Népszava, 2012. március (139. évfolyam, 52-77. szám)

2012-03-24 / 71. szám

Kivágott fák SZENTGYÖRGYI ZSUZSA O­mertá. A hallgatás törvénye. Aki megszegi, pusztul, többnyire a csa­ládjával együtt. Nagy manapság nálunk a hallgatás. Ma még van állá­som, holnap indokolás nélkül kirúghat­nak, és aztán..., aztán mehetek köz­munkára, mert még utánam is nyúl­nak. Omertá: Nincsenek megszorítások, dehogy, csak éppenséggel a kultúrát hovatovább teljesen eltapossák. Színházakkal köz­ük az év vége előtt néhány perccel, nincs tovább állami pénz, az egyetlen operánknak már nincs is társulata, fel­mondtak nekik, maradtak csak főnö­kök és néhány kiszolgáló. És itt vannak (hovatovább már csak voltak) a múzeu­mok, istenem. A nyolcvanas évek második felében az ipari minisztériumban szolgáltam. Egyik - számomra tán legkedvesebb - feladatom volt a műszaki múzeumok és gyűjtemények felügyelete, támogatása. Örömteli és nem nehéz munkát jelen­tett, mert nemcsak az állam adott költ­ségvetési pénzeket, hanem az ipar, vagyis a vállalatok, a vezetőik is szíve­sen adakoztak a gyűjteményekre. A bá­nyászok, az „olajosok”, a vegyipariak éppúgy, mint gépipar, a könnyűipar vagy a hírközlés. Kicsi pénzek voltak ezek egy-egy nagyvállalat számára, és - legyünk rosszmájúak - jól lehetett villogni általa. De tényleg szívügye volt a legtöbb vezetőnek. Aztán jött a rettenetes, elhibázott, szakszerűtlen, korrupt privatizáció a kilencvenes évek elején. Amikor betop­pant hamarjában seregnyi „hazánkból szakadt” jótét lélek és felvásárolt min­dent. Persze elsősorban piac és nem ter­melés kellett neki, és, természetesen, mindezt hitelbe. Hogy azután, miután leszerelt mindent, nyoma vesszen távo­li földrészeken, fillér fizetség nélkül. (Ne tessék zúgni, igaz, voltak tisztessé­ges, valódi partnerek is, nagy részük máig is itt maradt.) Az álprivatizálók­­nak többnyire első dolga volt, hogy a gondosan összeszedett, válogatott, őr­zött gyári gyűjteményeket - meg a do­kumentációkat - szétszórták, kihajítot­ták. Lehet, hogy ezt-azt páran megőriz­ték, de azok már csak darabok. Mert a gyűjtemények nem összehor­dott darabok összességei, hanem a tár­gyak kapcsolódásai, amelyek rendszert alkotnak, és rendet teremtenek. Ezek kerültek most ismét veszélybe. A fő in­dok persze, a megtakarítás. Hanem hát úgy tetszik, a valódi indok nemcsak a spórolás. A valódi életveszélybe került múzeumok némelyike túl jó helyen, túl értékes telken fekszik. Meg különben is, mire jók? Ócska, régi vasak, elavult vil­lamos készülékek, rég halott kohók, ön­tödék, műhelyek rég elhaltnak számító munkaeszközei. Sokkal nagyobb hasz­not hoznak azon a telken irodaházak, luxuslakások, masszázsszalonok. A Rákosi-korszakban, az ötvenes évek elején parancsra sorra pusztítot­ták el a nemesi famíliák, egyházi intéz­mények levéltárait. Pótolhatatlan, soha helyre nem hozható veszteségeket okozván. Birtoklevelek, számlák, sze­mélyes levelek pusztultak el. Velük ki­estek, meghaltak soha föl nem támaszt­hatók múltunk emlékei. Fontosak és csak réseket kiegészítő csekélységek egyaránt. És a műszaki múzeumok, gyűjtemé­nyek? Jól ismert, ha egy múzeumot nem tartanak fönn, ha nem egészítik ki napról napra újdonságokkal, ha nem cserélgetik a kiállításokat, mi több, ha már nem is látgathatók, mert nincs em­ber, aki felügyeljen a nyitva tartáskor, ha zordabb évszakban nincs pénz a fű­tésre, ha nincsenek hozzáértő szakmai gondozók, nincsenek restaurátorok, akik a diadallal beszerzett, de javítan­dó, felújítandó új tárgyat helyrehozzák, ha nincs levéltáros, nincs feldolgozó muzeológus, akkor, nos, akkor az a gyűjtemény meghal. Miniszteriális koromban egyik ked­vencem volt az Öntödei Múzeum. Alig egy megállónyira a munkahelyemtől, szívesen jártam oda, megbeszélni ter­veket és közben gyönyörködni a remek technikai alkotásokban, a magyar te­hetség emlékeiben. (Magyar? Hát a ba­jor Mechwart András vagy a svájci Ganz Ábrahám magyar volt-e? Közhe­lyes a válasz, de mégis: tehetségükkel, szellemi erejükkel ők egyértelműen a magyar nemzetet szolgálták.) Az 1969- ben megnyitott, ipari műemlék múze­umban 2008-ban még tizenöten dol­goztak, most voltaképpen két és fél em­ber (biztonsági őr mindenképpen kell!). 2004-ben még felújították a tetőt, 2008-2009-ben mintegy 80 millió fo­rintot elnyervén új lett a homlokzat, a belső tereket kifestették, megújították a kupolakemencét. Hetente hat napon voltak nyitva, nyolc órán keresztül. Be­tértek látogatók, jöttek diákcsoportok, egyetemistáknak beszámították szak­mai vizsgájukhoz laborfoglalkozás­ként, ha itt ügyködtek. Segítettek a szakma nyugdíjasai, az egyik legrégibb szakegyesület tagjai. Idéznék a többi veszélyeztetett mű­szaki múzeum sorsáról is, de nem tu­dok. Elzárkózás, csönd. Omertá. Pedig de szeretném tudni, hogy például a szakmámhoz legközelebb álló elektro­technikai múzeummal mi lesz. Mi áll a privatizációs szerződésében? Volt-e abban garancia, hogy fenn kell tartani? Egyáltalán, ki most a gyűjtemény tulaj­donosa? Titkolózás, elzárkózás. Titkár­női üzenet a nemrégiben kinevezett legfőbb főnöküktől, majd felhív, ha rá­ér. No, h isten, várhatom, akármeddig. Amikor először juthattam Nyugat­ra, valamikor a hatvanas évek második felében, jó sorsom (meg a konferencia, ahol előadtam) Münchenbe vetett. A csodálatos expresszionista kiállítás, a Franz Marc képéről elhíresült Blaues Pferd, no meg a régi és az új képtár (Pinakothek) mellett a legnagyobb gyönyörűséget nekem a Német Mú­zeum, vagyis a fantasztikus műszaki múzeum adta. Azóta is hányszor jár­tam ott, de betelni vele nem lehet, már csak azért sem, mert állandóan bővül a legújabb szakterületekkel, eredmé­nyekkel. Nekünk, mint ismeretes, nincs műszaki múzeumunk. Kétségtelen, eb­ben a háború utáni összes kormányzat viseli a felelősséget. Jó, az is igaz, a müncheni Deutches Museum nem csak állami pénzből él, sőt, főleg nem abból. Óriásvállalatok és kisebbek egyaránt büszkék rá, hogy a támogatói. Ez a mostani kormány rájött (helyes gondolattal, de elhibázott kivitelezés­sel), hogy erősíteni kell a felsőoktatás­ban a természettudományos és műsza­ki szakokra jelentkezést. De vajon mi győz meg egy ifjút (lányt is, persze­, hogy mily gyönyörű, alkotó pályát vá­laszt, ha például mérnök lesz? Hol ve­heti szemügyre, netán mozgathatja, működtetheti is a technika olykor egy­szerű, olykor pedig igencsak bonyolult eszközeit? Igaz, létezik a Csodák Palo­tája, ahol erre van lehetőség. De csitt!, csendesen! Nehogy mán valakinek eszébe jusson azt is megkurtítani! Epilógus. A minap kivágtak 76 egész­séges, lombos fát fővárosunk kellős kö­zepén. Tehették az urak, még engedély­re sem volt szükségük, az csak a kivá­gások után született. És úgy tűnik, sen­ki sem ágált miatta. Érdekes, hogy sem az örökké nyüzsgő Levegő Munkacso­port, sem a mindent ellenző Energia Klub, még kevésbé a látványos happe­­ningeket szervező Greenway (ismert ál­nevük Greenpeace) sem kiáltozott han­gosan. Nem mondott le tüstént az ultrazöld nézeteiről elhíresült illetékes államtitkár sem. Ha ez a környezetvédelmi bűntett hang nélkül maradt, akkor ugyan ki emel majd szót a szegény műszaki gyűj­teményekről? Hogy én éppen ezt te­szem? Nos igen, de ugye, beszélhetsz jó vitéz, senki sem hallgat rád. FOTÓ: K­2 PRESS DÉSI JÁNOS M­árcius 15-én egy árpádsávos zász­lót tűzött ki valaki a magyar tri­kolór mellé a zuglói Egressy utca sarkán. Az erről szóló kép hamarosan megjelent a Facebookon. Elsőként a jo­gos felháborodás és a szörnyülködés hangjai szólaltak meg. Nahát, és mik vannak­­ és ilyesmik. Aztán kiderült, egyetlen férfi van a kommentelők közt, a kitűnő tollú pub­licista, Török Monika. Felvetette, szer­veződjön afféle flashmob a szélsőjobbos jelkép eltávolítására. A következő órákban sorra érkeztek a megjegyzések, hogy ki miért nem vesz részt ebben. É. T. ezt írta: „Az biztos, ha a mi há­zunkra tenné ki valaki, én letépném rö­vid időn belül.” De hát nem az ő házára tették. Más abbéli véleményének adott han­got, hogy „essen le annak a keze, aki ki­tette és rohadjon is meg.” Monika buzdítása így szólt: zuglói polgárok, vége az ebéd utáni szundiká­lásnak. Levettétek már? Nézzünk bele a válaszokba: Mónika, drága! Nem mindenki hord magával ollót meg kést. Vagy: ha nem vetted volna észre, a baloldal nem akar konfrontálódni. Innen aztán beindult a dolog: mes­­­sze lakom, nem érek rá, odamennék, de sajnos most nem jó. Nehogy már mi romboljunk. Közben már beakadt egy-két szak­nyilas honfitárs is, aki szerint tessék békén hagyni a zsidrákoknak az ő zász­lójukat. Többen kijelentették, hogy ők ugyan nem szeretik az árpádsávost, de csak azért nem vesznek részt egy ilyen akció­ban, mert úgyis tíz perc múlva kint lesz egy új helyette, Török Móni és néhány tettestársa eközben szépen eltüntette a zászlót. Az eltávolításról szóló hír szintén ha­­marost a Facebookon volt látható. Az első, még baráti kommentelők sze­rint: na jó, jó, de ezzel semmi sincs meg­oldva. Elhangzott ugyan egy-két „nagy vagy Monika” és „köszönjük”. De aztán jött az olyasmi, hogy talán óvatosabban kellett volna, meg jaj, most majd jön a bosszú és Úristen mi lesz ebből. Innentől kezdve nyilas honfitársaink verbális teljesítményét csodálhattuk meg, akik a zsidó g.. .cik azonnal távo­zását, kinyírását stb. követelték, mind nagyobb egységben. a Fotóalbum (Betűhír idézetek következnek.) Nyilas Kereszt kedves névre hallgató ekképpen fogalmazott: A szádból csak úgy böfögöd ki a rodhadó fogaid közt a Magyargyűlöletre felszólító szavakat. Kár hogy nem némának születtél. Én mondom neked nem ál jól az élet! De ezen tudok segíteni! Szomorú Magyar János ennyit tett hozzá: ha zavar téged az árpádsávos zászló hazahúzhatsz a föld tolvaj haver­jaid közzé, akiket ki fogunk irtani mind egy szálig :) A finom szavú Gönczi Erzsébet így artikulálta véleményét: Nekünk nem kell a kipátok, szarunk a menorátokra, a zászlónkat a szátokra ne vegyétek. Hány bőr van a pofátokon ? ISTENTE­LEN, HONTALAN SENKIHÁZIAK. TAKARODJATOK A HAZÁNKBÓL! EZ MAGYAR FÖLD, ÉS ÖRÖKRE AZ LESZ! Szomorú Magyar ekképpen foglalta össze a vitát: Auschwitz nyári tábor majd újra megnyílik és akkor majd ájvékolhatnak eleget. Hehehe Erdődi Zoli: Azt a gyenge kis paje­­szodat felszakítom te vágott faszu bipsi gyerek. És így tovább. Magyarország 2012. Ezen sorozat darabjai a http://fotolexikon.blogspot.com/ címen is megtalálhatóak Szaknyilasok, ellenállók és az árpádsávos zászló A SZERZŐ FELVÉTELE

Next