Népszava, 2015. szeptember (142. évfolyam, 204–229. sz.)

2015-09-25 / 225. szám

KULTÚRA5 2015. SZEPTEMBER 25., PÉNTEK Micsoda ötlet Újév és az En­gesztelés napja, zsidó felfogás szerint a „rettenetes napok” kö­zött születni! Ungvári Tamásról így már születésének évében el­dőlt, és nyolcvannégy éve min­den évben eldől szép lesz-e vagy csúnya, nyamvadt vagy egész­séges, gazdag vagy szegény, okos vagy buta. Nem lett se szép, se csúnya, se gazdag, se szegény – gondolom, ez nem is igazán érdekelte. De okos lett, nagyon okos, művelt, nagyon művelt, Budapest és még né­hány nagyváros megtelt hű ba­rátaival, ádáz ellenfeleivel. Én barátai közé sorolom ma­gam. Egy könyvében azt írta rólam, hogy 1956-ban meg­mentettem az életét, ami költői túlzás. Nem voltam olyan hely­zetben, hogy védő kart nyújt­sak felé. Az ellenség, amellyel akkor küzdöttünk, az emberi hülyeség egyébként is legyőzhe­tetlen volt. Fiatalon még nem tudtuk, de azóta többször is, keservesen megtanultuk. A pályáját leírók általában bajban vannak. Ki is Ungvári Tamás? Irodalom-eszme és rocktörténész? Dramaturg? Esztéta? Pedagógus? Újságíró? Valószínűleg a cambridge-i Churchill College-nak van iga­za, amely overseas fellow, sza­bad fordításban „tengerentúlról jött pasas” címmel tüntette ki. Tamásnak joga van túlozni, sőt, hazudni is, mert ő érteke­ző prózában utazó költő és megfogni senki sem tudja! Hogy mekkora, róla is csak a majda­ni purgatórium után fog kide­rülni, de biztosnak vélem, hogy magyar kortársai közül több fejjel kiemelkedik. Elmondom, miért. Három tulajdonságát már huszonéves korában, az ötve­nes évek elején ismertük. Eszét, amely csillogott, olthatatlan tu­dásszomját, amely már akkor a világnyelvek és a világirodalom felé terelte. E kettőhöz némi merészség is társult. Akkori­ban kevesebb észért és tudá­sért is könnyen kijárt a kozmo­polita jelző, és a vele járó kirú­gás, rosszabb esetben interná­lás-börtön. Három másik jó tu­lajdonsága érettebb korában került felszínre. Öngúnnyal öt­vözött humora, a kiválasztott témák mélyére hatoló szorgal­ma és pedagógiai érzéke. Hozzátehetném még navigá­ciós képességét. Ennek köszön­hetően úszta meg az ötvenes években a hajótörést, a követ­kező három évtizedben pedig a súlyosabb mellőzést. Mint nem­zedékéből a legjobbak – nem voltak nagyon sokan – se a ke­gyenc, se a mártír szerepébe nem kényszerült. Azután, amint lehetett, a tengereken túl keresett és talált érvényesülést. A világról addig szerzett inkább elméleti tudását gyakorlatival szaporította. Feltételezem, hogy nézetei is a Nyugat-Európában és Ameri­kában eltöltött évek hatására radikalizálódtak. A tengeren­túlról visszatért pasas, bár emigráns sohasem volt, elszen­vedhette a sokkot: láthatta, ta­pasztalhatta, édes hazánkban a pöffeszkedő hülyék világa nem változott, és ezúttal már ő sem hagyhatja szó nélkül… Bár hosszú ideje foglalkoz­tatja a magyar-zsidó értelmiség sorsa, az elmúlt években a ko­rábban epizodikus érdeklődés rendszerré vált. Ungvári egyre többször és egyre mélyebben ás le a gyökerekig. Heller Ágnes, Karády Viktor, Konrád György, Kovács András társaságában alakul az informális, de létező, talán zsidó kultúrantropológiai­nak nevezhető iskola, amelynek jeles tagja. Az Engesztelés napja után Sátoros ünnep következik. Ungvári Tamás nyolcvanöt éve­sen is sok sátorban szívesen lá­tott vendég. Tanul, oktat, jól ér­zi magát. (A ma 85 éves Széchenyi-dí­jas íróval, kritikussal, műfordí­tóval, irodalomtörténésszel ké­szült interjút a holnapi szá­munkban olvashatják.) MÁRTON LÁSZLÓ ÍRÁSA A NÉPSZAVÁNAK – A Bandázom előtt több mint három évvel jelent meg utoljára szólólemeze (Tüzet vi­szek). Mi változott azóta a ze­nefelfogásában, értékválasztá­sában? – Gyakorlatilag semmi. Jó pár éve beállt nálam az a fajta nyugalom, ami az útkeresés bi­zonytalanságát felszámolta. – Az 1999-es Naplegenda óta dolgozik együtt Nikola Parovval, aki az új lemeznek is producere és közreműködője. Mennyiben nyit új fejezetet a Bandázom ebben a szakmai kapcsolatban? – Nikola Parovval félszavak­ból is megértjük egymást; a le­mez készülésénél alig akadt vi­tás kérdés. Ami új ebben a le­mezben, hogy a korábbiakhoz képest (Volt nékem szeretőm, Megéred még) sokkal erősebben támaszkodik a magyar népze­nei dallamvilágra és a vonós hangzásra. Ez talán annak is köszönhető, hogy a Tüzet vi­szek lemezemet Nikola keverte, és szemmel láthatóan újra be­szippantotta őt ez a világ. Mert­hogy anno brácsásként kezdte itthon a pályafutását. Mostaná­ban gyűjteni is együtt mentünk Erdélybe: Szászcsávásra, Buzára, Mérába. – A lemezen négy  atal nép­zenésszel dolgozik együtt, akikkel csak 2014 óta játszik. Miben gazdagítják a produkci­ót? – Molnár Péterről régóta tud­tam, hogy kitűnő bőgős, alkal­manként játszottunk is együtt. Hegedűs Mátéval és Pálházi Bencével, a két prímással, vala­mint a brácsás Fekete Márton „Kispumával” kezdtem újonnan dolgozni. Marciról azt kell mondjam, nem esett messze az alma a fájától: édesapja, Fekete Antal „Puma” népzenész véná­ját örökölte, hatalmas anyagis­merettel és lelkesedéssel. Máté virtuozitására sok zenekar tart igényt, nemcsak a népzenész­szakma, hanem Both Miklós gi­táros, a Napra zenekar vezetője is. Bencét először 7-8 éves korá­ban láttam játszani, Pál István Szalonna tanítványaként, pár éve pedig ott találtam magam az egykori tanítója mellett, a Magyar Állami Népi Együttes színpadán. Ők adják a fent em­lített népzenei hangzást, remek összhangban, a koncertek és a turnék során egyre inkább ösz­szecsiszolódva. És ami lénye­ges: nem szeparáltan játszanak a zenekarban, hanem ők is fel­veszik a világzenei fonalat. Nikola több régebbi számunkat is áthangszerelte, az újakat pe­dig úgy írta meg, hogy szerve­sen beépüljön a zenei szövetbe a négy vonós hangszer. – A jazz világából is jöttek közreműködők... – Ávéd János fiatal jazz-ze­nész, érzékeny másfajta zenei hangulatokra is, ez a játékából azonnal kiderül. Nagy kedven­cünk Dresch Misi, aki önmaga külön műfaji megjelölést érde­melne; a Gyimesi karszilamasz című számunknál kifejezetten építettünk rá. Az a robbané­konyság és erő, ami benne van, utánozhatatlan. Födő Sándor, azaz Fodo szinte családtag, nél­küle nem is tudunk már lemezt csinálni. Ő is egy amolyan mul­tifunkcionális zenész, legtöbben ütőhangszeresként ismerik, de zongoristaként is zseniális. Leg­utóbb a harmonikát vette a ke­zébe, az is a sajátja lett. – A Bandázom lemez zenei anyaga nem csak a magyar nyelvterületről merít, bátran kalandozik. Milyen földrajzi és történeti határok között mozog ez a lemez? – A kalandozás nem új, min­den Nikola által jegyzett lemez jellemzője. Sokat merít a ro­mán, bolgár népzenéből, de a canun nevű pengetős hangszer még perzsiai atmoszférát is ide­csal. A hangszerelések mellett most két bolgár és egy csávási cigány népdal jelzi a kalandvá­gyunkat. – Két népdal-imitáció is he­lyet kapott a repertoárban, amely az önök szerzeménye. Miért volt erre szükség, hiszen kiapadhatatlan a Kárpát-me­dencei folklór? – Aki annyit és ilyen régóta foglalkozik népzenével – és ze­neszerzői vénája is van –, annál teljesen magától értetődő, hogy előbb-utóbb kikívánkozik a sa­ját, népzenei ihletettségű zené­je. Ez semmiképp nem jelenti, hogy „köszönjük, már kiolvas­tuk a régit”. Ez egy szükségsze­rű, belső igény. – A Bandázom című lemez a World Music Charts Europe toplistájának élmezőnyébe ke­rült, ahol időnként más magyar produkciók is megfordulnak. Egyszeri kiugrások ezek, vagy tartósan van külföldön érdek­lődés a magyar népzene/világ­zene iránt? – Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy egy zene­kar életében egy ilyen elismerés egyben a megállíthatatlan vi­lághírnév záloga lenne. De sa­játos egzotikumával a magyar népzene mindig fent fogja tar­tani az érdeklődést maga iránt. Az előadók, szerzők felelőssége, hogy ebből valami olyat tudja­nak kihozni, ami méltó ehhez a sokszínű, gazdag és gyönyörű zenéhez. – Az elmúlt években több­ször vett részt színházi-tánc­színházi produkcióban (Éhség, Arany és kék szavakkal, Pár­ének, Csongor és Tünde). Lesz­e ennek folytatása? – Olyannyira, hogy december 21-én premierünk lesz. Foltin Joli néni, akivel anno a Honvéd Együttesben sokat dolgoztam, annyira beleszeretett a Bandá­zom lemezbe, hogy megihlette egy egész estés tánc-koncertre. Nagyon-nagyon örülök neki! Régi és új táncos kollégákkal dolgozhatok, Joli néni nagyon erős csapatot hozott össze. A koreográfiákat ő és Appelshoffer János fogja készíteni. – Táncosként kezdte a pályá­ját a Honvéd Együttesben, s Gyagilev művészetéről írta a diplomamunkáját. Van-e ideje és kedve még táncművészettel foglalkozni? – Kedvem lenne, időm nincs, azóta írtam egy újabb diploma­munkát az ELTE esztétika sza­kán, ami már nem táncos, ha­nem zenei témájú volt. Nagyon sok előadást kinézek magam­nak, amire aztán sosem vagy ritkán jutok el. A táncolás is al­kalmi, legutóbb Mérán táncol­tattak meg egy ottani nyári tánctáborban. Viszont Joli né­ni úgy tervezi, ebben az új elő­adásunkban engem is megfor­gatnak kicsit… – Milyen tervek foglalkoztat­ják a koncertszezon további ré­szében? – A Bandával most a WOMEX programjaként a Müpában megrendezésre kerülő október 24-i koncertünkre készülünk. Majd Balogh Kálmán és Luk­ács Miklós vendége leszek a Ze­neakadémián, ahol Bartók-da­lokat is fogunk játszani. Nem­rég újra elkezdtünk dolgozni Bodrogi Évával, akivel anno a kortárs zene hozott össze. Vele a barokk zenét párosítjuk a népzenével, gamba, lant, illetve barokk hegedű kíséretében. Ezek mellett a Magyar Állami Népi Együttes előadásai és a közelgő jubileumi ünnepségso­rozat előkészületei, valamint az ELTE ének-zene szakán végzett tanulmányaim kötnek le. Ez most egy kicsit sűrű, így egy­előre csak fejben tervezem a következő lemezemet. A címe már megvan: Ágnes asszony balladái. RETKES ATTILA ÍRÁSA A NÉPSZAVÁNAK Írt egy újabb diplomamunkát a népszerű énekesnő, táncosnő Herczku Ágnes kalandvágyó bandázása Herczku Ágnes Bandázom című albuma bekerült az európai világzenei toplista élmezőnyébe. A le­mezbemutató koncertet szeptember 27-én, vasár­nap este rendezik a Zeneakadémián. A közelgő bu­dapesti Womexen is nagy érdeklődéssel várja a szakma és a közönség a néptáncosként indult, ki­váló énekesnő produkcióját. Már a következő CD­jét is tervezi – Ágnes asszony balladái címmel. Herczku Ágnes egy ideje inkább énekel, bár ígéri, hogy táncolni is fog FOTÓ: BÁCSI RÓBERT LÁSZLÓ Ungvári Tamás nyolc és fél évtizede FOTÓ: VAJDA JÓZSEF Életének 68. évében szeptem­ber 24-én súlyos betegség után elhunyt Váradi Katalin karmes­ter, a Miskolci Nemzeti Színház volt zeneigazgatója. Váradi Ka­talin a Liszt Ferenc Zeneművé­szeti Főiskolán zongoraművész és karmester szakon is diplo­mát szerzett, az utóbbin Kóródi András növendékeként 1973­ban. Utána hét éven keresztül volt a Magyar Állami Operaház karmestere. Ezt követően a Bu­dapesti Operettszínház karna­gya lett 24 éven át. 2001 óta járt ki vezényelni Japánba, a Tokiói Operettbarát Társaság karmestereként. 2004 óta a Miskolci Nemzeti Színház diri­gense, 2009-től 2012-ig zene­igazgatója volt. Pályája során számtalan sikeres előadás ve­zénylő és betanító karmestere volt. 2009. március 27-én He­vesi Sándor-díjat kapott, 2012­ben Miskolc város színházi dí­ját, a Déryné-díjat vehette át. Munkatársai és barátai szere­tettel őrzik emlékét. NÉPSZAVA-INFORMÁCIÓ Meghalt Váradi Katalin FORRÁS : MISKOLCI NEMZETI SZÍNHÁZ

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék