Népszava, 2015. április (142. évfolyam, 77–101. sz.)

2015-04-10 / 84. szám

KULTÚRA 5 2015. ÁPRILIS 10., PÉNTEK RÖVIDENRÖVIDEN Kiléptek a kritikusok „A Színházi Kritikusok Céhe elfo­gadhatatlannak tartja, hogy mi­után a Pécsi Országos Színházi Találkozó eddigi gyakorlata sze­rint zsűritagnak jelölte egyik tag­ját, akit a Magyar Teátrumi Társa­ság nem fogadott el, a Magyar Színházi Társaság (MSZT) a kriti­kus céh delegáltja mellett nem állt ki, valamint a céh vezetőségé­nek megkérdezése nélkül bele­egyezett más kritikus meghívásá­ba. Mindez nyilvánvalóvá tette, hogy az MSZT képtelen tagjai ér­dekeinek képviseletére, ezért a Színházi Kritikusok Céhe ezennel kilép a Magyar Színházi Társaság­ból” – tudatta tegnap a céh közle­ménye. Lapunkban is részletesen beszámoltunk róla, hogy nem fo- Súlyosan rákbeteg, gyógy­szerfüggő, depressziós csa­ládanyát adott az Augusz­tus Oklahomában című darab­ban. Érzékeltette a végletes el­keseredettséget, és a sok ember közötti elmagányosodást. Azt, amikor valaki úgy érzi, nem ér­demes tovább létezni, kár nyűg­lődni, csak szenvedés a vég­eredmény, és kétségbeesett ki­szolgáltatottság. De Pap Vera úgy játszotta ezt a szerepet, hogy miközben hideglelősen lúdbőröztető volt, rengeteget le­hetett nevetni rajta, mert erő­sen groteszkbe fordította a szi­tuációkat. Ezt mindig is nagyon jól tudta, akár a védjegyének is tekinthetjük, elképesztő, hogy mennyire képes volt lemenni a poklok legmélyére, akár odáig, hogy onnan már nincs is visz­szaút. De közben megmutatta a helyzet fonákját, és ezzel a leglidércesebb pillanatokban is, ha úgy érezte szükségét, nevet­tetett. Bohóc szeretett volna lenni, már gyerekkorában beleszerel­mesedett a cirkusz világába, csak az édesanyja korai halála miatt őt egyedül nevelő papája nem engedte, hogy beiratkoz­zon az artistaképzőbe. Merő vé­letlenen múlt, hogy nem kellett vegyészetet tanulnia, amit egyetlen porcikája sem kívánt. Ha már nem lehetett bohóc, szí­nész akart lenni. Nem volt az a kiköpött színésznő alkat, aki után kapásból megfordul min­den férfi­, akire első ránézésre azt mondják, hogy kamera elé termett, mert olyan elképesztő az alakja, és drága, fl­ancos ru­hákban sem fl­angált. Kőbányai szegény sorsú gyerekként töb­ben gondolhatták, hogy a szí­nészet számára csak fantazma­gória. Az osztályfőnöke, egy ret­tenetesen kövér asszony, egye­nesen azt mondta, „ha téged felvesznek a színművészetire, akkor én elmegyek Hawaiira hastáncosnak”. Aztán Az üveg­cipő százötvenedik előadásán egy szál virággal bocsánatot kért. Papnak ugyanis a főisko­lán viszont olyan osztályfőnöke volt, Kapás Dezső, a legendás tanár, és rendező személyében, aki annyira bízott benne, hogy még hallgatóként ráosztotta a Vígszínházban Molnár Ferenc Az üvegcipő című darabjának női főszerepét. Jött, látott és győzött. Ebbe a cselédlánysze­repbe, aki nagyon alulról ér­kezve beleszeret a ház urába, és ezáltal felemelkedik, abszo­lút belejátszhatta a saját sorsát. Mindenki telitalálatnak tartot­ta, amit csinált, üstökösként, kiugró tehetségként került a pályára. Annyira, hogy rögvest adódott mozifőszerep is, Gábor Pál nagyszerű fi­lmjének, az An­gi Verának a címszereplőjeként, segédápolónőként, aki a szó­kimondása miatt bajba kerül, és súlyosan hat rá az ötvenes évek elviselhetetlenül nyomasz­tó légköre. Megint csak az alul­ról jöttek sorsát mutathatta meg. Ez annyira elsőrangúan sikerült, hogy igen komoly nemzetközi elismerésben is ré­szesült, megkapta a Chicagói Filmfesztivál legjobb női alakí­tásért járó díját. Az egyik legjobb mozgáskész­ségű magyar színésznő volt, aki mindig nagyon karbantar­totta legfőbb munkaeszközét, a testét. Soha nem fogom elfelej­teni, amikor a román elő ab­szurd szerző, Caragiale darab­jában, a Farsangban, Micaként, fergeteges szaltóval érkezett a színpadra, úgy, hogy belehup­pant egy rozoga fotelbe. Egyál­talán nem akrobatát játszott, hanem egy reménytelenül le­pusztult, iszákos nőt, aki tá­molyogni is alig képes. De ő ez­zel a tébolyult ugrással ábrá­zolta az egész fi­gura meg a szi­tuáció abszurditását, a magyar realista színjátszás hagyomá­nyával ellentétben, a moder­nebb, mozgásközpontúbb, elraj­zoltabb stílus felé közelített. Ezért is volt annyira rossz gyógyszerektől felpuffadva lát­ni őt, akin korábban egy csepp fölösleges zsír sem volt. De jó volt látni, hogy hatalmas aka­raterővel úrrá lett a gyilkos kó­ron, és megint játszott, ha nem is annyit, mint korábban. Úgy gondolta, hogy egyik kedvenc, de nagy terjedelmű, sok szöveg­gel járó szerepét, a zsidó rituá­lis fürdő vezetőjét nem lesz képes már játszani a Mikvében. De a felújító próbákra bement, hogy segítsen a helyette a produkcióba beállni készülő Börcsök Enikőnek. És akkora elánnal mutatta, mit is kellene csinálni, hogy a színház direk­tora, Eszenyi Enikő, megkérte, mégis próbálja ismét játszani a szerepet, limitált előadásszám­ban. És ez sikerült, ami hihe­tetlen örömmel töltötte el. De közben megint hallani lehetett az állapotáról rossz híreket. Február második felében, a Halhatatlanok Társulatának idei színésznő jelöltjeit bemu­tatva, vele is 15 perces rádióin­terjút készítettem. Az élő adás előtt kikötötte, hogy a betegsé­géről egy szót se. De az utolsó pillanatban nem bírtam ki, hogy annyit meg ne kérdezzek tőle, hogy van? Némi szünetet tartott, és csupán azt mondta, hogy „jól”. Február eleje óta már nem játszott, tehát sejt­hető volt, hogy ez kegyes fül­lentés. Most már sajnos nem tagad­ható, hogy akkor sem volt jól, csak ezzel nem akart másokat terhelni. Egy nagyformátumú, eredeti tehetségű színésznő, egy abszolút szerethető ember hagyott itt kényszerűen ben­nünket, aki haláláig kitartott a Vígszínház mellett, ahol a pá­lyája indult. Meghalt Pap Vera Ötvenkilenc éves korá­ban, hosszú betegség után, csütörtökön el­hunyt Pap Vera, a Víg­színház vezető színész­nője, Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész. Pap Ve­rát a Vígszínház saját halottjának tekinti. Mint írják, az egyik legna­gyobb magyar színész­nőt gyászolja a társulat. BÓTA GÁBOR Bohóc szeretett volna lenni FOTÓ: NÉPSZAVA Balogh Kálmán és Lukács Miklós cimbalomművészek közös lemezének bemutató koncertje kiemelkedő ese­mény a ma induló 35. Buda­pesti Tavaszi Fesztiválon. A két zenész a közös munká­ról, a hazai és külföldi meg­becsülésről beszélt lapunk­nak adott interjújukban. Két kiváló muzsikus, két cim­balom, egyedülálló zenei pro­dukció. A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében április 12-én, a Pesti Vigadó dísztermében mutatja be Összehangolva cí­mű közös lemezét Balogh Kál­mán és Lukács Miklós, akik több évtizede a magyar zene ki­emelkedő formálói. A két alko­tó a rangos FolkEurópa Kiadó felkérésére Cimbalomduó – Négykezes cimbalomra címmel 2009-ben készített közös albu­mot, amely a szakma és a kö­zönség elismerését is kivívta. „Fantasztikus élmény volt az első közös lemezünk elkészíté­se, nagyon könnyen jól egy­másra tudtunk hangolódni a stúdióban, sőt nagyon spontán muzsikáltunk. A munkánk si­kerességének fokmérője pedig az, hogy az albumot hosszú idő után is ugyanúgy képes élvez­ni a befogadó, mint első hallás­ra” – mondta Balogh Kálmán, aki hozzátette: régóta tervezték Lukács Miklóssal, hogy együtt dolgozzanak. Lukács Miklós és Balogh Kálmán életében és pályafutá­sában is számtalan párhuzam fi­gyelhető meg: mindketten hí­res cigányzenész családok sar­jai, akik rövid időn belül ön­állóan hazánk legelismertebb cimbalomművészeivé váltak. „Mindketten a Liszt Ferenc Ze­neművészeti Főiskolán végez­tünk, fi­atal-, illetve gyermekko­runkban találkoztunk a Rácz Aladár Cimbalomversenyeken. Már a cimbalomduónk létrejöt­te előtt is dolgoztunk együtt, volt két zenekar összevonásából formálódó közös munkánk Hol­landiában, de valójában csak az elmúlt években ismertük fel a közös alkotásban rejlő párat­lan lehetőségeket” – fogalma­zott Balogh Kálmán. „Talán azért nem találkozott eddig iga­zán a pályánk, mert Miklós a klasszikus zene után a jazz, kortárs zene irányába indult, míg én a klasszikus és népzene irányába fejlődtem tovább” – tette hozzá. A közös munka óramű-pon­tosságú létrehozásáról így val­lottak: „Két cimbalom majdnem olyan, mint a két dudás egy csárdában esete. Könnyen tud­ják ütni egymást. Volt rá példa korábban, hogy használtak két cimbalmot egy zenekarban, de ott is nagyon tudni kellett mindkét művésznek a szerepét, máskor vannak olyan párosítá­sok, hogy két cimbalmos egy azonos művet játszik, talán ép­pen olyat, amelyet eredetileg billentyűs hangszerre írtak egy személy részére. A cimbalom­duó azonban igazi ritkaságnak számít, így valóban elengedhe­tetlen a precizitás, a fi­nomság és az összehangoltság.” Éppen kettejük összefogásának ered­ménye, hogy a cimbalom szere­pe felértékelődött az utóbbi években, mesteri, a közönséget megbabonázó játékuknak kö­szönhetően egyre inkább hát­térbe kerül a „vendéglátós ci­gányzenével” történő egyoldalú azonosítás. Mivel mindkét alko­tó improvizatív hajlamúnak tartja magát, így az Összehan­golva című lemez megszületé­sekor szempont volt az impro­vizáció és a könnyed humor is. Az új album elsősorban folklór­zenei alapokat tartalmaz, bár Lukács Miklós egyik önálló szerzeménye is helyet kapott a válogatásban, akárcsak az elő­ző korongon. „A témák kiválasztása nagy műgonddal és a jó ízlésünkre hagyatkozva történt. Nem köz­ismert témákat kerestünk, ha­nem nagyon kedves folklórdal­lamokat, amelyek nemzetközi kitekintést biztosítanak. Ennek a vezérelvnek a mentén elindul­va elsősorban magyar, román, cigány, zsidó, örmény és egyéb európai dallamok tárházából válogattunk. A Budapest Music Center termében teszteltük elő­ször a repertoárt, a koncerten sok fi­atalember is jelen volt, akiktől pozitív visszajelzések­ben részesültünk” – mondja Lukács. Kettejük cimbalommuzsiká­ja nem csak az album létreho­zására korlátozódott, kollabo­rációjuknak gyümölcse szám­talan telt házas koncert is. El­mondásuk szerint a virtuóz já­tékuk a másik tiszteletéből és a zene iránti alázatból fakad. „Arra törekszünk, hogy nagyon fi­gyeljünk egymásra, illetve azt a színtiszta muzsikát szolgál­juk, amit mindketten azonosan tisztelünk és szeretünk” – jelle­mezte ezt a törekvést Lukács Miklós, aki emellett elfogadha­tónak véli azt, hogy néhány művet a megszokottnál meré­szebben értelmeztek. Abban mindketten megállapodtak, hogy egy zenésznek mindig van oka panaszkodásra, de ha az ember kitartóan menetel céljai megvalósítása felé, akkor a ne­hézségek eltörpülhetnek. Elismerték, hogy lehetne könnyebb a helyzet, de bíznak abban, hogy a jövő egy szebb holnapot hoz. „Magyar ember­ként már csak azért is bizako­dom, mert Magyarország és a magyar kultúra egy igazi kincs. A magyar művészek, tudósok, sportolók mindig bebizonyí­tották a világnak, hogy ez a csöppnyi ország különleges he­lyet érdemel a világ színes pa­lettáján. Reméljük, hogy a kül­földi népszerűségünk, amelyért nagyon hálásak vagyunk, né­mi adalékként szolgálhat eh­hez” – folytatta Lukács Miklós. MÉSZÁROS MÁRTON ÍRÁSA A NÉPSZAVÁNAK Variációk két cimbalomra Lukács Miklós, Balogh Kálmán FORRÁS: BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL gadták el a jeles kritikus, Csáki Judit jelölését a POSZT-ra, ami miatt 4 kritikus bojkottot is kez­deményezett. Ehhez mind töb­ben csatlakoznak. Köztük van Es­terházy Péter, Kornis Mihály, Parti Nagy Lajos, Závada Pál író, Mohá­csi János, Schilling Árpád rende­ző, György Péter egyetemi tanár, Kovács Zoltán, az Élet és Iroda­lom főszerkesztője. �NÉPSZAVA Az Edda 40 éves, jubileumi koncertje Már 40 éve annak, hogy a Mis­kolci Nehézipari Műszaki Egye­tem hallgatóiból verbuválódott zenekar első fellépéseit tartotta az egyetem kollégiumában. Rendszerváltáson, tagcseréken, évtizedek koncertsorozatán, né­ha tragédián és nem utolsósor­ban generációkon átívelő sláge­rek tucatjain vezetett az Edda Művek útja, hogy Magyarország egyik legnagyobb rockzenekara legyen. Április 11-én a Papp László Budapest Sportarénában tartják a jeles jubileumukat, egy kivételes pályafutás csúcspont­ját. Aligha akadhat az ország­ban, aki ne ismerné hogy „min­den sarkon, minden lépcsőn”, hogyan is állunk a „kör köze­pén”, vagy milyen aggyal „érke­zünk éjjel”... No és persze, ki az az emblematikus frontember, aki húszéveseket megszégyení­tő energiával vágja zsebre kö­zönségét immár évtizedek óta?! 1974-ben Pataky Attila megér­kezése a zenekarba meghatáro­zó pillanat volt. A senkiével ösz­sze nem téveszthető hangja és karizmatikus előadói tehetsége mellett szervezői képességeivel is kitűnt. Tudatossága, ötletei útján nyerte el a zenekar a ne­vét, stílusát, színpadi jelenléte és a saját, illetve szerzőtársakkal közös dalain keresztül pedig máig növekvő rajongótáborát. A 70-es évek útkeresése hűen tükröződött a megfelelő ze­nésztársak folyamatos keresé­sében. Kevés saját szerzemény híján a jobbára feldolgozásdalo­kon alapuló koncertek mégis egyre népszerűbbé tették a ze­nekart. A legendás „bakancsos” Edda ’77 és ’83 között egyene­sen magyar zenetörténelmet írt. Slamovits István gitáros és dalszerzőtárs ötletei nagyban meghatározták az egyedi védje­gyet, mely Pataky karizmatikus előadásmódjával országos is­mertségbe repítette a bandát. �NÉPSZAVA FORRÁS: EDDA

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék