Népszava, 2015. október (142. évfolyam, 230-255. szám)

2015-10-17 / 244. szám

KULTÚRA NÉPSZAVA 5 Pi 2015. OKTÓBER 17., SZOMBAT Réz Pál memoárjában érezni a tiszteletet, amivel pályatársai felé fordul, de ha szükségesnek érzi, finoman megmondja az igazat Nyakig a magyar irodalomban Réz Pál Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Szépirodalmi Könyvkiadó legen­dás szerkesztője, a tavaly megszűnt Holmi főszerkesztője felvillant szinte min­den fontosabb mozzanatot eseménydús életútjából a Bokáig pezsgőben cí­mű memoárkötetben. Mégis, amit magáról mond, az soha nem válik kénysze­res önértékeléssé, éppen ez a visszafogottság, a diszkréció adja meg a könyv báját. Világos, lényegre törő mondatokkal bepillantást enged a Rákosi-kor­­szak és a Kádár-éra irodalmi kulisszái mögé, de az öregség, a meg nem való­sult álmok sem tabuk. MÉSZÁROS MÁRTON M­emoárokra és úgy álta­lában az emlékezés kul­túrájára szüksége van minden népnek - a magyarnak talán különösen. Egy olyan gazdag irodalommal rendelke­ző kis ország, mint amilyen mi vagyunk, egyszerűen nem ta­gadhatja meg a múlt felidézé­sét. Az idén 85 éves irodalom­tudós, műfordító és szerkesztő Réz Pált nem faggatni pedig észveszejtő luxus lenne. Parti Nagy Lajos író-költő a magyar rádió felkérésére 1992-ben kezdte el kérdezni a szerkesztőt annak Jászai Mari téri laká­sán, s később továbbgondolva az életútinterjút, memoárrá bő­vítették a visszaemlékezéseket. A Magvető Kiadó pedig szep­tember közepén megjelentette a Bokáig pezsgőben című kötetet, amely nemcsak a régi beszélge­tést, hanem 2000-ben, 2015 kora nyarán kiegészített vallo­másokat is tartalmaz. Az már az első pillanattól fel­tűnik, hogy Réz Pál emlékezé­sei nem szokványos visszaem­lékezések. Formáját tekintve sem nevezhetjük annak, alcíme is „hangos memoár”, amely ar­ra utal, hogy ahelyett, hogy á­­tól cettig leírná, hogyan alakult az élete, inkább hagyja, hogy Parti Nagy vezesse, ő kérdez­zen. A kérdezz-felelek forma di­namikussá teszi a könyvet, de egyúttal garanciát vállal arra nézve is, hogy az interjúalany nem fog elkalandozni, nem fog átsiklani fontos vagy netán ké­nyes dolgok felett. Kétségkívül nem Réz Pál az az ember, aki bármit is elhallgatna, könyvé­ből is kiderül, hogy számára nincs mit és miért titkolni. S ez már a kötet legelején igen ro­konszenvessé teszi alakját. Roppant érdekes az énkép, amelynek mibenlétére néhol csak félmondatokból lehet kö­vetkeztetni: egy ízben gyávának nevezi magát, elmondja, hogy volt olyan időszak az életében, amikor mérget tartott otthon magánál, hogy adott esetben önkézzel vethessen véget életé­nek, de felfedi azt is, hogy álta­lában másként tekintenek rá, mint amilyen valójában. Mert milyen igazából? Szemérmes, mondja magáról. Olyan ember, aki egy oszlopos életművel ma­ga mellett (korántsem a háta mögött) képes nevetséges kis­embernek titulálni magát, s el­égeti, a vécén húzza le a korai szerelmes leveleit, feljegyzéseit, mert azokat nem tartja érték­nek. Minden muzsikáló vagy mesterkéltség nélküli jelző elle­nére, a könyv elsősorban azt állítja: Réz Pál az a személy, aki a magyar irodalomban fürdött. Ahhoz, hogy ezt mi is átérez­­hessük, valóban le kell merül­nünk annak legmélyére, Réz Pálhoz fogható irodalmi idegen­­vezetőt pedig már keveset talál­hatunk. A régi nagy öregek ide­je lejárt, ahogyan ezt a szerző is megemlíti, bár őszintén hoz­záteszi, talán csak ő gondolja úgy, hogy már nincsenek Ady­­hoz, Kosztolányihoz mérhető fi­atal költőink. A kötet Bokáig pezsgőben cí­mű világháborús anekdotát idéz, de mégiscsak árulkodó az a jelenet, amikor a gyermek Réz felháborodásában beront értel­miségi szülei kamrájába és ös­­­szetöri a sok drága pezsgőt, mert végtelenül igazságtalan­nak tartja, hogy kilakoltatásuk után azok másokhoz kerülje­nek. Ez az epizód előrevetíti Réz markáns tulajdonságait is: ko­­nokságát, hajlíthatatlanságát, igazságérzetét, őszinteségét. Visszaemlékezéseiben tisztes­séges mindenkivel, még a törté­nelmi időkkel is: nem akart bosszút állni a holokausztért, de az 1956-os szabadságharcot is úgy meséli el, ahogyan azt átélte. Habár az urbánus legen­dák elengedhetetlenek, Réz Pál mégis azt tartja fontosnak el­mesélni, amiről másról nem tudhatnánk. Nyíltan kimondja, sajnos a politika nagyon fontos Magyarországon, de őt különö­sebben soha nem érdekelte, el­lentétben Parti Nagy Lajossal, aki értelemszerűen kíváncsi bi­zonyos dolgokra. „Azt szokták kérdezni mostanában tőlem, nagy idők nagy tanújától, vén hülyétől, hogy hát ez hogy van, nem szégyellem-e?”­­ (ön)ironi­­zál Réz Pál, s hozzáteszi, ha szégyell valamit, akkor csak in­tellektuálisan szégyenkezik. Azoknak az embereknek telje­sen más volt az életük, a gon­dolkodásuk, a társadalmi múlt­juk, akik az 50’-es években él­tek, ez nem kérdés. Réz nem az öregek egyoldalú véleményét pufogtatja, hanem kellő objek­tivitással mesél múltjáról: nem szégyelli, hogy marxista volt, hogy hitte, reformálható a kom­munizmus. Azt is elismeri, hogy politikailag nagyon rossz időszakban volt a csúcson. Többször mesél arról, hogy bár­kit elvihettek, az érték helyett az ideológia vált fontossá a kul­túrpolitikában. Az akkori vi­szonyokról árulkodnak azok az apró történetek, amelyek tulaj­donképpen a könyv legfőbb ér­tékét képezik. Ferenczy Béni szobrászművészt arra kérték, készítsen Sztálin-szobrot, de a művész azzal tagadta meg a fel­kérést, gyilkosról nem készít szobrot. Aczél elvtárs politikai utasításai meghatározták az egész könyvkiadást: Márai in­dexre került, több társa pedig sokáig nem jelenhetett meg, de Rézt is leváltották csoportveze­tői pozíciójában. „Barátainkat néha lecsukták, zömét nem csukták azért le, és ment vala­hogy az élet” - évtizedek távla­tából keserűen summázza. Igazán érdekesek azok az íróportrék is, amelyek Réz pá­lyatársait mutatják be. Kassá­kot nagyképűnek látta, Szép Ernő meleg szóra vágyó, sze­gény öreg úr, Tersánszky Józsi Jenő laza és nagyivó volt, Ta­mási imádott szivarozni és sé­­tálás közben, fejben fogalma­zott, a történet egyik legszeret­­hetőbb figurája pedig Füst Mi­lán, akivel szintén jó kapcso­latban állt az elbeszélő. Herczeg Ferenc azt felelte az írószövetség levelére, amelyben értesítik, hogy kizárták az egyesületből, hogy őt nem le­het kizárni, mert soha nem is volt tag, utóiratként pedig, csak úgy mellékesen, hozzá­biggyesztette, a levél szerzőjé­vel soha nem tegeződtek. Nem köztudott az sem, hogy 56-­­ban Örkény volt az egyetlen az írók közül, akinek volt autója, éppúgy, mint az sem, hogy Ju­hász Ferenc felesége öngyilkos­­sági kísérlete után a Lipótmezőre került. Réz Pál memoárjában érezni a tisztele­tet, amivel pályatársai felé for­dul, de ha szükségesnek érzi, finoman megmondja az igazat. Emlékmondóként soha nem járhatunk el teljesen tisztessé­gesen, de Réz Pál látszólag mindent megtesz azért, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Nem kizárólag az ő hibája, hogy életének bizonyos aspek­tusai kevésbé szélesvásznúak. A rendszerváltás előtt népsze­rű Tények és Tanúk sorozat feltámasztásának első kötete izgalmas vállalkozás, kellemes stílusú irodalom- és társada­lomtörténeti csemege. • Luxus lenne nem emlékezni • Nem szégyelli a múltat • Nincs komoly tényező a kortárs lírában Réz Pálhoz fogható irodalmi idegenvezetőt már keveset találhatunk fotó: molnár Ádám Magyar színházi siker Hamburgban Négy estén lépett fel Hamburg­ban a napokban az Experi- Dance táncegyüttes és a 100 Tagú Cigányzenekar a Fergete­ges című produkcióval. A közös előadás Magyarországon és a világban más helyeken már nagy sikert aratott. Román Sándor, az Experi- Dance művészeti igazgatója, a közelmúltban egy dunai hajón mondta: ... „megtiszteltetés szá­munkra, hogy ezt az egyedi stí­lust már több fontos nemzetkö­zi színpadon bemutathattuk, így ma már a hazai és külföldi közönségünk is a magyar tánc­kultúra utazó nagyköveteiként gondol ránk. Küldetésünk to­vábbra is az, hogy minden kon­tinensen meghódítsuk a néző­ket. Az ExperiDance tánckará­nak tagjai mind magasan kép­zett, hivatásos táncosok, akik estéről estére képesek a legjob­bat kihozni magukból. Az ő tel­jesítményükön túl a koreográ­fus, zeneszerző, jelmez- és dísz­lettervező, dramaturg és tech­nikusok professzionális össz­hangja a garancia a biztos si­kerre.” Beke Farkas Nándor, a 100 Tagú Cigányzenekar elnöke és menedzsere a Népszavának el­mondta, hogy ... „a zenekar fo­lyamatos próbákkal készült az előadásokra”. Számukra a Fer­geteges története immáron 2013 óta van az előadások kö­zött. Értelmezése szerint ez a tánc­dráma, amelyet egy legendás szerelem ihletett. „Ez az ExperiDance Production tánco­sainak és a 100 Tagú Cigány­zenekar szólistáinak közös pro­dukciója. A táncdráma hősei egy lázadó királyné, egy vak­merő gróf és egy csodaszép ci­gánylány, akik eltáncolják a so­ha be nem teljesülő szenvedély hol felfokozott, hol gyötrelmes pillanatait a zenekari szólisták hangszerelésében. Annak a ze­nekarnak a produkciója alatt, amelyet 2014 tavasza óta hiva­talosan is elismert hungarikum­­ként jegyeznek.” A „Fergeteges” táncshow a Sissiként ismert Erzsébet ki­rályné szerelmi kalandozását mutatja be. I. Ferenc József császár felesége 1854-ben, 16 éves korában vált az Osztrák Birodalom első asszonyává. A gyönyörű, érzékeny és vadóc nő egész életében a szerepével járó fullasztó kötöttségek elől menekült. A boldogságot és a szerelmet Magyarországon ta­lálta meg, ahol a nemesi udvar rajongott érte, különösen az ország legszebb férfijának tar­tott Gróf Andrássy Gyula. Von­zalmuk azonban soha nem tel­jesülhetett be... Németországi fellépésük után az ExperiDance Pro­duction és a 100 Tagú Cigány­­zenekar előadását ismét Ma­gyarországon láthatják a mű­faj iránt érdeklődők a RAM Co­losseumban. NÉPSZAVA-IN­FORMÁCIÓ Ez a tánc­dráma, amelyet egy szerelem ihletett fotó: e.várkonyi Péter

Next