Népszava, 2014. november (141. évfolyam, 255-278. szám)

2014-11-06 / 258. szám

Kövér kilépne N­agy meglepetés, megvallom, nem ért. Kövér László, a Fidesz sza­badalmaztatott fenegyereke, mondhat, amit akar, a legképteleneb­bet is, nincs következménye. Elszáll, egy ideig még apró hullámokat ver, amelyek aztán odasorakoznak a töb­biek közé. Szép kis sorozat kereked­nek ki belőlük, végül azonban ki figyel oda? Kövér, jóllehet a Fidesz veterán­jai közé tartozik, Orbán ősrégi cimbo­rája, „aranyköpései” általában azért ál­lnak el, mert amolyan dilettáns po­litikusnak tartják. Aki rendszerint gondolkodás nélkül fogalmaz és kinyi­latkoztat. Valószínű célja az is, hogy időlegesen sztár lehessen. Legutóbb a sodrából az hozta ki, hogy két nagy­nevű nyugat-európai hírlap, a valaha hamburgi, azóta országos német orgá­num, a Die Welt és a párizsi Le Monde föltűnőn megpendítette: Orbán kor­mánya nemkívánatos is lehet az Euró­pai Unióban. Kövért, ha egyáltalán figyel az ár­nyalatokra, és ha van érzéke hozzá­juk, igazán a Die Welt bosszanthatná, mert elvben a Fidesz-féle pártcsalád­hoz tartozik. Őt azonban valószínűleg mégis inkább a Le Monde irritálja, mert annak a liberális világnak az egyik legillusztrisabb szócsöve, ame­lyet pártja végképpen kiiktatna. Azért gondolhat erre, mert túl nagy nemzet­közi ismerete nincs, így kimondhatta bőszen, hogy a mai Nyugat „korunk Moszkvája lett”, neki nem nagyon fáj­na, ha derék cimborái egy napon azt mondanák, alászolgája, voltunk uniós tagok, de vesszük a kalapunkat. Azt hihette, hogy ezzel fölpaprikázhatja a párizsi szerkesztő urakat, jól odamon­dogatott nekik. Kövér László föltehetően csakugyan nem tudja, hogyan, mikor és kivel szü­letett ez az elátkozott Le Monde? Hogy a Szajna partján, a háború előtt volt egy tekintélyes hírlap, a Le Temps, amely azonban a náci megszállás alatt ocsmányul eladta magát, kiszolgáló lett. Ezért de Gaulle, a fölszabadult or­szág első kormányfője, meginvitálta Hubert Beuve-Méry vezető értelmiségi professzort, hogy Le Monde címen ala­pítson új lapot, objektív, független or­gánumot. Vegye át a hajdani Le Temps-nak, ha a szellemiségét nem is, de gótikus címbetűit igen. A tábornok választása azért esett Beuve-Méryre, mert ugyanolyan rendíthetetlen kato­likusnak tudta, mint amilyen ő maga, pályája az egyház kebeléből indult, li­beralizmusuk - mert azok voltak - kö­zel állt egymáshoz. Beuve-Méry el is indította a Le Monde-ot ragyogó gár­dával, csak kissé mégis másfelé ka­nyarodott, mint de Gaulle. Főleg világ­­politikai érdeklődésű lett a gárdája, Európának alighanem a legnagyobb nemzetközi kitekintésű újságja. Az érdeklődése magában foglalta Közép-Európában az akkor még nem éppen közkedvelt kádárista Magyaror­szágot is, talán idejében fölismerték, hogy van benne más vonás is, mint úgy általában a vak sztálinista kör­nyezetben. A hetvenes évek tájékán aztán fölbukkant Budapesten Michel Tatu, a külpolitikai rovat vezetője, előt­te moszkvai tudósító, az egyik legis­mertebb kremlinológus. Föltehetően nem egészen véletlenül, az akkor még Lenin körúti Magyar Nemzet redak­­ciójában ismerkedett vélt jó barátok­kal, majd amikor igazi „nagy főnök” lett belőle, érkeztek utódai, Manuel Lucbert, Amber Boussouglu, végül már a rendszerváltás hajnalán, a bű­bájos Sylvie Kauffmann, aki hamaro­san főszerkesztő, mára az egyik veze­tő világpolitikai kommentátor lett. Mindahányan kiváló felkészültségű, nagy műveltségű, kulturált újságírók, együttérzéssel a magyar viszonyok Azt remélték, Magyarország Közép-Európa egyik vezető demokráciája lehet iránt. Aztán, immár a hetvenes, nyolc­vanas évek dereka táján újabb „fordu­lat” következett. Nem tudósító kopo­gott a Lenin körúton, hanem a Le Monde egyik legnevesebb vezető egyé­nisége, Jean Schwoebel. Ajánlattal ér­kezett: a Le Monde tizenhat ország lapjait egyesítő közös gazdasági mel­léklet indítását tervezi, „Un seul monde”, Egyetlen világ címmel. Szaba­dabb, de hívebb fordításban­­ „Osztat­lan világ”. A csábítás abban volt, hogy a tizen­hat kiszemelt redakció - La Stampa, Frankfurter Rundschau, a mexikói Excelsior, a spanyol El Pais - és a töb­biek mellett mindösszesen két „szo­cialista” országbeli hírlap kapott meg­tisztelő meghívást. Ez sem volt vélet­len­­ a lengyel Zyczie Warszawy és a Magyar Nemzet. Nem rejtély az sem, hogy a részvételhez akkor még a var­sói és budapesti pártközpont beleegye­zése is kellett, de rábólintottak. Tartott a rendszerváltás hajnaláig. Ekkor Magyarország már alaposan benne volt a Le Monde érdeklődésének középpontjában, remélve, hogy Közép- Európa egyik vezető demokráciája le­het. Annyi lényeges különbség lett, hogy már nem Párizsból érkeztek Bu­dapestre a tájékozódó tudósítók, Bécs­­ben telepedett le az ugyancsak kitű­nően informált Madame Joëlle Stolz. A szemét rajta tartja a bíráló magyar ellenzéki sajtón, minden fideszes hie­delem ellenére nincs szüksége „súgók­ra”, mindent tud, kommentárjait köz­reműködők nélkül továbbítja Párizs­ba. Ha alkalmanként faggat honi poli­tikusokat, pontosan és név szerint idé­zi őket, konspiráció nélkül, ahogyan demokráciákban szokás. Nagy remé­nyeket fűztek Magyarországhoz, és nagyot csalódtak Orbánék négy és fél éve alatt. Innen a Le Monde néhány napja publikált szerkesztőségi cikke, amely megpendítette, hogy nem volna megle­petés, ha fölvetnék a Fidesz-kormá­­nyozta Magyarország EU-tagsággal já­ró jogainak korlátozását, és az új brüsszeli Juncker-kormány végre ten­ne valamit azért, hogy visszakénysze­­rítse Budapestet a demokrácia útjára. És mert a Le Monde ebben reményke­dik, ezt mondta ki kendőzetlenül. varkonyit@nepszava.hu Lyukas a luftballon FRISS RÓBERT frissr@nepszava.hu N­ovák Előd, ez a hadarvány fun­damentalista, jobbikos ifjonc, aki az önsorsrontó demokrácia népképviselőjeként éppen a parla­mentben szocializálódik, a tragikus emlékű november 4-én reggel felkere­kedett, hogy szerepeljen Biszku Béla házánál. A kerítésnél mécseseket gyúj­tott a volt politikus áldozatainak em­lékére, követelte az állambiztonsági múlt nyilvánosságát, a volt kommu­nista vezetők kitiltását a közéletből, és a több ezer egykori vérbíró, vérügyész, III/1-2-3-as tiszt, MSZMP KB-tag „évi több milliárd forintos luxusnyugdíjá­nak” a megvonását. Ekkor megérezhette, hogy lyukas luftballont fúj teli tüdővel, eszébe ju­tott hát, hogy az igazság csalfa kék madarának nyomába ered, s nem ta­lálván mást a „több ezer” még élőskö­dő komcsi között, bejelentette: felje­lenti a 91 éves Nyers Rezsőt, a volt ál­lampárt prominensét, az MSZP egyik megalapítóját és elnökét. „Felbujtóként elkövetett emberölés, jogellenes fogva tartás és bűnpártolás miatt Nagy Im­re és társai kivégzésével összefüggés­ben.” Borzalmas egy nap volt 1957. de­cember 21-e, amikor az éhségsztrájko­ló Losonczy Géza újságíró, a Nagy Im­­re-kormány negyvenéves államminisz­tere a börtönben belehalt a kényszer­táplálásba. Az a nap, amikor az MSZMP KB zárt ülése úgy döntött, hogy Nagy Imre ügyében „szabad fo­lyást kell engedni a törvényes eljárás­nak”. A KB 51 megjelent tagjának har­madával együtt itt szólalt fel és emel­te támogató szavazatra a kezét Kádár János előterjesztésére a korábban Nagy Imrét támogató Nyers Rezső is. Ha nem tudta, sejthette legalább, mi­re mond igent, ami később gyötörhet­te eleget. A „csontropogtató” idők utóbb szin­te érthetetlen mozdulata áll szemben azzal a hosszú gazdaságpolitikusi életúttal, amely mindenkor a szociál­demokráciának könyökölt ki helyet a kommunisták között, s amely igyeke­zett legalább kicsit élhetőbbé tenni az élhetetlent. Azt a ránk (is) kénysze­­rített második világháború utáni két­pólusú világrendszert, amelynek ke­leti ketrecéből menekvés csak az utóbb igencsak önkritikus szabad európás szerkesztők Münchenből táp­lált, vasfüggöny mögötti álmodozá­saiban élt. Hogy „jönnek az ameri­kaiak”. Lehet mondani, senkinek sem volt kötelező szerepet vinni ebben az örök életűnek tűnő, konszolidálódó kelet-nyugati status quóban, amely a Nyugat és a Sztálin-diktatúra között a náci Németország elleni, a győzel­met egyedül garantáló természetelle­nes koalíción alapult, s amelynek áldozatiságáról (a Nyugat árulásáról) a lengyelek igencsak sokat tudnának mesélni. Nem volt kötelező politikus­ként vagy akár csak szakemberként részt venni ennek a hatalomnak a regnálásában, de a Szovjetunió ár­nyékában - amely csak az utókor fél­kegyelműinek szemében felejthető ap­róság­­, ott és akkor, kívül maradva a hatalom körein még annyit sem le­hetett tenni az élhetőbb életért, a túl­élésért, mint a hatalom részeseként. És ehhez nem kellett feltétlenül gyil­kosnak lenni. Sokat kell még aludniuk a mai illiberalizmust gondolkodás és bármi­féle világhatalmi kényszer nélkül ki­szolgálóknak, amíg egyszer csak arra ébrednek, hogy igazság még a kései utókorban sincs, csak igazságosság. S hogy mi volna az, annak eldönté­se az esetek többségében legkevésbé a formális jog, inkább a történelmet a maga valóságában megélt, önmagával is vívódó ember dolga. SEBES GYÖRGY sebesgy@nepszava.hu H­a az ember hazatér a szabadságáról, kipakol. Senkit se lephet meg, ha még egy magas állású hölgy is így tesz. Az adóhatóság vezetője te­hát bárhol is pihent, jól összeszedte magát, és bármi is volt a bőrönd­jében - amiről majdnem két hete Németh Péter kollégám írt­­, most kipa­kolt. Ajándékot hozott ugyanis, de ez sokaknak nem örömteli esemény. Kü­lönösen a kormány és Orbán Viktor érezhetné magát kínosan a Magyar Nemzetben megjelent hosszú interjú nyomán, de ez nekik nem szokásuk. Most tehát azt találták ki, hogy akkor hazugságban próbálják hagyni Vida Ildikót. Az elnök ugyanis azt mondta, hogy amint megkapta azt a hi­vatalos levelet, amelyben az amerikai beutazási tilalomról értesítették, azonnal tájékoztatta a kormány illetékesét (igaz, azt elhallgatta, kit). Teg­nap viszont azt tudhattuk meg a kormányszóvivőtől, hogy Varga Mihály csak közvetlenül az interjú előtt tudta meg a kitiltást. Utóbb a nemzetgaz­dasági miniszter is ezt a verziót erősítette meg. Tegyük fel, hogy itt mindenki igazat mond (ami egyébként lehetetlen, mert a kétféle állítás nem vág egybe). Az ügy éppen három hete robbant ki, azóta a kormány tagjai egyfolytában bagatellizálni igyekeztek. Továb­bá több miniszter - Varga Mihály mellett Lázár János és Szijjártó Péter is - arról beszélt, hogy fogalmuk sincs, pontosan miről van szó és kik lehet­nek érintettek. Eközben pedig hagyták, hogy az ügyben - mondjuk így, pletykák szerint - érintett NAV-elnök szépen összecsomagoljon és elutaz­zon. Arra persze nem számítottak, hogy a bécsi repülőtéren egy szemfü­les tévéstáb elkezdi őt faggatni, mire kiböki, hogy „eldöntöttük, nem nyi­latkozunk az ügyben, mert nem akarunk ilyen politikai csatározások ré­sze lenni”. Kérdés: ha a dolog szóba sem került közöttük, akkor hogyan - és főleg kik - döntötték ezt el? Azt meg a jelek szerint még kevésbé hitték, hogy hazatérve Vida Ildikónak első (?) dolga lesz egy interjúban beismer­ni, hogy ő bizony informálta az illetékeseket. Eközben azonban úgy próbálják meg­menteni a menthetetlent, hogy az­zal újabb zűrzavart okoznak. A miniszterelnökség államtitkára - vagyis Lázár János újabban legjobb embere - az interjú megjelenése után például felszólította Vida Ildikót, nevezze meg azt a kormánytagot, akit a kitiltás­ról tájékoztatott. Az, hogy L. Simon László úgy fogalmazott, „ne rúgja át a labdát a kormány térfelére”, csak apróság ahhoz képest, hogy hivatalos le­vélről beszélt, amiben az elnöknő leírta az információt. Eddig viszont levél­ről szó sem volt. Ha valóban létezik, vajon honnan tudja az államtitkár? Egy újabb kérdés, amelynek megválaszolására tovább várhatunk. A homály nem oszlik, inkább csak mindenki ráerősít, ha megszólal. Egyelőre nem világos, miért vállalták a kormány tagjai - és maga a mi­niszterelnök is - ezt a ködösítést, miközben nyilvánvalóan sokkal többet tudnak, mint amennyit elismertek. Az is a homályba vész egyelőre, miért engedték szabadságra a NAV elnökét. Vajon a hallgatását próbálták ily mó­don megvásárolni? S ha ez volt a szándékuk, miért borított mégis Vida Il­dikó? Mindez csak később derülhet ki. Most csupán annyi bizonyos, hogy itt súlyos hazugságokkal állunk szemben. Félreértés ne essék, az sem megbocsátható, ha a kormány illetékesei szándékosan elhallgatnak vagy meghamisítanak tényeket. De az még el­­borzasztóbb, hogy itt nem csip-csup kabátlopási ügyekről van szó, hanem a korrupció elharapózásáról. Amit a jelek szerint - és a szép szavak ellené­re - a kormány nemhogy nem fékez meg, hanem még támogat is. Amikor már tartott a botrány, Orbán Viktor Brüsszelben - hol másutt - tartotta fontosnak, hogy elvi jelentőségű kijelentéseket tegyen. Azt mondta például, hogy a korrupcióval szemben Magyarországon zéró to­lerancia van. Közölte azt is, hogy ebben az országban ugyanúgy a tör­vények határozzák meg a tetteket, a kormány és intézményei mozgáste­rét, mint az Egyesült Államokban. Csak úgy, mellesleg, az amerikai tá­jékoztatás hiányával próbálta meg indokolni, miért nem léptek Buda­pesten semmit, miután napvilágra került az ügy. Arról viszont a minisz­terelnök egyáltalán nem ejtett szót, hogy az említett törvényeket a két­harmad alakítgatja folyamatosan, és éppen az ő kívánságainak megfe­lelően. Még Vida Ildikó interjújára sem volt szükség ahhoz, hogy tisztában le­gyünk vele, az amerikai kitiltási botrányért és - ami ezzel szorosan össze­függ - a terjedő korrupcióért is egyértelműen a kormány a felelős. Csakis az ő kezükben vannak olyan eszközök, amelyekkel megálljt lehetne paran­csolni a tisztességtelenségnek, és amelyekkel meg lehetne nyugtatni Ma­gyarország nyugati szövetségeseit. Csakhogy az állandó szabadságharc és az ismétlődő pávatánc inkább ezeknek az államoknak és közösségeknek a hergelését jelenti. Amiből győztesen aligha lehet kikerülni, bármennyire is bízik benne a kedves vezető, vagy az egykori papagájkommandóból a kül­­ügyek élére szalajtott ifjú szócső. A történtekkel eddig annyit értek el, hogy az egyik miniszterből - Varga Mihályból - bohócot csináltak. Végül is ő lenne a NAV elnökének főnöke, de vagy tényleg nem tudott semmit, vagy folyamatosan hazudott. Egyik va­riáció rosszabb, mint a másik. Nem jobb a helyzete a másik miniszternek, Lázár Jánosnak sem. A nemzetbiztonsági bizottságban korábban előadott, majd a hétfői parlamenti ülésen megismételt hadoválása egészen nevetsé­gessé tette őt. De Orbán Viktor sem maradt érintetlen, bár ő azt remélte. Csakhogy ebben az országban és ebben a kormányban - köztudottan - semmi sem történhet az ő tudta, beleegyezése vagy akarata ellenére. Ha tehát megpróbálták elkenni a botrányt, az nyilván az ő jóváhagyásával történt. Normális országban egyetlen következménye lehetne ennek az egész eseménysorozatnak. Mielőbb távoznia kellene a miniszterelnöknek és egész kormányának. Tisztában vagyunk vele, hogy ez nem egy normális ország. Következményei tehát ennek a botránynak sem lesznek - legfel­jebb esetleg tisztáldozata(i) -, még akkor sem, ha majd egyszer kiderül, milyen mélységig voltak részesei a hatalom csúcsán ülők az egésznek. Ab­ban ugyanis mindenki biztos lehet, hogy egyszer majd mindenre fény de­rül. Az ügy kirobbanásától mindössze három hét telt el Vida Ildikó inter­jújáig. Meglehet, mások egyelőre még annyira sem pakolnak ki, mint ő, vagyis a további részletek megismeréséig több időre lesz szükség. Kivárjuk. NÉPSZAVA FEJTŐ FERENC 1909-2008 Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Főszerkesztő-helyettes: SEBES GYÖRGY Vezető szerkesztő: SIMON ZOLTÁN Lapszerkesztők: MUZSLAI KATALIN, PODHORÁNYI ZSOLT,TÓTH JENŐ • Vezetőszerkesztő-helyettes: BÍRÓ MARIANNA • Szerkesztők: BALOGH GYULA, FRISS RÓBERT,TÖRŐ ANDRÁS, OLASZ ANDREA (online) • Parlamenti stábvezető: FAZEKAS ÁGNES • Képszerkesztő: SZALMÁS PÉTER • Külpolitikai rovatvezető: RÓNAY TAMÁS • Publicisztika: ANDRASSEW IVÁN, SOMFAI PÉTER Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, VERESS JENŐ •Vezető tördelőszerkesztő: GASZT DÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja a NÉPSZAVA Lapkiadó Kft. • Ügyvezető igazgató: LÁPOSI ELZA • Terjesztés: FODRÓCZY ELVIRA • Hirdetés és marketing: SIMON ZSUZSA • Szerkesztőség: 1146 Budapest, Thököly út 127. • Telefon: 477-9000, központi telefax: 477- 9020 • Elektronikus levélcím (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu • Hirdetés, telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 • Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu • Terjeszti árusításban a LAPKER. Zrt., előfizetésben a MédiaLOG Zrt. Megrendelés és reklamáció: 06/80-106-000, fax: 06-46-815-800 • Kiadói megrendelés, reklamáció: 06/80-200-502, 477-9000/130,118, telefax: 477-9025. • Előfizetési díj egy hónapra 3500 Ft, negyedévre 9900 Ft, fél évre 19 800 Ft, egy évre 39 600 Ft. Nyomdai előállítás: Mediaworks Kiadó és Nyomda Kft. • Felelős vezető: BERTALAN LÁSZLÓ nyomdaigazgató • www.mediaworks.hu • ISSN Bp 0133-1701 ISSN Vidék 0237-3785 • A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti

Next