közönség ne a Metének a példáját kövesse, és önfeledt tapsával szakítsa félbe az összefüggő, bár kétségtelenül eltérő dallamokat. Vitathatatlan, hogy a dívának szívét bizsergeti, ha kétszer egymás után van része a bravókban és a szűnni nem akaró vastapsban. És az is igaz, ez a diadalszünet a primadonna assulotának alkalmat ad, hogy két ilyen nehéz teljesítmény között kicsit kifújja magát. Callas sem haragudott meg érte, bár egyes karmesterek szívesen egyhuzamban vezényelnék végig. Lukács Gyöngyitől azért hallgatnám szívesen egyhuzamban, mert tudom, minden megerőltetés nélkül varázslatot kapnánk tőle. De ha mégis félbe tapsolnák sem lennék szomorú. Hiszen őt hallhatom. Lukács Gyöngyi, a prima donna assoluta Horváth Ildikó 7. teremőrt csütörtökön azonnali hatállyal elküldték a múzeumból. A hatvanas férfi szégyenkezve topogott az igazgató előtt. A főnök félelmetes volt pepita zakójában és sárga ingében, rőt bajusza fölre ugrált, amikor a folt eredetét firtatta követelődzőén. - Hogy került a folt a gobelin kárpitra? - süvítette Z. teremőr fülébe, aki sejtette, mi van a karosszékkel, de egyelőre nem mert megszólalni. Amikor az igazgató felemelte az öklét és a faragott íróasztalra csapott, Z. teremőr bedugult hangon feltárta az igazságot. - Megszállt valami. Ki akartam próbálni, milyen ülés esik a királyi trónuson. Lehet, hogy csak hercegé volt, nem tudom. Engedelmet, de még sose ültem ilyenben. A kis pávácskák, vagy kolibrik... A virágos bokrok. Kastély távolról. Ilyet még az ükanyám se tudott hímezni, pedig a faluházban is megemlékeztek róla. Sehol a környéken nem tudtak olyan apró keresztszemet ölteni, mint ő a párnahuzatokra meg a térítőkre. - Ne papoljon össze ennyi hülyeséget! - mennydörgött az igazgató. - Beleült, hát beleült, a fene egye meg. Mikor tudja, hogy tilos! De mi az úristen az a zsíros paca ott a kárpiton? Tán odarondított? Vagy mit kent oda, maga félkegyelmű? Z. teremőr előreejtette a fejét, és a parkettának mondta: - Benn maradt a zsebemben a vajas kenyerem. Biztos az passzírozódott szét, amikor elaludtam. - Még aludt is, a fene egye meg magát. Életemben ilyet nem hallottam. A karosszék sose lesz a régi. Érti? Tönkretette! Persze, hogy értette Z. teremőr. De már nem Vaj a kárpiton tudott mit csinálni. Felidézte két álmát, amelyek a biedermeier fotelban szálltak rá. Mint két könnyű szárnyú lepke. Mindjárt a legelején ő volt a didergő király, cédrusfával fűtött kandalló mellett fészkelődött a trónusán, vállán farkasbunda. De aztán jött a csengő hangú kicsi lány, mondta a magáét - mint a mesében —, és a király, azazhogy Z. teremőr úgy felmelegedett, hogy forró sugarakat ontott, mint a Nap. Itt ért véget az első álom, és Z. teremőr fészkelődni kezdett a fotelban. A vaj feltehetően ekkor indult olvadásnak a farzsebében, de felállásról még szó sem lehetett, mert jött a második lepke remegő szárnycsapásokkal. Z.teremőr megint királlyá lényegült. Aranykölest ültetett termérdek földjébe, de azt mindennap lelegelték mindenféle fémszínű táltosok. Kiküldte fiait őrzőbe. Z. teremőr végigálmodta az egész mesét, a legkisebb fiú karakánságától a boldog kölesaratásig. Már a hajnal küldözgette fényét a múzeum hatalmas ablakaira, amikor Z. teremőr összerándult, és feltápászkodott a biedermeier fotelból. Átlépte a bíbor selyemzsinórt, amely a renitens látogatóktól védte a becses darabot. Az öltözőben összetalálkozott a váltótársával. - Semmi rendkívüli nem történt - mondta majdnem hízelgően. Őrizte titkát, bár ott rózsaszín lett arcán a királyi mosoly. Váltótársa ebből mit se vett észre, álmosan rángatta magára önszürke munkaköpenyét. Z. teremőr képéről órákig nem olvadt le a felséges kifejezés. Felesége gyanakodva nézegette, amikor elébe tolta a mangalicaszalonnán buggyantott reggeli rántottát. Később lepihent, de nem tudta visszaálmodni álmait. Szitkozódásra ébredt. Asszonya óbégatott a szoba közepén, kezében az ő nadrágja, amelynek farzsebéből szétmállott, zsíros kenyérdarabok potyogtak a szőnyegre. - Vénségedre teljesen meghibbansz? A zsebedbe dugdosod a vacsorádat? Z. teremőr felült a díványon, és a nadrágjára meredt. Annak hátulján alma nagyságú, sötét folt éktelenkedett. A férfi szíve összerándult valami közelgő rossztól. Látta a biedermeier fotelt varázslatos madaraival és virágaival. Egészen biztos volt benne, hogy a távoli kastély előtt mint apró, mély tó, ott sötétlik a vasfolt. Korábban készült el, mint máskor. Felesége utána kiabált, de ő süketen lépkedett. Arra gondolt, talán még sincs ott az a folt. Talán a királyosdi sem történt meg. Éjszakai hallucináció volt csupán. De a folt ott volt. Z. teremőr egyenesen a biedermeier fotelhoz sietett, ahogy belépett a munkahelyére. Nézte az apró, mély tavat, aztán félrefordult. Amikor óvatosan visszapillantott, ugyanazt látta. Nem volt mit tenni. Z. teremőr lapítva rótta a rábízott termeket. Behúzott nyakkal várta, hogy szólítsák. Szinte megkönnyebbült, amikor a takarítónő megkereste, és közölte, hogy az igazgató úr hivatja. Állt Z. teremőr az igazgató előtt, és nézte a lakkfényű parkettát. - Azt tudja, ugye, hogy egy percig se maradhat itt tovább? Egy ilyen tulok - mondta az igazgató, és szólt a titkárnőjének, hogy csinálja meg a papírokat. Z. teremőr sírt egy kicsit. Csak úgy, könny nélkül, ahogy a férfiak szoktak. Aztán elindult, ki az utcára. Arra gondolt, hogy az igazgató sose ült biedermeier karosszékben. Ettől finom káröröm járta át a lelkét.