Népszava, 2010. november (137. évfolyam, 254-278. szám)

2010-11-13 / 264. szám

2010. NOVEMBER 13., SZOMBAT Női szalon SZÉP SZÓ Várkonyi Tibor A gonosz, intrikus királyné, hozzátehetnénk, a kerítőnő izzó hangon vitázik a Nagyúrral, sűrí­tetten tragikus a légkör. Majd előkerül a láthatat­lan tőr (félig jelmezt is nélkülöző, koncertszerű az előadás), a drámai szoprán a szövegkönyv sze­rint holtan dől hátra trónszékén. Lukács Gyöngyi a magyar nemzeti operában ellenszenves, idegen betolakodó asszonyt alakít, a függöny lemegy, mégis zúg a vastaps. A múlt szombaton történt ez az operaházban, Erkel Ferenc születésének kétszázadik évforduló­ján, Bánk bán végzetes kettősében a művésznő ol­dalán Kiss B. Attila énekelt. A dalszínháznak eb­ben az évadban volt emlékezetesebb produkciója is, például a zenei világban híre ment Mefistofele, de ha a remek énekesi gárda színe-java a színpa­don van, mindig kiérdemli a közönség háláját. Mert most, amikor éppen minden egyébről van szó az Andrássy úton, de legkevésbé a művészeti tervekről, éppen azért állnak sorba változatlanul a pénztárak előtt, mert közismert a szólisták te­hetsége, szép hangja, alkalmasint színészi alakí­tása. A sztárok között is egyike a legkedveltebbek­nek és a legnagyobbaknak Lukács Gyöngyi, aki bejárta mondhatni a fél világot, a New York-i Mettől a londoni Covent Gardenig, Bécsig, a mi­lánói Scaláig, jeles karmesterekkel és páratlan partnerekkel. Igazi prima­donna assoluta, már a szerepkörénél fogva is. Belcanto hősnő. Repertoár­ján ott az összes nagy Verdi: a Trubadúr Leonó­rája, a Don Carlos Erzsébeté, az Aida, az Otelló Desdemonája, a Nabucco Abigélje, ugyancsak Leonora A végzet hatalmában, és olyan, nálunk ritkán játszott zenedrámákban is, mint a Macbeth Ladyje. Aki ezek közül csak néhányban látta és hallotta is, szinte úgy érzi, mintha Verdi testre szabottan neki írta volna nagy drámai nőalakjait. Tömör nagy szoprán, nemes hanggal, páratlan át­ütő erővel, egyaránt van magassága és mélysége. Az övé Puccini is, szinte az összes jelentős heroina. New York-i Toscájáról a Times legendákat írt, Turandotját megcsodálta több nyugati nagyvá­ros, Cső Cső Szánját is. A triptichonból nálunk általában csak a Gianni Schicchit adják, amely­ben Lauretta nem az ő egyéniségének felel meg, miként imádott Verdijétől sem vállalt még Gildát vagy Violettát. De Puccini hármasából az Ange­lika nővér és A köpeny az övé, csak idehaza nincs alkalma rá. A közelmúltban jutott hozzá a drámai szopránok egyik legnagyobb belcanto szerepéhez, a Normához. Akinek volt már alkalma látni ideha­za az Operában, legendákat zeng róla. Mert Lukács Gyöngyi nem csupán csodálatos hangjáért kedvelt rajongói körében, de színészi játékáért is. Azt az énekesnőtípust képviseli ő is, amely az utóbbi esztendőkben hódított szerte a világon: a prima­donna lefegyverző varázsa nem csupán kulturált, kidolgozott, tökéletesen uralt hangjában van, hanem megelevenítő képességé­ben is. Az opera éppen azért az egyik legneme­sebb műfaja a művészetnek, mert egyesíti a zene fennköltségét a színház elhitető erejével. Régen a múlté az a drámai szoprán, aki mereven kiáll a színpad közepére, szívére teszi a kezét, és más nem is érdekli, mint a torkából előcsalt hangok. Ma már áriát csak akkor köszönt vastapssal a zsöllye, ha a tragédia hangi megelevenítésén túl a színpad mesterfokú uralásával párosul. Lukács Gyöngyit a világ parádés zenés színházai nem­csak azért várják, mert csodás hanggal kápráz­tatja el New Yorkot, Milánót, Londont és Bécset, hanem mert mesterfokon mindent tud az alakok jelleméről is. Említettem, hogy bölcs önmérséklettel eddig távol tartotta magát olyan könnyed koloratúrákkal tarkított szerepektől, mint Gilda, Violetta, bár a Manón Lescaut-tól már nem. Milyen élmény volna egyszer meghallgatni a Lammermoori Luciában, bár eddig Donizetti sem volt az ő világa. És egy­szer talán, ha vállalna elkalandozni Mozarthoz is. Mondjuk két olyan szerepbe, amely egyéniségétől sem állhat olyan nagyon messze: a Don Giovanni Donna Annája vagy Donna Elvirája. Hanganyaga alkalmassá teheti rá, és drámai alakító képessége is mintha erre teremtette volna. Bellini Normájától ide nem is lehet olyan kacskaringós az út. A Norma ezekben a hetekben szerencsére soro­zatban megy Operánk színpadán. Az egyik sze­reposztásban éppen Lukács Gyöngyivel. Aki már látta és hallotta, felsőfokban beszél róla. Néhány nap múlva szerencsére nekem is alkalmam lesz élményeim közé sorolni a Costa dívát. Csak azért szurkolok, hogy a pesti közönség ne a Metének a példáját kövesse, és önfeledt tapsával szakítsa félbe az összefüggő, bár kétségtelenül eltérő dallamokat. Vitathatatlan, hogy a dívának szívét bizsergeti, ha kétszer egymás után van része a bravókban és a szűnni nem akaró vastapsban. És az is igaz, ez a diadalszünet a prima­donna assulotának alkalmat ad, hogy két ilyen nehéz teljesítmény között kicsit kifújja magát. Callas sem haragudott meg érte, bár egyes karmesterek szívesen egyhuzamban vezé­nyelnék végig. Lukács Gyöngyitől azért hallgatnám szívesen egyhuzamban, mert tudom, minden megerőlte­tés nélkül varázslatot kapnánk tőle. De ha mégis félbe tapsolnák sem lennék szomorú. Hiszen őt hallhatom. Lukács Gyöngyi, a prima donna assoluta Horváth Ildikó 7. teremőrt csütörtökön azonnali hatállyal elküld­ték a múzeumból. A hatvanas férfi szégyenkezve topogott az igazgató előtt. A főnök félelmetes volt pepita zakójában és sárga ingében, rőt bajusza föl­re ugrált, amikor a folt eredetét firtatta követelő­dzőén. - Hogy került a folt a gobelin kárpitra? - süvítet­te Z. teremőr fülébe, aki sejtette, mi van a karos­székkel, de egyelőre nem mert megszólalni. Amikor az igazgató felemelte az öklét és a fara­gott íróasztalra csapott, Z. teremőr bedugult han­gon feltárta az igazságot. - Megszállt valami. Ki akartam próbálni, mi­lyen ülés esik a királyi trónuson. Lehet, hogy csak hercegé volt, nem tudom. Engedelmet, de még sose ültem ilyenben. A kis pávácskák, vagy kolibrik... A virágos bokrok. Kastély távolról. Ilyet még az ükanyám se tudott hímezni, pedig a faluházban is megemlékeztek róla. Sehol a környéken nem tud­tak olyan apró keresztszemet ölteni, mint ő a pár­nahuzatokra meg a térítőkre. - Ne papoljon össze ennyi hülyeséget! - menny­dörgött az igazgató. - Beleült, hát beleült, a fene egye meg. Mikor tudja, hogy tilos! De mi az úris­ten az a zsíros paca ott a kárpiton? Tán odarondí­tott? Vagy mit kent oda, maga félkegyelmű? Z. teremőr előreejtette a fejét, és a parkettának mondta: - Benn maradt a zsebemben a vajas kenyerem. Biztos az passzírozódott szét, amikor elaludtam. - Még aludt is, a fene egye meg magát. Életem­ben ilyet nem hallottam. A karosszék sose lesz a régi. Érti? Tönkretette! Persze, hogy értette Z. teremőr. De már nem Vaj a kárpiton tudott mit csinálni. Felidézte két álmát, amelyek a biedermeier fotelban szálltak rá. Mint két kön­­­nyű szárnyú lepke. Mindjárt a legelején ő volt a didergő király, cédrusfával fűtött kandalló mellett fészkelődött a trónusán, vállán farkasbunda. De aztán jött a csengő hangú kicsi lány, mondta a ma­gáét - mint a mesében —, és a király, azazhogy Z. teremőr úgy felmelegedett, hogy forró sugarakat ontott, mint a Nap. Itt ért véget az első álom, és Z. teremőr fészke­­lődni kezdett a fotelban. A vaj feltehetően ekkor indult olvadásnak a farzsebében, de felállásról még szó sem lehetett, mert jött a második lepke remegő szárnycsapásokkal. Z.teremőr megint királlyá lényegült. Aranykölest ültetett termérdek földjébe, de azt mindennap le­legelték mindenféle fémszínű táltosok. Kiküldte fiait őrzőbe. Z. teremőr végigálmodta az egész mesét, a legkisebb fiú karakánságától a boldog kölesaratásig. Már a hajnal küldözgette fényét a múzeum ha­talmas ablakaira, amikor Z. teremőr összerándult, és feltápászkodott a biedermeier fotelból. Átlépte a bíbor selyemzsinórt, amely a renitens látogatóktól védte a becses darabot. Az öltözőben összetalálko­zott a váltótársával. - Semmi rendkívüli nem történt - mondta majd­nem hízelgően. Őrizte titkát, bár ott rózsaszín lett arcán a királyi mosoly. Váltótársa ebből mit se vett észre, álmosan rángatta magára önszürke munka­köpenyét. Z. teremőr képéről órákig nem olvadt le a fel­séges kifejezés. Felesége gyanakodva nézegette, amikor elébe tolta a mangalicaszalonnán bug­­­gyantott reggeli rántottát. Később lepihent, de nem tudta visszaálmodni álmait. Szitkozódásra ébredt. Asszonya óbégatott a szoba közepén, kezében az ő nadrágja, amelynek farzsebéből szétmállott, zsí­ros kenyérdarabok potyogtak a szőnyegre. - Vénségedre teljesen meghibbansz? A zsebed­be dugdosod a vacsorádat? Z. teremőr felült a díványon, és a nadrágjára meredt. Annak hátulján alma nagyságú, sötét folt éktelenkedett. A férfi szíve összerándult valami közelgő rossztól. Látta a biedermeier fotelt varázs­latos madaraival és virágaival. Egészen biztos volt benne, hogy a távoli kastély előtt mint apró, mély tó, ott sötétlik a vas­folt. Korábban készült el, mint máskor. Felesége utá­na kiabált, de ő süketen lépkedett. Arra gondolt, talán még sincs ott az a folt. Talán a királyosdi sem történt meg. Éjszakai hallucináció volt csupán. De a folt ott volt. Z. teremőr egyenesen a bie­dermeier fotelhoz sietett, ahogy belépett a munka­helyére. Nézte az apró, mély tavat, aztán félrefor­dult. Amikor óvatosan visszapillantott, ugyanazt látta. Nem volt mit tenni. Z. teremőr lapítva rótta a rábízott termeket. Behúzott nyakkal várta, hogy szólítsák. Szinte megkönnyebbült, amikor a taka­rítónő megkereste, és közölte, hogy az igazgató úr hivatja. Állt Z. teremőr az igazgató előtt, és nézte a lakk­fényű parkettát. - Azt tudja, ugye, hogy egy percig se maradhat itt tovább? Egy ilyen tulok - mondta az igazgató, és szólt a titkárnőjének, hogy csinálja meg a pa­pírokat. Z. teremőr sírt egy kicsit. Csak úgy, könny nél­kül, ahogy a férfiak szoktak. Aztán elindult, ki az utcára. Arra gondolt, hogy az igazgató sose ült bie­dermeier karosszékben. Ettől finom káröröm járta át a lelkét.

Next