Népszava, 2015. június (142. évfolyam, 126–151. sz.)

2015-06-16 / 139. szám

KULTÚRA 5 2015. JÚNIUS 16., KEDD RÖVIDENRÖVIDEN Elhunyt Bánszky Pál Életének 86. évében elhunyt Bánszky Pál művészettörténész, néprajzkutató, a Magyar Művé­szeti Akadémia (MMA) Népmű­vészeti Tagozatának rendes tag­ja. A képzőművészeti folklór szá­mos díjjal elismert kutatóját jú­nius 13-án, szombaton érte a ha­lál. Bánszky Pál 1958-tól a Nép­művelési Intézet vizuális művé­szeti osztályának főmunkatársa­ként dolgozott, később az inté­zet főosztályvezetője lett. 1978-tól a kecskeméti Katona József Múzeum tudományos munka­társa, 1983-1990 közt megyei múzeumigazgató, 1991-től pe­dig a kecskeméti Magyar Naiv Művészeti Múzeum igazgatója, innen vonult nyugalomba 1999-ben. Bánszky Pált az MMA saját halottjának tekinti. �MTI – A csehek nagyon a szívük­be zárták. Mennyire más Cseh­országban színésznek lenni? – Az elmúlt években Prágá­ban laktam, viszont nagy örö­mömre már fél éve itthon va­gyok, mert kevesebb a dolgom. Csehországban sokkal jobban tisztelik a színészeket. Nagyobb rajongás övezi őket, de ezt nem azért mondom, mintha ez len­ne a legfontosabb a színészek számára. Ott lehet arra alapoz­ni, hogy bizonyos színészek hú­zónevek, és tódulnak rájuk a nézők. Engem sokkolt, amikor először szembesültem vele, hogy ott milyen autogram- és fotógyűjtési láz tombol, renge­teg közönségtalálkozót tarta­nak. Az elején nem is tudtam elképzelni, hogy mi lesz egy ilyen találkozón, hányan jön­nek el – tömeg várt ránk. Gyak­ran szólítanak le az utcán vad­idegenek, és gratulálnak. Ezt még szinte ma sem tudom el­hinni. A másik oldalon pedig azt vettem észre, hogy a rende­zők, a producerek és a többi stábtag is egészen máshogy vi­szonyul hozzánk. Nyíltan meg­mondom, hogy a seggnyalást nem szeretem, de legyünk be­csülettel és tisztelettel egymás iránt. Csehországban ez na­gyon jól megvan, viszont azért is merek élesebben fogalmazni, mert itthon sok rendező végte­lenül lekezelő, és nem tud bán­ni a színészekkel. Most fi­gyelő­állást vettem fel, és csak pislo­gok, hogy mik vannak. – A cseheknél van ügynöke, nálunk ez nem bevett szokás. – Itthon egyszerűen megha­ragszanak a rendezők, produ­cerek, ha nem velem beszélnek, hanem egy másik emberrel. Pe­dig az ügynököm az érdekeimet képviseli, valamilyen szinten szimbiózisban él velem. Cseh­országban már nem is a szí­nészt keresik, megtudakolják, ki a menedzsere, és őt hívják a szerepajánlatokkal. Úgysem dönthet a színész nélkül, vi­szont ismeri őt és tudja, hogy mi az, amire vágyik. Itthon nem szeretnek ügynökökkel tárgyalni, mert ez sérti a ren­dezők büszkeségét, ugyanak­kor az itthoni ügynököknek fo­galmuk sincs arról, mi a fel­adatuk. Nem a pénzről kellene szólnia ennek a dolognak. Fel­merült bennem, hogy lehet, azért van ez az egész, mert a magyarok szeretik egyedül ki­kaparni a gesztenyét. – A fi lmjeit milliók nézték meg a cseh mozikban, itthon már a százezer is nagy dicső­ség. – A Férfi­remény című fi­lmem­nek 1,2 millió néző lett a vége, de a Nestydát is közel egy­millióan látták moziban. Egy dolgot biztosra megállapítot­tam: nincs egy igazság. Nekem is igazam van, és más is egyen­értékű igazsággal rendelkezik. Éppen emiatt nem tudom azt mondani, hogy a fi­lmszakma nagy hibája, hogy a magyarok nem járnak moziba. Nekünk, nézőknek a vállán legalább ak­kora felelősség nyugszik, mint a fi­lmkészítőkén. Hűtlenek va­gyunk. Az emberben benne kel­lene lennie annak, hogy meg­nézi a magyar fi­lmeket. Amúgy az elmúlt évekből kapásból fel tudnék sorolni legalább öt ma­gyar fi­lmet, amit csodálatosnak tartok. Egyféle nézőpontból a magyarokban van a hiba, amiért nem élnek a magyar vol­tuk különlegességével. Az egész világon egyediek tudunk lenni, de ezt itthon nem ismerjük el. Jó lenne megint rákapni ennek az ízére, mert annyira erősek vagyunk, hogy az elmondha­tatlan. Sajátos a világképünk, mégis érdektelenek vagyunk. Volt egy felmérés, amiből kide­rült, hogy Magyarországon jó­val kevesebben járnak moziba, mint a körülöttünk lévő orszá­gokban, a megnézett fi­lmek zö­me pedig amerikai. Össze­egyeztethetetlen, hiszen annyi­ra erős bennünk az öntudat! Amikor a legutóbbi olimpiát néztem, zokogtam, mintha az én nyakamba akasztották vol­na az aranyérmet. Meg is je­gyezték a cseh barátok, hogy milyen csodálatos, hogy ennyi­re büszke vagyok a magyarsá­gomra. – Csak erről lehet szó? – Valószínűleg annyi az egész, hogy a cseheknek fontos, hogy legalább azzal támogas­sák a nemzeti fi­lmipart, hogy megnézik a fi­lmeket moziban. Talán kicsit retro nemzet, pél­dául Prágában pénteken már nem látni cseh lakost, mert a hétvégét a természetben töltik. A legtöbb családnak van vityil­lója, amit szépítget, ahol jól ér­zi magát. Amúgy nagyon meg tudom érteni, amiért ilyen so­kan járnak moziba. Én sem szeretek letöltögetni, a mozizást semmi nem kárpótolja. Imádom a művészmozikat, a recsegő székeket, azt, hogy időt és pénzt szánok arra, hogy meg­nézzek egy fi­lmet nagyvász­non. – Talán az új fi lmrendszer számlájára írható ez a hiányos­ságunk? – Volt némi meghasonulás, a fi­lmesek sem tudták, hogy mi lenne az igazán jó. Ha maga­mat adom, vagy ha az ameri­kai mintát követjük? Végül úgy döntöttek, reformáljuk át az egészet, felügyelet alá he­lyezték a forgatókönyveket, minden a nyugati minta felé tolódott el. Még igazán nem ér­zem ennek a jó oldalát, de a Szabadesés, a Liza, a rókatün­dér vagy a Parkoló eloszlatta a félelmeimet. – Tehát fellendülőben van a fi lmgyártásunk? – Ezt nehéz megállapítanom, mert közvetlenül nem érintke­zem a hazai fi­lmszakmai társa­sággal, valamilyen szinten félig kívülálló vagyok. Most négy itt­honi meghallgatásra is hívtak, mégsem tudok mást tenni, mint beszélgetek, vagy az internetről tájékozódom. Az is valami, hogy nem haltunk meg, mert évekig nem készültek magyar fi­lmek. Van sok fi­lmünk, amely akár­csak a kis virág, amely olyan erős volt, hogy túlélte a ziman­kót, minden nehézség ellenére elkészült. Nem szabad senkit hibáztatni. Valaki kapott hatal­mat, de egy-két év alatt képte­lenség bizonyítani. Viszont azt elmondhatom, hogy boldog va­gyok attól, amit látok. – Elbűvölő és tehetséges, mégis úgy érezni, hogy nem tud igazán magasra ugrani. – Egyáltalán nem látom így. Sokszor elmondom, hogy nem rövid távra, hanem hosszú táv­ra tervezek. Mindenkinek meg van a saját tempója, az utóbbi években tudatosult bennem, hogy nem félek semmitől, nem kell már a második fi­lmem után világhíressé válnom. Job­ban illik a habitusomhoz, hogy megfontoltan, kisebb léptekkel jussak el a célig. Az emberek úgyis megtalálnak. Most éppen egy amerikai–cseh fi­lmben fo­gok játszani, ami Milada Horá­ko váról, a szocializmus áldoza­táról szól. Megtaláltak Lengyel­országból, leforgott egy osztrák fi­lmem is. Soha nem kaptam olyan felkérést, amely emberi­leg ne lett volna szimpatikus, erre büszke vagyok! Nem tu­dom, hogy öt év múlva színész leszek-e, sokszor nem is tartom magam annak, csupán olyas­valakinek, aki fi­lmekben ját­szik. Ha például fi­lmtörténeti kérdéseket kapnék, elvéreznék. Az önfejlesztő könyvek jobban érdekelnek, mint a fi­lmtörté neti művek. – Tervbe van véve, hogy né­hány éven belül rangos díjat vehessen át? – Hadilábon állok a díjak­kal! Ha kaptam kitüntetést, azt hittem, hogy majd sorban jön a többi elismerés is. A ku­tya nem hívott fel utánuk. A fi­lmszemlén a legjobb szí­nésznő lettem, jelöltek a Cseh Oroszlánra a 7 nap bűne cí­mű világháborús drámámért, két különböző elismerést is át­vehettem Szlová kiában. Még­is szkeptikus vagyok azt ille­tően, hogy mi alapján döntik el, ki a legjobb. Lobbizás, kap­csolati rendszer, szerencse. Pe­dig az ember nem lesz jobb színész a díjak által. – Több online magazintól rendre megkapta, hogy szexszimbólum. Milyen érzés? – Bizonyos portálok valóban fenntartják az érdeklődést, de mára elfogadtam ezt is. Az ele­jén még hadakoztam, amikor az erotikus jeleneteimet osz­tották meg. Erre nincs szük­ségem, de legyen, ha valakit ez tesz boldoggá. A technika világában bármit kivághatnak a fi­lmekből, csupán azt nem értem, miért különös egy szexjelenet, amikor ebben a nyitott világban már szinte mindent láttunk. Érdekes volt, amikor egy női újság főszer­kesztője emiatt azt hitte, hogy szexfi­lmekben játszom. Kerekes Vica szerint a nézőt legalább akkora felelősség terheli, mint a fi lmest Hűtlenek vagyunk Kerekes Vica Csehországban milliós nézettségű fi l­mekben játszik főszerepeket. Jelenleg nincs nála ismertebb magyar színésznő Európában. Most itt­hon van, de a lehetőségek mindenütt megtalálják. MÉSZÁROS MÁRTON Névjegy Kerekes Vica (1981, Fülek) színésznő. Pozsonyban vé­gezte a színművészeti főis­kolát, néhány évig a szolno­ki teátrumban játszott. Csehországban a legsikere­sebb mozifi lmek főszerep­lője. Egy közvélemény-ku­tatás szerint a cseh férfi ak a legszebb nőnek tartják. 2010-ben megkapta a Ma­gyar Filmszemlén a legjobb női alakítás díját. Idén há­rom új cseh és két új ma­gyar fi lmjét láthatjuk. Kerekes Vica: a magyarok szeretik egyedül kikaparni a gesztenyét FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM „Szia Tamás! Valaki egyszer azt mondta rád, kártékony csó­tány. Szerinted miért? Ha még egyszed meglátlak bármelyik előadásom közelében, egyesével töröm el minden ujjad. Bezony. Szép nyarat! Menj jó messzire!” Ezt Radnai Márk ifjú rendező írta a jeles kritikusnak, Koltai Tamásnak a Face bookon. A kritikus pedig megosztotta, így hamar viták kereszttüzébe került. A bejegyzést Koltai véle­ménye váltotta ki a Closer című produkcióról, amit az Átrium Film- és Színházban mutattak be, Radnai rendezésében. Koltai erre a következőket ír­ta: „Kedves Márk, rólad csak ennyit: amilyen a stílus, olyan az ember. Egyébként a bemu­tató óta történtekről való véle­ményemet 2 napja leadtam az ÉS-nek, pénteken olvashatod.” Radnai erre többek között ezt válaszolta: „Koltai Tamásnak írt privát üzenetem (amit köz­zétett) stílusáért és tartal máért is elnézést kértem tőle, még mielőtt láttam volna, hogy megosztotta. De! A hirtelen fel­indulásom tárgya nem Koltai Tamás kritikája volt (!), hanem egy, a munkáltatómmal zajlott privát telefonbeszélgetés, mi­szerint én nem tudok rendez­ni, és jó lenne, ha valaki meg­tanítana. Ez szerintem nem korrekt.” Koltai nem kíván a kérdéssel nyilvánosan többet foglalkozni, annyit a Színházi Kritikusok Céhének elektroni­kus körlevelén megemlített, hogy ugye nem képzeljük róla, hogy ő bármelyik színházveze­tőhöz is odamegy, és bárkit be­mószerol. De ha felhívják, el­mondja a véleményét. És sem­mivel sem mondott mást, mint amit kritikájában leírt. Magács László, az Átrium igazgatója a következő közle­ményt publikálta: „...Radnai Márk rendező olyan stílusú üzenetet küldött Koltai Tamás kritikusnak, amely minden színházetikai és alapvető em­beri normát megsért. A szólás­szabadsághoz való jog színhá­zunk egyik legfőbb alapelve. Ebbe természetesen éppúgy beletartozik egy kritikus vagy néző negatív véleménynyilvání­tása mint az erre adott dühös alkotói reakció, de a fi­zikai fe­nyegetőzés minden formája számunkra elfogadhatatlan. Ezért addig, amíg Radnai Márk nyilvánosan bocsánatot nem kér Koltai Tamástól, az Átrium Film-Színházban semmiféle előadása nem szerepelhet.” NÉPSZAVA-INFORMÁCIÓ Minősíthetetlen színházi csótányozás Mondják, hogy a céltábla nem lőhet vissza, kritikára nem ele­gáns reagálni. Szerintem pedig visszalőhet. A kritika nem dik­tátum, nem szentencia, hanem a színházról való diskurzus ré­sze. Ha valaki úgy érzi, megsértették, igaztalant írtak róla, di­rekt pikkelnek rá, valótlanságot állítottak, ne kushadjon. Fejt­se ki a véleményét válaszcikkben, olvasói levélben, akár hívja fel a kritikust, még ingerült is lehet, ha éppen felment neki a pumpa, és tisztázzák a tisztázandókat. De a fenyegetőzés, az alpári hangnem, az otromba stílus totálisan elfogadhatatlan. A testi erőszak beígérése pedig akár már büntetőjogi kategória. Minősíthetetlen. Ahogy az is, ha a kritikus szerkesztőjét, főnö­két hívják fel helyette. Azzal az egykori direktorral, aki ezt ve­lem tette, hosszú-hosszú évekig a köszönésen kívül nem voltam hajlandó beszélni. Egyébként bármilyen kommunikáció elkép­zelhető. Előfordult, hogy egy igazgató-főrendező azt kérte, üljek be vele az általam levágott produkcióra, és előadás közben mondjam el részletesen, mik a kifogásaim. Megtörtént. Nem vál­tunk el haraggal. A nagy színész, Gábor Miklós, Vámos László­ról szóló nekrológomra írt vitacikket, ami végképp nem szokás. Közöltük. Nem szitkozódott, csöppet sem volt lekezelő, tényleg vitázott. Ezt a bölcs, egyáltalán nem szenvedélymentes, de nem is bántó mentalitást kellene ellesni tőle haló poraiban is. És rá­jönni arra, amit azért sokan tudnak, hiszen barátságok is szü­letnek köztünk, hogy kritikus és alkotó nem ellenségek, mind­annyian a színházért vagyunk. Kosztolányi azt írta, a kritikus olyan, mint a jó sebész. Lehet, hogy fájdalmat okoz, de a gyógy­ulás reményében teszi. Ami most történt, elmérgesedett viszo­nyainkat mutatja. De ettől még, ami megengedhetetlen, az nem eltűrhető. Ezért helyesnek tartom, hogy az Átrium direktora, amíg nem kerülnek helyükre a dolgok, Radnai produkcióit le­vette a repertoárról. �BÓTA GÁBOR Visszalőhet a céltábla? Salföldi Dalföld Június 19. és 21. között első alka­lommal rendezik meg a Káli-me­dence szívében a Salföldi Dalföld elnevezésű összművészeti hét­végét. Az esemény vendégei között lesz Sebestyén Márta (képünkön) és a Hungarian Folk-Embassy, a Fanfara Complexa, a Dresch Misi Vonós Kvartett, a Bede Péter–Balogh Kálmán duó, Szalai Péter, a Juhász Gábor– Gyémánt Bálint duó, a Sík Dóra trió, Domonkos Máté, Navratil Andrea és a Tallabille, valamint a Dunazug Együttes. A koncer-FOTÓ: NÉPSZAVA tek mellett lesznek táncházak, illetve kulturális kerekasztal-be­szélgetések, előadások. �NÉPSZAVA

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék