Népszava, 2014. május (141. évfolyam, 101-126. szám)
2014-05-31 / 126. szám
4SZÉP SZÓ 2014. május 31., szombat Irodalom „Szervusz - hangzott a messzeségből. Megismertem a hangját: Mándy Iván. De mit akarhat? - Nem veled akarok beszélni. A fiaddal!" Rejtelmes párbeszéd. Nevek és számok. - Akkor már nem Szedlacsek, hanem Toldi - fiamon érezni lehetett a közlés súlyos felelősségét. Ezeknek az esti eszmecseréknek a jelentőségét akkor értettem meg, amikor nemrégiben a feleségével beszélgetett egy újságíró. Ekkor tudtam meg, hogy írótársával azon versengtek, melyikük ismeri jobban a csapatok összeállítását. Nem volt mindegy. Szedlacsek vagy Toldi-e a balösszekötő, győzelem vagy vereség volt-e a tét. RÓNAY LÁSZLÓ erekeimet is megfertőztem a könyveivel. A novellákkal, amelyek közül az Egyérintőt remekműnek vallom. A pálya szélén jelképes Csempe-Pempéjét, amint tehetségek után nyomoz. Apát, aki fel- felbukkan, hisz végelemzésben ő terelte Mándyt írói pályára. Látni véltem, amint első elbeszéléseivel átvágott a Károlyi-kerten, s úgy hallotta, hogy a randalírozó gyerekek ezt kiáltják: „író Iván! Iró Iván!” Aztán a Vilmos császár úton fel a Nyugathoz. Az olvasatlanul hagyott elbeszélések oszlopa néhány lappal növekedett. Az Életnél Thurzó Gábor elolvasta egyiket-másikat. Ott verődtek össze: Pilinszky, Rába György, Vidor Miklós és persze Mándy, mindig kicsit reménytelenül széttárta a karját. Kisebbik lányom róla írta szakdolgozatát. „Kis mester a professzor hangjában némi lenézést érzett, nem igazán jelentős.” Azért megírta. Néha magammal vittem valamelyik Andrássy úti eszpresszóba, ahol az író Sandt-kuglófot eszegetett. Olykor följegyzett valamit egy papírlapra. Egy szót, párbeszéd töredékét, amely a másik asztaltól szűrődött hozzánk. Nyersanyagot az elbeszéléshez. „Miért éppen Mándy?” - kérdezte tőlem is a professzor. Miért? Talán mert annyira újszerű. Vagy mert arról a vidékről hozta témáit, amerre csak Gelléri Andor Endre járt előtte. A kórházak előtt bebocsátásra váró nénikék a szütyővel, amelyben lassan hűlő leves várakozott egy kopott fazékban. Talán leült melléjük, figyelte, miről beszélgetnek. Nem szépítette, nem idealizálta szavaikat, úgy írta le őket, ahogy feltárták egy szürke élet reménytelenségét... A Teleki téren, az árusok között. „Ez a ruha szűk!” „Dehogy szűk! Mintha uraságodra öntötték volna! Vigye nyugodtan!” Már zizegett is a csomagoló papír. A vevőnek egyetlen szó sem jött ki a torkán. A sátor hátterében gyanús alak suhant el késsel kezében. „Tényleg elviszem” - nyögte ki rémülten. „Na látja, mondtam én.” Kapualjak. Mindegyiknek volt valami üzenete Mándy számára. Csak ő értette. Mit mondhatott volna egy málló vakolatú kapualj vagy egy roskadófélben lévő gang mondjuk Kosztolányinak? Babitsnak? Németh Lászlónak? Létrák, amelyek egyszerre útnak indultak, megunták a létraságot. Az osztályteremből a pincébe száműzött padok, amelyek csodálatos emlékeket őriznek a múltból. Szívet vésett egyikükbe valaki, és beleírta: „Szeretlek!” A pad mérhetetlen büszkeséggel őrizte ezt a jelet. Tudta, hogy ez a szó, ez az érzés az élet lényege. A rejtelmes futballcsapat, a Hari három, amelynek saját pályája sem volt, de a rajongói mindig kinyomozták, hol játszik, hiszen kapuját a legendás Zsák védte. A Fradi-pálya recsegő-ropogó lelátója a mindentudó öreg drukkerekkel. Sokkal érdekesebbek voltak, mint a játék a pályán. Pedig ekkor még tudtak futballozni. A Bodográf mozi műsorajánlója, amely előtt „Ivánka” letáborozott, ahelyett, hogy iskolába ment volna. A film nagy klasszikusai, akiket valóságossá ábrázolt. Az iskola, amelyet nem sikerült befejeznie. Gorkijhoz hasonlóan az életet tanulta... A békességet áhítók menetének tagjaként egész életében A huszonegyedik utca felé vonult ő is. Miért volt varázslatos, utánzásra késztető író? Mert látott! Olyasmit, amit más nem. Átélte az irodalom megerőszakolásának éveit, sokakkal együtt ő is „a pálya szélére” szorult, de nem sopánkodott. Akkor is figyelt. Gyűjtötte az anyagot, hogy ha majd lehet, elmondja a túlélés technikáit. A vidéki író-olvasó találkozókat, amelyeken az „író elvtársnak” valamelyik szovjet írásról kellett (volna) előadást tartania, ám inkább egy másikról beszélt, azt ismerte. A „feketén” vállalt rádiós feladatokat, amikor más helyett dolgozott. A jószándékúak összjátékát, a segítőkészség megejtő példáit. Ironikusan mosolyogva mesélt az Előadók, társszerzők megfélemlített világáról, s olykor észrevétlenül egy könnycseppet törölt ki a szeme sarkából. A részvét könnycseppjét. Mert végső soron a részvét és az emberszeretet írója volt, ha rejtegette is. A múlt század politikai törekvései, a művészetekbe történt erőszakos beavatkozásai új kérdésekkel szembesítettek. Az egyik: meg lehet szokni az akváriumi létformát, amikor az írót és művésztársait bura alá kényszerítették, s levegőtlen térben kellett megszoknia, hogy nem olvassák, nem nézik a képeit, nem léphet színpadra. Volt, aki élete végéig levegőhiánnyal küzdött, mint például Ottlik, s ha nagy néha megszólalt, kivételes eseménynek minősült. Volt, aki a lehetőségétől megrémült, inkább kisebb-nagyobb engedményeket tett a hatalomnak. így születtek a szocialistarealista tanulmányok, egy nem létező eszmeiség torzszülöttjei. („Szocialistarealizmus, az meg mi fán terem? - kérdezte Mándy, és széttárta a karját. Amikor erről faggattam, olyasmit mondott: a becsület nem áru, nem szabad fel- és eladni. Figyelte, ahogy írom ezt a mondatát, s egyszerre elkomorodott: „Húzd ki, színpadias.” Az a társaság, amelynek állandó tagja volt, s szüntelenül egyik legkedvesebb barátjával, Ottlikkal vitatkozott, nem adta el magát, bár figyelmes tekintetek kereszttüzében beszélgettek, s ezeknek az eszmecseréknek tárgya másnap a megfelelő íróasztalon landolt. Akkor már nem titkolták, hanem megtűrték őket. Nemes- Nagy Ágnest, Rónay Györgyöt, Ottlik Gézát, Mándyt és a többieket „megtűrték”. Nevetséges? Tragikus? Egy korszak természetrajza ez is. Fogyatkozott a Sandt-kuglóf és a gyanús sárga lé. Egyik nemzedéktársáról kérdezik. Az irodalmi környezetről, amelyet a professzor igen fontosnak mondott. Eltűnődött. „Fura pofa.” Aztán hozzátette: „Mind azok vagyunk.” Az önirónia volt egyik legvonzóbb tulajdonsága. Aki önmagán tud nevetni, jogosan nevet a világ képtelenségein. Ha végigolvassuk drapp papírkötésben megjelent „majdnem” minden művét (melyek száma nemrég gyarapodott egy vaskos novelláskötettel, ifjúkora íróival), egész világ tárul elénk. Mai szemmel elképzelhetetlen világ, amely legfeljebb a budapesti éjszakákban kel életre, de csak halvány utánzatként. Rugós késsel? Ugyan kérem, a robbantás és a géppisztoly sokkal biztosabb és hatásosabb! Ez már az Aulich utcában történt a Batthyány-örökmécsesnél. Valami irodalmi beszélgetést szerveztek. Baráti Dezső, Lengyel Balázs, Somlyó György és Mándy. Micsoda csapat! Vártuk a taxit. „Képzeld, egyszer csak becsöngettek hozzánk. Azt mondták, figyelő állásba kell helyezkednünk. Figyelő állás lett a lakásunkból! Onnan lesték az örökmécses körül gyülekezőket. Fényképeztek. Gondold meg: figyelő állás! Ezt a szégyent!” Ő is folyvást figyelő állásban volt. Micsoda különbség! Nem kis nehézségek árán sikerült rávennem, jöjjön el a szemináriumomra. Korainak tartotta az időpontját, különben sem érdekli ő az egyetemistákat, nem szerepel a tananyagban... kifogások sora. Amikor már elpanaszolta, hogy el-elvonszolják - így mondta -, valami telekre és - ez iszonyú - külföldre kell utaznia. Ezt úgy mesélte, mint aki merénylet áldozata. Végül megjelent. A szemináriumi szoba kicsinek bizonyult, terembe tettük át a székhelyünket. Ott is sokan álltak. Sziporkázott. Soha nem felejtem el azt a két órát (megtoldottuk a szokásos időt). Körülvették, jöjjön el máskor is. Máshová hívták: égi terekre. Néha levetítik a vele készült tévéműsort. Mintha ismét útnak indulna, hogy elesett emberek fölé hajolva gyógyítgassa sebeiket. író - Iván Halász Gábor föltámasztása VÁRKONYI TIBOR Mérföldnyi távolságra állhatott az Országos Széchényi Könyvtár tudósainak szándékától, hogy a maguk holokauszt-megemlékezésében politikai polémiába keveredjenek a közhatalommal. A véletlen mégis így hozta: „Személyes áldozatukat”, a könyvtár hajdani őrét választották kiállításuk névadójául, Halász Gábort, ezt a kutató „óriást” (a jelzőben semmi túlzás). Ez a negyvenöt éves irodalomtörténész Balfon halt mártírhalált két társával, Szerb Antallal és Sárközi Györggyel együtt. Igazából nem is a holokauszt gyilkolta meg, hanem a mai kormányzat védte, oltalmazta Horthy-féle közigazgatás, és a közvetlenül belőle sarjadt nyilas rémuralom. Nem zsúfolták marhavagonba, nem robogott sem Auschwitz, sem Theresienstadt, sem Birkenau lágerei felé, nem az SS kínozta, hanem „magyar királyi keretlegények, tisztek”. Halász Gábor vértanú nem találkozott német nácikkal, így becsületesen írják a Széchényi-könyvtár kiállításának rendezői, hogy „a magyar közigazgatás örök szégyene” ez a pusztulás, a Szabadság téri úgynevezett emlékmű hazudik. Halász Gábor fölidézése irodalomtörténeti jóvátétel is. Utoljára 1981-ben jelent meg posztumusz kötete, a „Tiltakozó nemzedék”, azóta három évtizednél is több száguldott el, nem írnak, nem szólnak róla, feledés borítja. Holott a magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb alkotója volt, az esszé műfaj klasszikusa, aki, igaz, Tormai Cecil méltatlan folyóiratánál, a Napkeletnél indult, de Babits Nyugatánál és Illyés Gyula Magyar Csillagának az oldalain fejezte be. Itt jelent meg az 1940-es esztendők elején még Swiftről és Gibbonról publikált lenyűgöző tanulmánya, amely az emlékezőt örök csodálójául avatta. Kristálytiszta gondolkodás, fölmérhetetlen tudás, a magyar nyelv bámulatos szépségeinek varázslatos ábrázoló művészete. Halász Gábor életében egyetlen szerény, soványka kötet jelent meg, „Az értelem keresése”, a címe önmagában is árulkodó vallomás. Hívei, barátai gyűjtötték össze halála után az 1200 oldalas „Tiltakozó nemzedéket”, amire szenvedélyes munkával rábukkanhattak, majdnem teljes életmű, alighanem csekély munka hiányzik belőle. És lenyűgöző. Ez a tiltakozó generáció Kassáktól, József Attilától, Tamási Áronon át Zilahy Lajosig és Illyés Gyuláig terjed. Halász munkásságának a zöme az irodalomtörténet ugyan, de historikus is, a magyar múlt búvára, a középkori humanisták, a későbbi viktoriánusok, a szecesszió földerítője, Mátyás király életének „nyomozója”, Széchenyi István cselekedeteinek a követője, Batthyány, Justh Zsigmond és mások életútjának a föltárója. Minden írásában a lényeg keresése vezeti, de a fontos részletek kiderítése is. Bámulat, amit ez a tudósként fiatal ember az iskolától kezdve néhány évtized alatt fölhalmozott, de nem csoda. A kíváncsiság hajszolta rendületlenül. Amióta fölébredt benne az eszmélet, a könyvek rabja lett, ami elébe került, mindent elolvasott (és megjegyzett). Az volt, amit kurtára szabott életében hivatali címként haláláig viselt, a Széchényi-könyvtár őre. Pedig boldog agglegénysorsa nem kényeztette el. Óbudai szoba-konyhás lakásában, amelyet Aladár nagybátyjával osztott meg, hatalmas íróasztala és könyvespolcai uraltak mindent, meg a polcokat díszítő két szobor, Voltaire gunyorosan mosolygó tekintete és Kazinczy Ferenc. A franciában a szellem ragyogását tisztelte, noha hangsúlyozta, „nem voltairiánus”, Kazinczyban a nyelvbűvölőt imádta. Kazinczy? Az ábrázolás tökélye, ahogyan Bessenyei Györgyöt, Batsányit, Berzsenyit, Madáchot elénk varázsolja. Nem intimeskedik, mi sem állt tőle távolabb, de húsvér alakban követhetjük alakjait, az élő múlt, az emberi valóság elevenedik meg. És nem csak általuk. Említettem azt a csodát, amellyel Swiftet és Gibbont idézte elénk. De ugyanezt tette Shakespeare-rel is, Balzackal, Turgenyevvel, Goethével, noha a magyar világ állt hozzá a legközelebb. Mérhetetlen tudásvágya elkalandoztatta Thomas Mannig, Proustig, Ortegáig. Halász Gábor „világfi” volt, abban az értelemben, hogy bámult, nézett, kutatott amerre látott. Kozmopolita? Ugyan! A legelfogultabb lokálpatrióta szólal meg benne, amikor legszűkebb hazájának, Óbudának a távoli múltját, fejlődését, jelenét, jövőt kutató pezsgését állítja elénk. Forró, őszinte vallomás, akár szerelmi hódítási szándék volna. De végül is, miért kellett így elpusztulnia ennek a „nemzeti kincsnek”, ennek a nyakas kálvinistának, merthogy elöljárósági kistisztviselő édesapja az volt. Az idősb Halász „bűnözött”, zsidónőbe szeretett bele, Rosenfeld Száliba, a fiú születésekor az anya vallását jegyezték be, „izraelita”. Szüleinek a vétkét gyarapította, hogy sokáig házasság nélkül éltek együtt, már cseperedő gyermek volt ő, amikor anyakönyvvezető elé járultak, majd később a mama is, a gyermek is áttért a református hitre. Túlságosan későn ahhoz, hogy a magyar irodalom büszkeségét a Horthy-kor zord törvénye bejegyzett vallása szerint ismerje el, rajta maradt a „zsidó bélyeg”. Munkaszolgálatra szorították, karszalagot, ha fehéret is, nem sárgát raktak a karjára. Istenem, utólag eszméltem rá, ha a sors kegyes hozzám, hányszor találkoztathatott volna vele, bálványommal (mert az volt, és az is maradt) bevonulási helyemen, Jászberényben, aztán a Lehel úti „élőban”, katonai élelmiszerraktárban, ahol ő és Szerb Antal pisztolytáskákat zsírozott, míg magam kegyként vagonokat rakhattam ki. Végül mielőtt a halálba, Balfra hurcolták, Fertőrákoson akadhattunk volna össze, zimankós télben, fűtetlen rostlemez barakkokban. Meglehet, néhány lépésnyire attól a barakktól, ahonnan a sors kegyéből magam szabadulhattam. Már a nyilasok Halász Gábort Balfon verték, kínozták, kiéheztették, alighanem csontváz testéből így költöztette ki őt a megváltó halál. Hála az Országos Széchényi Könyvtárnak, az emlékkiállítás a Várban július 12-ig megtekinthető. Még nagyobb hála illethetné azt a kiadót, amely csaknem négy évtized után végre a kezébe adná az új generációnak is a „Tiltakozó nemzedéket”, ezt a páratlan gazdag és értékes kötetet, múltunk nagybecsű tanúját. Gondoljuk végig, Mozartot harmincöt esztendősen ragadta el a végzet, és milyen életművet hagyott maga után! Halász Gábornak ennél tízzel több adatott, és ha gáládól nem kergetik a semmibe, mivel gazdagíthatta volna még ez a termékeny szellem a jövőt, jelenünket is.