Népszava, 2012. március (139. évfolyam, 52-77. szám)
2012-03-24 / 71. szám
Kivágott fák SZENTGYÖRGYI ZSUZSA Omertá. A hallgatás törvénye. Aki megszegi, pusztul, többnyire a családjával együtt. Nagy manapság nálunk a hallgatás. Ma még van állásom, holnap indokolás nélkül kirúghatnak, és aztán..., aztán mehetek közmunkára, mert még utánam is nyúlnak. Omertá: Nincsenek megszorítások, dehogy, csak éppenséggel a kultúrát hovatovább teljesen eltapossák. Színházakkal közük az év vége előtt néhány perccel, nincs tovább állami pénz, az egyetlen operánknak már nincs is társulata, felmondtak nekik, maradtak csak főnökök és néhány kiszolgáló. És itt vannak (hovatovább már csak voltak) a múzeumok, istenem. A nyolcvanas évek második felében az ipari minisztériumban szolgáltam. Egyik - számomra tán legkedvesebb - feladatom volt a műszaki múzeumok és gyűjtemények felügyelete, támogatása. Örömteli és nem nehéz munkát jelentett, mert nemcsak az állam adott költségvetési pénzeket, hanem az ipar, vagyis a vállalatok, a vezetőik is szívesen adakoztak a gyűjteményekre. A bányászok, az „olajosok”, a vegyipariak éppúgy, mint gépipar, a könnyűipar vagy a hírközlés. Kicsi pénzek voltak ezek egy-egy nagyvállalat számára, és - legyünk rosszmájúak - jól lehetett villogni általa. De tényleg szívügye volt a legtöbb vezetőnek. Aztán jött a rettenetes, elhibázott, szakszerűtlen, korrupt privatizáció a kilencvenes évek elején. Amikor betoppant hamarjában seregnyi „hazánkból szakadt” jótét lélek és felvásárolt mindent. Persze elsősorban piac és nem termelés kellett neki, és, természetesen, mindezt hitelbe. Hogy azután, miután leszerelt mindent, nyoma vesszen távoli földrészeken, fillér fizetség nélkül. (Ne tessék zúgni, igaz, voltak tisztességes, valódi partnerek is, nagy részük máig is itt maradt.) Az álprivatizálóknak többnyire első dolga volt, hogy a gondosan összeszedett, válogatott, őrzött gyári gyűjteményeket - meg a dokumentációkat - szétszórták, kihajították. Lehet, hogy ezt-azt páran megőrizték, de azok már csak darabok. Mert a gyűjtemények nem összehordott darabok összességei, hanem a tárgyak kapcsolódásai, amelyek rendszert alkotnak, és rendet teremtenek. Ezek kerültek most ismét veszélybe. A fő indok persze, a megtakarítás. Hanem hát úgy tetszik, a valódi indok nemcsak a spórolás. A valódi életveszélybe került múzeumok némelyike túl jó helyen, túl értékes telken fekszik. Meg különben is, mire jók? Ócska, régi vasak, elavult villamos készülékek, rég halott kohók, öntödék, műhelyek rég elhaltnak számító munkaeszközei. Sokkal nagyobb hasznot hoznak azon a telken irodaházak, luxuslakások, masszázsszalonok. A Rákosi-korszakban, az ötvenes évek elején parancsra sorra pusztították el a nemesi famíliák, egyházi intézmények levéltárait. Pótolhatatlan, soha helyre nem hozható veszteségeket okozván. Birtoklevelek, számlák, személyes levelek pusztultak el. Velük kiestek, meghaltak soha föl nem támaszthatók múltunk emlékei. Fontosak és csak réseket kiegészítő csekélységek egyaránt. És a műszaki múzeumok, gyűjtemények? Jól ismert, ha egy múzeumot nem tartanak fönn, ha nem egészítik ki napról napra újdonságokkal, ha nem cserélgetik a kiállításokat, mi több, ha már nem is látgathatók, mert nincs ember, aki felügyeljen a nyitva tartáskor, ha zordabb évszakban nincs pénz a fűtésre, ha nincsenek hozzáértő szakmai gondozók, nincsenek restaurátorok, akik a diadallal beszerzett, de javítandó, felújítandó új tárgyat helyrehozzák, ha nincs levéltáros, nincs feldolgozó muzeológus, akkor, nos, akkor az a gyűjtemény meghal. Miniszteriális koromban egyik kedvencem volt az Öntödei Múzeum. Alig egy megállónyira a munkahelyemtől, szívesen jártam oda, megbeszélni terveket és közben gyönyörködni a remek technikai alkotásokban, a magyar tehetség emlékeiben. (Magyar? Hát a bajor Mechwart András vagy a svájci Ganz Ábrahám magyar volt-e? Közhelyes a válasz, de mégis: tehetségükkel, szellemi erejükkel ők egyértelműen a magyar nemzetet szolgálták.) Az 1969- ben megnyitott, ipari műemlék múzeumban 2008-ban még tizenöten dolgoztak, most voltaképpen két és fél ember (biztonsági őr mindenképpen kell!). 2004-ben még felújították a tetőt, 2008-2009-ben mintegy 80 millió forintot elnyervén új lett a homlokzat, a belső tereket kifestették, megújították a kupolakemencét. Hetente hat napon voltak nyitva, nyolc órán keresztül. Betértek látogatók, jöttek diákcsoportok, egyetemistáknak beszámították szakmai vizsgájukhoz laborfoglalkozásként, ha itt ügyködtek. Segítettek a szakma nyugdíjasai, az egyik legrégibb szakegyesület tagjai. Idéznék a többi veszélyeztetett műszaki múzeum sorsáról is, de nem tudok. Elzárkózás, csönd. Omertá. Pedig de szeretném tudni, hogy például a szakmámhoz legközelebb álló elektrotechnikai múzeummal mi lesz. Mi áll a privatizációs szerződésében? Volt-e abban garancia, hogy fenn kell tartani? Egyáltalán, ki most a gyűjtemény tulajdonosa? Titkolózás, elzárkózás. Titkárnői üzenet a nemrégiben kinevezett legfőbb főnöküktől, majd felhív, ha ráér. No, h isten, várhatom, akármeddig. Amikor először juthattam Nyugatra, valamikor a hatvanas évek második felében, jó sorsom (meg a konferencia, ahol előadtam) Münchenbe vetett. A csodálatos expresszionista kiállítás, a Franz Marc képéről elhíresült Blaues Pferd, no meg a régi és az új képtár (Pinakothek) mellett a legnagyobb gyönyörűséget nekem a Német Múzeum, vagyis a fantasztikus műszaki múzeum adta. Azóta is hányszor jártam ott, de betelni vele nem lehet, már csak azért sem, mert állandóan bővül a legújabb szakterületekkel, eredményekkel. Nekünk, mint ismeretes, nincs műszaki múzeumunk. Kétségtelen, ebben a háború utáni összes kormányzat viseli a felelősséget. Jó, az is igaz, a müncheni Deutches Museum nem csak állami pénzből él, sőt, főleg nem abból. Óriásvállalatok és kisebbek egyaránt büszkék rá, hogy a támogatói. Ez a mostani kormány rájött (helyes gondolattal, de elhibázott kivitelezéssel), hogy erősíteni kell a felsőoktatásban a természettudományos és műszaki szakokra jelentkezést. De vajon mi győz meg egy ifjút (lányt is, persze, hogy mily gyönyörű, alkotó pályát választ, ha például mérnök lesz? Hol veheti szemügyre, netán mozgathatja, működtetheti is a technika olykor egyszerű, olykor pedig igencsak bonyolult eszközeit? Igaz, létezik a Csodák Palotája, ahol erre van lehetőség. De csitt!, csendesen! Nehogy mán valakinek eszébe jusson azt is megkurtítani! Epilógus. A minap kivágtak 76 egészséges, lombos fát fővárosunk kellős közepén. Tehették az urak, még engedélyre sem volt szükségük, az csak a kivágások után született. És úgy tűnik, senki sem ágált miatta. Érdekes, hogy sem az örökké nyüzsgő Levegő Munkacsoport, sem a mindent ellenző Energia Klub, még kevésbé a látványos happeningeket szervező Greenway (ismert álnevük Greenpeace) sem kiáltozott hangosan. Nem mondott le tüstént az ultrazöld nézeteiről elhíresült illetékes államtitkár sem. Ha ez a környezetvédelmi bűntett hang nélkül maradt, akkor ugyan ki emel majd szót a szegény műszaki gyűjteményekről? Hogy én éppen ezt teszem? Nos igen, de ugye, beszélhetsz jó vitéz, senki sem hallgat rád. FOTÓ: K2 PRESS DÉSI JÁNOS Március 15-én egy árpádsávos zászlót tűzött ki valaki a magyar trikolór mellé a zuglói Egressy utca sarkán. Az erről szóló kép hamarosan megjelent a Facebookon. Elsőként a jogos felháborodás és a szörnyülködés hangjai szólaltak meg. Nahát, és mik vannak és ilyesmik. Aztán kiderült, egyetlen férfi van a kommentelők közt, a kitűnő tollú publicista, Török Monika. Felvetette, szerveződjön afféle flashmob a szélsőjobbos jelkép eltávolítására. A következő órákban sorra érkeztek a megjegyzések, hogy ki miért nem vesz részt ebben. É. T. ezt írta: „Az biztos, ha a mi házunkra tenné ki valaki, én letépném rövid időn belül.” De hát nem az ő házára tették. Más abbéli véleményének adott hangot, hogy „essen le annak a keze, aki kitette és rohadjon is meg.” Monika buzdítása így szólt: zuglói polgárok, vége az ebéd utáni szundikálásnak. Levettétek már? Nézzünk bele a válaszokba: Mónika, drága! Nem mindenki hord magával ollót meg kést. Vagy: ha nem vetted volna észre, a baloldal nem akar konfrontálódni. Innen aztán beindult a dolog: messze lakom, nem érek rá, odamennék, de sajnos most nem jó. Nehogy már mi romboljunk. Közben már beakadt egy-két szaknyilas honfitárs is, aki szerint tessék békén hagyni a zsidrákoknak az ő zászlójukat. Többen kijelentették, hogy ők ugyan nem szeretik az árpádsávost, de csak azért nem vesznek részt egy ilyen akcióban, mert úgyis tíz perc múlva kint lesz egy új helyette, Török Móni és néhány tettestársa eközben szépen eltüntette a zászlót. Az eltávolításról szóló hír szintén hamarost a Facebookon volt látható. Az első, még baráti kommentelők szerint: na jó, jó, de ezzel semmi sincs megoldva. Elhangzott ugyan egy-két „nagy vagy Monika” és „köszönjük”. De aztán jött az olyasmi, hogy talán óvatosabban kellett volna, meg jaj, most majd jön a bosszú és Úristen mi lesz ebből. Innentől kezdve nyilas honfitársaink verbális teljesítményét csodálhattuk meg, akik a zsidó g.. .cik azonnal távozását, kinyírását stb. követelték, mind nagyobb egységben. a Fotóalbum (Betűhír idézetek következnek.) Nyilas Kereszt kedves névre hallgató ekképpen fogalmazott: A szádból csak úgy böfögöd ki a rodhadó fogaid közt a Magyargyűlöletre felszólító szavakat. Kár hogy nem némának születtél. Én mondom neked nem ál jól az élet! De ezen tudok segíteni! Szomorú Magyar János ennyit tett hozzá: ha zavar téged az árpádsávos zászló hazahúzhatsz a föld tolvaj haverjaid közzé, akiket ki fogunk irtani mind egy szálig :) A finom szavú Gönczi Erzsébet így artikulálta véleményét: Nekünk nem kell a kipátok, szarunk a menorátokra, a zászlónkat a szátokra ne vegyétek. Hány bőr van a pofátokon ? ISTENTELEN, HONTALAN SENKIHÁZIAK. TAKARODJATOK A HAZÁNKBÓL! EZ MAGYAR FÖLD, ÉS ÖRÖKRE AZ LESZ! Szomorú Magyar ekképpen foglalta össze a vitát: Auschwitz nyári tábor majd újra megnyílik és akkor majd ájvékolhatnak eleget. Hehehe Erdődi Zoli: Azt a gyenge kis pajeszodat felszakítom te vágott faszu bipsi gyerek. És így tovább. Magyarország 2012. Ezen sorozat darabjai a http://fotolexikon.blogspot.com/ címen is megtalálhatóak Szaknyilasok, ellenállók és az árpádsávos zászló A SZERZŐ FELVÉTELE