Népszava, 2013. augusztus (140. évfolyam, 178-203. szám)
2013-08-24 / 197. szám
Mi történt a tervezett Gábor-Rónai múzeummal? Rónai Mihály András 100 éve Csaknem fél évszázada tudtam róluk, de csak 2003-ban jutottam el hozzájuk: Gábor Marianne-hoz, a modern magyar festészet egyik legkiválóbb alkotójához és férjéhez, a „Mityunak" becézett Rónai Mihály Andráshoz, a talán legnagyszerűbb magyar italianistához, a sokoldalú és művelt költőhöz, újságíróhoz. DR. RÉTI GYÖRGY A férjet ismertem meg előbb - bár ez csak egyoldalú „szellemi találkozó” volt hiszen az 50-es és a 60-as évek fordulóján végzett italianisztikai tanulmányaimhoz és vizsgáimhoz alapműként szolgált a 600-nál több oldalas nagyszerű gyűjteménye, a „Nyolc évszázad olasz költészete”, amelyről később még bővebben kívánok szólni. Negyven éven keresztül akartam ezután személyes kapcsolatokat teremteni vele, de külföldi diplomáciai szolgálataim, majd halála megakadályozott ebben. Emlékének adóztam azzal, hogy az említett könyvének címlapját és méltatását bevettem a magyar-olasz kapcsolatok ezeréves történetét ismertető, kétnyelvű „Képes krónikámba”. Akár szép szimbólumnak is felfogható, hogy Rónai Mihály András nevének kezdőbetűi azonosak a magyar kultúra római fellegvára, a Római Magyar Akadémia rövidítésével. Nevezzük hát mi is őt RMA-nak. Rónai Mihály András 1913. március 14-én született, egy asszimilálódott zsidó család sarjaként, akárcsak Marianne. Volt kitől örökölni irodalmi vénáját, hiszen édesapja a századforduló neves novellistája volt. Itáliai útjáról szóló eredeti és élvezetes úti beszámolójával, a budapesti Berzsenyi Gimnázium 14 éves tanulója 1927-ben megnyerte egy irodalmi pályázat első díját. Szegeden jogot végzett, de a legszívesebben Sík Sándor és Zolnai Béla irodalomóráira járt. 1935-38 között a talán legfontosabb polgári baloldali napilap, a Pesti Napló római tudósítójaként tevékenykedett. A zsidótörvények először szilenciumot mértek rá, majd a háború viharait munkaszolgálatosként élte át. Ezekben az években íróasztala fiókjának írta csak jóval később megjelent esszéit a magyar és az olasz irodalom nagyjairól, valamint készítette fordításait ez utóbbiak legjobb műveiből. A Rákosikorszak újabb szilenciumot mért rá, és az igazi „szellemi felszabadulás” csak 1957-ben következett be, amikor a Népszabadság vezető munkatársaként írhatta csaknem mindig nagy feltűnést keltő cikkeit a magyar és a nemzetközi kulturális élet legkülönbözőbb kérdéseiről és szereplőiről. Rehabilitálása után a Magyar Pen Klub és a Magyarok Világszövetsége elnökségi tagjaként sokat tett a magyar kultúra külföldi népszerűsítése érdekében. Újságíróként harcos, meg nem alkuvó debatter (és „hithű” kommunista) volt. Gyakran osztott és kapott sebeket. Híres, nagy vitái közül itt csak kettőt említünk meg: terjedelmes tanulmányában védte meg Madáchot Lukács György doktriner haragjától; egy másik kérdésben viszont ő maradt holtáig doktriner: mindvégig kitartott a Horthy-rendszer fasiszta jellegéről szóló állítás mellett. Költőként a csodálatos magyar költészet egyik jelentős alakja volt, még ha nem is a legismertebbek közül. 18 éves korában, 1931-ben megjelent első verseskötete az „Első ének”. Dsida Jenő, a kitűnő költőtárs így lelkendezett e könyv kapcsán: „Annyi bizonyos: csillagai a tehetség, bátorság, eredetiség jegyében állnak. Horoszkópja minden széppel biztató”. Tehetségére Babits Mihály is felfigyelt, 1932-ben publikálta „Találkozásom tejtestvéremmel” című versét a Nyugatban. Talán e vázlatos leírásból is kitűnik, hogy AMA jelentős költő és újságíró volt, de a magyar kultúrának a legnagyobb szolgálatot valószínűleg a bevezetőmben már említett, hatalmas olasz költészeti antológiájával tette. Tudta ezt ő maga is, amikor az 1957-ben először megjelent antológiájának előszavában az ő emelkedett, „renais” stílusában, jogos büszkeséggel imigyen mutatta be életének egyik fő művét: „Egy nemzet költészetét - 201 költő 418 versében és eposzi részletében, s az első nyelvemlékektől a mai napig -, egy nemzet jó nyolcszáz esztendejének költészetét tartja kezében az olvasó. Azét a nemzetét, amely mintegy ezer évvel azután, hogy az antik Róma a népvándorlás hullámában elmerült, először ragyogtatta fel, adta vissza a világnak a nagy költészetet. Nemcsak magam válogattam, de magam is fordítottam az egészet. S ha le merem írni, hogy egy teljes külföldi költészetet próbálok erőmhöz képest s elfogódott mozdulattal átnyújtani a magyar Múzsának, megszolgálandó a megszolgálhatatlant, életem legszebb perceit, amelyet a magyar költészetnek köszönhetek: korántsem hivalkodás ez, csak az önként elvégzett munka jó érzése és a fiúi kérés fogadja tőlem el. Húsz évig éltem e nagy feladattal szemközt, s épp e meghittségben tanultam meg iránta az alázatot... Hasonló szabású s teljességű gyűjteményt valamely nagy nemzeti költészetből... irodalmunk eddig nem mondhat magáénak... Ami pedig külön az olasz költészetet illeti, mennyiségileg s perspektivikusan ehhez fogható tolmácsolásban ez külföldön sem részesült még sehol, beleértve még Rosetti Early Italian Poetsjait is. S hogy mindez egyetlen ember munkája, ebben, gondolom, a gyűjtemény művészi és tudományos egységének az a szerencsés és ritkán elérhető esete valósul meg, az a szerves és forró egység, amely a szerelemből végzett egyéni munka hevében mindenesetre megszületik... A világ egyik legnagyobb költészetéről van szó, s arról, amely a miénknek - a nem kevésbé nagynak - bölcsőjét ringatá.” Nos, kedves Mityu, csaknem fél évszázadnyi késéssel itt mondok köszönetet Néked, amiért italianisztikai tanulmányaim kezdetén megismertettél ezzel a csodálatos költészettel és vizsgaképessé tettél belőle, hiszen a könyvhöz írt csaknem kétszáz oldalnyi, elképesztő ismeretekről tanúskodó jegyzetanyag felér egy olasz irodalomtörténeti tankönyvvel). Hiszem és remélem, hogy hálámat osztja az a sok tízezer hozzám hasonló italianista, irodalmár és irodalomkedvelő, aki a Te „szerelmed gyümölcséből” ismerte meg ezt - a magyar költészettel csaknem azonos színvonalú - költészetet. AMA életművének felvázolásakor szólnunk kell arról is, hogy jelentős érdemei vannak a magyar irodalomtörténet értékeinek felmutatásában is. 1984- ben jelent meg a „Magyar lant” című kötete, amely 71 (!) magyar költőről főként napilapokban megjelent alapos, élvezetes, mélyen beleérző arcképeinek a gyűjteménye. Hasonlóan nagy teljesítmény a 34 magyar íróról megjelent gyűjtemény a „Magyar toll”. Mindkettő külön tanulmányt érdemelne és a kettőből együtt kerekedik ki a magyar irodalom története, „Ä la Rónai”. AMA életművéről szólva nem tekinthetünk el Gábor Marianne-nak, a szó legnemesebb értemében vett élettársának elévülhetetlen érdemeitől. Két ember az embertelenségben, akik egymásba kapaszkodva, előbb 48 évnyi boldog házasságban, majd az öröklétben egyesülve az őket körülvevő minden gonoszság, üldöztetés és rosszindulat ellenére, egymást remekművekre ihletve tették és teszik szebbé, jobbá hazájukat és a nagyvilágot. Ez az egymásba kapaszkodás Marianne-nál talán még erősödött Mityu 1992-ben bekövetkezett, általa gondolatilag máig el nem fogadott halála után, midőn a festőnő sutba dobva saját életművének továbbépítését - minden szellemi és anyagi képességét, lehetőségét, energiáját imádott férje fentebb felsorolt műveinek előszöri vagy újrakiadására fordította és fordítja. Ennek eredményeként a Magvető, a Fekete Sas, a Glória és a Háttér kiadók közreműködésével RMA 27 (!) kötetét publikáltatta. Ezek közül itt csak a „Szerelmünk Itália” címűt emeljük ki: RMA már említett ifjúkori útirajzának, 14 olasz tárgyú költeményének és szintén 14 olasz műfordításának közlésével megtoldva Marianne 8 Itáliáról készült varázslatos színes reprodukciójával állít méltó emléket szerelmük „tárgyának”. Mindezt bővebben leírtam a 2007- ben megjelent „Marianne és Mityu” című könyvemben, a következő konklúzióval: „Marianne és Mityu - Paolo és Francesca modern magyar reinkarnációjaként - egymás iránti lángoló érzelmeikkel és nagyszerű munkásságukkal együtt hozták létre az örök szerelem gyönyörű példázatát.” P. S. Mindezek után nem könnyű szívvel írom le Gábor Marianne nagy életműve jelentős részének krimibe illő történetét. B. J., a Glória Kiadó vezetője beférkőzött a magára maradt, idős írónő bizalmába, és 2002-ben formálisan létrehozta a „Gábor és Rónai Irodalmi, Képzőművészti és Fotográfiai Gyűjtemény Alapítványt”. B. J. javára írandó, hogy kiadója az elmúlt években a Rónai-Gábor családra vonatkozó számos művet publikált. Ezekből kiemelendő S. Nagy Katalinnak a festőnőről 2003-ban megjelent kiváló nagymonográfiája, amely a 48. oldalán közli a Gábor-Rónai alapítványnak a Király utca 25.-be tervezett egyemeletes épületének a fényképét. A tervek szerint itt állították volna ki azt a 72 képet, amelyet B. J. a festőnőtől megszerzett és „ideiglenesen” a Glória Kiadó raktárában helyezett el. Időközben azonban a Glória Kiadó és az Alapítvány lényegében beszüntette tevékenységét, és a múzeum tervezett házát eladták... A 96 éves művésznőt természetesen mindez nagyon aggasztja... Jó lenne Gábor Marianne 4 év múlva „aktuális” centenáriumáig megnyitni a magyar kulturális életet rendkívüli módon gazdagító Gábor-Rónai Múzeumot! Gábor Marianne festménye Egy nyári emlékkép a családi albumból