Népszava, 2013. október (140. évfolyam, 229-254. szám)

2013-10-12 / 239. szám

Beszélgetés Czapáry Veronika írónővel Az árral szemben BARTA F. ZSOLT - Mozgalmas esztendő áll mö­götted, ráadásul még nincs is vé­ge, de kezdjük az elején. Illyés Gyula mondta egyszer, ha két író találkozik egymással, az első kér­dés mindig az, „hol laksz?". Vero­nika, hol laksz? - Budakalászon lakom, a Dunától öt­ven méterre, a türkizkék Lupa-tavak és a Lupa-sziget mellett, pár éve költöztem ide. Itt kertészkedem, és mindenféléket termelek, kukoricát, krumplit, céklát, de rengeteg gyümölcsfát és gyümölcs­bokrot is ültettem. Elkezdtem egy hos­­­szadalmas háztéliesítést is pár éve, ami még mindig tart, mintha soha nem akarna véget érni, ez ugyanis egy nya­raló volt, az emeleten tízcentis fallal és üres palatetővel. - Nem véletlen, hogy kérdez­tem, hiszen az idei nagy árvíz ide­jén a kortárs magyar irodalom szí­­ne-java igyekezett segíteni rajtad. Hogy sikerült? - Igen, kiöntött ide a víz, mivel hul­lámtérben lakom, de tudtam, hogy ez lesz, amikor a házat megvettem. Nem tudom elmondani, milyen érzés, ami­kor a házat elönti a víz. Negyven centi­re volt bent a nappalimban, és mindent fel kellett pakolnunk vasasztalokra és az emeletre. Az egész életemet felpakol­tam, mert az összes ruhám és könyvem lent volt és minden háztartási gép. Az az érzés, hogy kinézel reggel a kerted­be, és már a teraszlépcsőig jött a víz, va­lami hihetetlen volt, mégis, ha valaki megkérdezné, árvíz vagy nem árvíz, akkor árvíz. Egyrészt rájöttem, hogy az ember mindent kibír. A fele ültetett tök kihalásán kívül semmilyen károm nem keletkezett. Tudom, hogy abszurdnak hangzik, de volt egyfajta nyugalom az egészben, hogy a víz az úr, jön és megy, nem uralhatjuk. Furcsa, Istenhez köze­li élmény volt, már aki hisz Istenben, de ez úgysem hit kérdése. Arról nem is szólva, hogy a rózsáim Verebics Katit is megihlették, két festményt is festett a félig vízben lévő rózsákról, ezek a ró­zsabokrok és a fügefa azóta kétszeresé­re nőttek az árvíz táplálása miatt. Este volt a legjobb kiülni az elöntött kertem­be, meggyújtottam négy-öt gyertyát, az aggregátor hangja is egy idő után meg­szokott zenének tűnt, nem volt közvilá­gítás, nem volt áram, és az ember nem is tudja, milyen valójában elektromos áram nélkül élni, hogy hogyan éltek kétszáz évvel ezelőtt az emberek, ami­kor csak gyertya volt. Szerettem volna, ha az érzés minél tovább tart, hogy megjegyezhessem, ezért nagyon sokat ücsörögtem egyedül a kertemben a tel­jes sötétben a gyertyákkal, és csak néz­tem a tükröződő vizet, mert nálam hat­­évente van bent a víz, és azon gondol­koztam, milyen abszurd, hogy itt van velem­­ nálam a víz. Egy nagyon jó ba­rátom mondta, amikor meséltem neki, hogy hullámtérbe költözöm, és men­­nyire szeretem a Dunát gyerekkorom óta, hogy megnyugtat, ha egy hatalmas víztömeget nézhetek, hogy semmi baj, vagy a Duna látogat meg téged, vagy te a Dunát.­­ Alighogy elült a nagy izgalom, újabb kerekedett a helyébe, pár hete jelent meg második könyved „Megszámolt babák" címmel. Azt mondják, a második könyv igazá­ból az első egy író életében, mert elült már a meglepetés, a szakma és a közönség most arra kíváncsi, mit is tudsz valójában.­­ Ezt még az előző szerkesztőm, Csordás Gábor mondta, hogy a szakma nagyon gyanakvóan és kritikusan fo­gadja a második könyvet, és nem értet­tem, miről beszél. Én azt hittem azért kaptam viszonylag elégséges kritikákat az Anya kacagra, mert olyan könyvnek tartják, amiről érdemes írni és nem mert első könyv. Inkább a szorongás volt bennem, hogy mit szólnak hozzá.­­ Hajnóczy Péter mondta a vele készült egyetlen rádióinterjúban, hogy „valahol minden író a saját életét írja". Első könyvedben, az „Anya kacag" című regényedben mennyire vagy jelen, mennyire szól rólad? - Nem rólam szól, mindegyik köny­vemnek más főszereplője van, az első­nek Viktória, a másodiknak Nikolett, a harmadiknak pedig Alice lesz. Ezek nők, és az első kettő talán jobban ha­sonlít egymásra, mint a harmadik. Hayden White szerint a történetíró, aki elvileg a nagybetűs valóságot írja, a tör­téneteket, amik állítólag megtörténtek, és úgy történtek, ahogy ő leírta, nos, ő is narratívában gondolkodik. Az írás, a nyelv teljesen átalakítja a tapasztalatot, és semmi sem lesz az, aminek látszik. Vannak az életből kölcsönzött elemek nyilván, saját, mások vagy olvasott éle­tekből, de a lényeg nem ez, hanem a nyelv, ami által mindez egy történet lesz. Amibe az olvasó beleélheti magát, van eleje, közepe, vége, van benne csúcs­pont, levezés, sejtetés, fokozás, és az író­nak koncepciója van arról, hogy mikor, mit, hogyan bont ki és miért. Melyik pillanatban kell valamit felfednie, mindez nagyon sok gyakorlás kérdése. A tehetség csak 10 százalék. Az irodal­mi nyelv belevezeti egy világba az olva­sót, amiben ott lehet, keresztülvezeti egy tapasztalásrendszeren, amit csak azon a könyvön keresztül élhet át. - Több helyen olvastam, hogy tabukat döntöttél, olyan dolgokról írtál, amelyek, hogy úgy mondjam, nem illenek egy lány szájába. Sze­rinted is így van? Léteznek még ta­buk 2013-ban is? - Léteznek és nem léteznek. Nagyon féltem az Anya kacag megjelenése előtt, én mindig a betördelt könyveknél páni­kolok be. Mondtam a szerkesztőmnek, hogy úristen, szerintem ebből a csúnya szavakat meg a szexről szóló részeket húzzuk ki, azt mondta erre Csordás Gá­bor, „Miért, leányregényt akarsz?” „Nem, mondtam, de a sors különös fin­tora, hogy az első kritika Díványon a lányregény címmel jelent meg az Origó Könyvesblogján Csobod Luca tollából”. A Megszámolt babáknál is beparáz­­tam, hogy nem regényként fogják ol­vasni, hanem egyenesen azonosítani akarnak majd a szereplőmmel. De ezek csak betördelt könyveknél jutnak eszembe, előtte nem. Amikor a kezem­be fogom a könyvet, látom, hogy már úgyis mindegy, nem lehet mit tenni, ezen már nem lehet változtatni. Való­színűleg azért parázom ennyit, mert húsz év kiadatatlan szövege van a gé­pemben, éveket írtam végig napi tíz­órában gyakorlás végett anélkül, hogy a reménye is megcsillant volna, hogy ebből bármit is kiadatnék. Valahogy mindig azt gondoltam, hogy nem ezt, majd egy másikat, halogattam, hogy majd, majd, majd jövőre, majd ekkor meg akkor, volt, amikor azért mond­tam magamnak, még írnom kell és él­nem, ennél sokkal többet kell élnem, hogy „jó” író lehessek, meg ennél job­bat kell írnom. 7 millió karaktert írtam így össze, és csak nyolc éve publikálok, ebből olyan 200 000 karakter jelent meg különféle irodalmi folyóiratokban. A 7 millió karakter nem fog soha megjelen­ni, mert már nem akarom. Legfeljebb pár regényhez fogok részeket felhasz­nálni, még nem tudom. - Új könyved mennyiben szerves része, folytatása az elsőnek? - Hát nagyon idegesített, hogy az Anya kacagban Viktóriát páran félre­értik, én egy kétségbeesett nő kiürese­dett, párkeresési szenvedéseit akartam megírni, amibe beletartozik a szexua­litásának nyílt leírása is. Emiatt olyan támadások is értek, hogy hogyan mer egy nő így írni a szexről. Úgy éreztem, kevéssé fejtettem ki az ok-okozati vi­szonyt is, hogy a reménytelenség, kiút­talanság és a mindennapos bulik miat­ti elhasználódás, az állandó keresés és nyughatatlanság, ami Viktória minden napját tönkreteszi, egy lehetséges múlt miatt van. Gondoltam, írok egy olyan könyvet, ami mélyebbre vezeti az olva­sót egy gyerekkori borzalomba, mert az Anya kacagban a prózaverses részek ehhez kevésnek bizonyultak. Jelenlegi könyvem fő témája a gyermekkori abúzus és bántalmazás, fontosnak tar­tom, hogy a bántalmazó kapcsolatok mindig folytatódnak felnőttkorban az­zal, hogy az elszenvedő újabb bántal­­mazókat választ magának, és nem tud ebből szakember segítsége nélkül ki­törni. A Megszámolt babákkal egy olyan könyvet akartam írni, ami mély­re vezeti az olvasót a gyerekkori borza­lomba. Nagyon örültem, hogy megta­láltam hozzá a babatémát. Örültem, hogy teljesen máshogy csinálok már könyvet, mint régen, hogy megtanul­tam, mi a különbség kézirat és könyv között. Most már sokkal jobban értem a képtelen titkot, hogy mi a különbség kézirat és könyv között, hogy mitől lesz egy könyv könyv. - Az idei árvíz eseményei után maradsz-e az ártérben, profánul az árral szemben, s ugyanezt kér­dezném jövőbeni munkáiddal kap­csolatban is.­­ Valahogy nekem ez jutott. Az árral szemben. Ez jó hasonlat. Maradok, mert nincs pénzem sem Szentendrére, sem a Római-partra költözni, ami ugyancsak hullámtér, de őket mégis vé­dik. Maradok, mert nagyon jutányos áron vettük ezt a házat. Itt kizöldül minden, még az évelő sóska is túlélte, mert „csak” öt napig volt a kert víz alatt. Nagyon sokan segítettek, össze­barátkoztunk a rendőröktől kezdve a tűzoltókkal és rengeteg helyi lakossal, ez az ártéri hangulat nagyon jó volt. Akarok erről is majd könyvet írni, elvi­leg a következő árvíz hat év múlva lesz. Egy nőről fogok írni, aki kevés baráti és facebookos segítséggel házfelújít egye­dül, és arról mesél, hogyan lehet túlél­ni több ilyen árvizet, milyenek a min­dennapok. Tudok betonozni, falazó­habarccsal téglát rakni, ütvefúróval vil­lanyvezetékeknek falat vésni, flexszel vágni, láncfűrésszel és dekopírfűrésszel pontosan fát vágni, mérni, villanyt köt­ni, ácsolni, hungarocelleket felrakni és hálóval telibe húzni, csempét és járóla­pot rakni, kifúgázni, üvegtégla és Ytong tégla kombinációjából felépíteni egy fa­lat, most majd hegeszteni akarok meg­tanulni. Mivel üvegezem is, síküvege­zem és Tiffany-üvegezem is (lámpákat meg tükröket készítek), ezért van kéz­ügyességem, és nem félek az ilyen jelle­gű dolgoktól. De mérhetetlenül sok idő a kőműves, ács és mindenes szakmát megtanulni nekem, mire rájövök, öt­ször elrontom és kijavítom, szóval na­gyon sok idő, és fizikailag is eléggé lefá­radok. Duplán, mint egy férfi, ezért jó érzés volt, hogy a Facebookon meghir­detett eseményre, hogy Házfelújítás ka­lákában Budakalászon (ilyen lesz még!), nagyon sokan jöttek segíteni, nagy kö­szönettel tartozom nekik. Sokszor ki­próbáltam, ha kihívsz öt szakembert, mindenki mást mond. És minden ház­­felújítás mindig csúszik, mindig valami elromlik. Ha másokkal csináltatod, ak­kor általában átvernek, szóval sok em­ber érezheti magáénak tapasztalatból ezt a témát. Én mindig a legbiztosabb­ra megyek, és míg tavaly egy nap alatt 8 fokra lehűlt a házam, ha kint mínusz tíz fok volt, most már csak 16 fokra hűl le, szerintem ez nagy eredmény. Mara­dok az árban, mert szeretem ezt a há­zat, a kertemet, és nem azért ültettem a rózsáimat, meg a gyümölcsfáimat, hogy el kelljen hagynom őket. Mérhetetlen boldogsággal tölt el, ha egy fa nő. Ha rá­nézek, megnyugszom, hogy ez a fa mi­lyen kicsi volt, amikor ültettem, és most minden rendben van, nő. Nagyon sze­rencsésnek érzem magam, hogy Ma­gyarország egyik leggyönyörűbb kör­nyékén lakom, a Dunakanyar közelé­ben, és ha jön az ár, az is egy tapaszta­lat. Czapáry Veronika írónő fotó: Németh Izabella Maszada új misszionáriusai (1.) ► FOLYTATÁS A SZÉP SZÓ 1. OLDALÁRÓL Az export két év alatt megkétszerező­dött. A zsidó ipari termelés Palesztiná­ban ma hatszorosa az arabnak. Mivel a foglalkoztatottság teljes, a fizetések drá­maian megnőttek, a gyárak pedig napi három műszakban dolgoznak. A szak­­szervezeti tulajdonban lévő és a magán­kézben lévő vállalkozások egyaránt prosperálnak. A színházak tele vannak, a kávézókban nehéz helyet találni. Mi­közben Gutman a srácokat a sivatagba vezeti, Tel-Avivban befejeződik a ne­gyedik és egyben legsikeresebb di­vathét, melynek zárógáláját az elegáns Piltz kávéház ragyogóan kivilágított báltermében tartják. Ez az oka, hogy Izrael szülöttei ilyen önbizalommal me­netelnek. Egy önbeteljesítő fantáziakép fiai és lányai ők. Az ő élettapasztalatuk nem más, mint egy lélegzetelállító kol­lektív siker, melynek alapja az önbiza­lom és az innováció. Shmaryahu Gutman azonban tudja, hogy a cionizmus bajban van. Kivédte ugyan a harmincas évek arab lázadását és megvalósította a negyvenesek gaz­dasági csodáját, és a történet a vakme­rő zsidó nemzeti előretörés történeté­nek tűnik. Az arab fenyegetés azonban nem tűnt el. A cionista vezetők előtt vi­lágos, hogy amikor a második világhá­ború befejeződik, a Palesztina sorsát eldöntő brutális konfliktus újra elkez­dődik. Csakhogy az arab fenyegetés nem az egyetlen. Rommel afrikai hadteste épp most törte át a brit védelmi vonalat a líbiai Bengázinál. Míg 1941 nyarán úgy tűnt, hogy a németek északról támad­hatják meg Palesztinát, most attól kell félni, hogy esetleg délről támadnak majd. Az arab és a náci fenyegetés lát­tán teljesen világos, hogy a cionizmus nem maradhat fenn erő alkalmazása nélkül. E nélkül a történelem úgy te­meti maga alá, mint a hamis messia­nizmus megannyi más mozgalmát. Ezért kell Izrael ifjúságának felkészül­nie. Csak Cion fiai és lányai menthetik meg a cionizmust a végleges pusztulás­tól. A palesztin idegenvezetők eltévesztik az utat. Közeleg az alkony. A sivatagi oázisokban két rövid pihenőt tartanak, majd a csapat végre eléri a beduin tá­bort, ahova délben kellett volna megér­kezniük. A tevék kimerültek, nem haj­landók továbbmenni. A fennakadás el­lenére Gutman el van szánva a tovább­­indulásra. Végső soron ez volt az ok, amiért ezeket a kadétokat a sivatagba vitte: megacélozni őket, megerősíteni az elszántságot bennük, megtanítani őket arra, hogy a váratlan akadályoktól se riadjanak vissza. Amikor lemegy a nap, az oszlop tovább menetel a holdfény­ben. Ha a teve nem hajlandó cipelni a terhét, a fiúk maguk veszik vállukra a csomagokat. Az utazás most teljesen kilátástalan­nak tűnik. A kóválygás a sivatagban, az időveszteség, a beduinokkal kapcsola­tos gyanakvás demoralizálja a kirándu­lókat. Éjjel három óta úton vannak. Az előző éjszaka voltaképpen nem is alud­tak. Sötétség, idegesség, kimerültség. A szemük alig tud megkülönböztetni va­lamit a koromfekete éjszakában. A tor­kuk ki van száradva, mert kevés a víz. Nehéz hátizsákjaik minduntalan le akarnak csúszni a vállukról. A levegő sós. A sivatag tele van szurdokokkal és hasadékokkal. Se növényi élet, se álla­tok, se madarak. Csak a menetoszlop nehéz léptei dobbannak. Gutman természetesen nem tudja még, hogy az előző hét keddjén, 1942. január 20-án a Harmadik Birodalom minisztériumainak tizenöt képviselője a berlini Wannsee-villában összeült a Végső Megoldás kidolgozására. Nem tudja, hogy a zsidók deportálása kelet­re megkezdődött vagy hogy egy Ausch­witz II. nevű távolfekvő tábor egyik kis piros téglás épületében hat héten belül üzembe helyezik az első gázkamrát, és elkezdik a zsidók kiirtását. Azzal vi­szont tisztában van, hogy a cionizmus borúlátó jóslata az európai zsidók jövő­jét illetően valósággá válik. (A részletek közlését következő szá­munkban folytatjuk)

Next