Népszava, 2016. április (143. évfolyam, 76-101. szám)

2016-04-02 / 77. szám

MH 2016. április 2., szombat I : Marton Mária: Köszöntő Csoda vagy Utas a világban Költő, ki igazat szól. Álmaid gyerekeké Sorra vidámak. Isten is akart. Sok harc közepette Tetted a dolgod. Vágyaid igazak. Áldva neved Nekünk mesélsz. Mindenki volt gyerek, csak sajnos sokan elfelejtik Ember az öröm ujjhegyén Nyolcvanéves, de úgy él, mint valami lánglelkű költő, nem pihen, nem fárad. Mi a titka? Képes szeretni az embereket. Szereti szárszói nyaralóját, ott születnek a leg­szebb színpadi játékai, meséi, versei. Tavasszal alig várja, hogy jó idő legyen, ki­megy a mólóhoz, köszönti a Balatont. Végigsétál az ismert utcákon. Viszi magával csíkos bevásárlószatyrát, elmegy a piacra, akkurátusan válogat, vesz gyümölcsöt, húst, mindent, ami kell a főzéshez. Előkerül a Csukás Pista-féle bogrács, és készül a Csukás Pista-féle hamisítatlan gulyás, hozzá kovászos uborka, friss kenyér. Ő a ma­gyar ízek mestere. A gőzölgő bográcsot barátok veszik körül. MARTON MÁRIA E­gy ember, aki egész életén át csak a jót írja meg versben, mesében. Nem akar bús, nemzethalált sira­tó költő lenni. Csokonai, Weöres és Dzsida világlátása vonzza. Az iroda­lomhoz kötődő legnagyobb élménye Petőfi Sándor költészete. Már nyolcéves korában ráébredt, hogy Petőfi ugyan­azokat a szavakat használja, amit Kis­újszálláson az édesanyjától, kovácsmes­ter apjától és a parasztoktól hall. Cso­dálja Weörest, aki időskorára is gyerek maradt, és a magyar nyelv zsenije volt. Mint ahogy Csukás István is az. Párat­lanul használja a magyar nyelvet: virtu­ózan, szellemesen, színesen, tartalom­mal telítetten. Kodály Zoltán, Weöres Sándor és Csukás István sokszor dol­goztak együtt. A mesék felé terelték Egy napon született Andersennel, amit viccesen-tréfásan Isten ujjának neve­zett. Az öröm ujjhegyén című kötetből idézek, amikor arról beszélgettünk, hogy milyen is volt a gyerekkor, az első eszmélés ideje: „Ha visszagondolok a gyerekkoromra meg arra a korra, a sok nyűglődésre, sok keserves évre, akkor is jó érzések töltenek el, hiszen a döntő dolgokban szerencsém volt. Ilyen sze­rencsének érzem azt is, hogy hova szü­lettem. Apám kovácsmester volt, ami azért is érdekes, mert egy nagy udvar­ban volt a műhely. Mellette állt a barát­jának a műhelye, ugyanabban az udvar­ban. A kedves szomszéd kerékgyártó volt, ő csinálta a kerekeket, apám meg csinálta a vasrészeket. Kisújszálláson ez a nagy udvar kaszinó is volt. Mert az emberek akkor is bejártak, ha nem kel­lett lovat parkolni. Bejártak beszélget­ni. Arra emlékszem, a vizesvödörben mindig hűlt a szóda és a bor. Fröccsöz­­tek, miközben nagy vasrostán kukori­cát pattogtattak. Élmény volt őket látni és hallgatni, ami a legfontosabb, a gye­rekeket nem zavarták el.” Hamar elkerült otthonról, felvették a békéstarhosi népi kollégiumba, hege­dülni tanult, de hamar rájött, hogy az interpretálásnál izgalmasabb az önálló alkotói munka. A kollégium sokat kö­szönhetett Kodály Zoltánnak. Az ott tanult diákokból tanárok, karnagyok, neves zenészek lettek. De ő más utat vá­lasztott. Gyerekként már verseket írt. Pestre kerülve sorra jelentek meg írásai, ha­mar felkeltette az akkori magyar írók figyelmét. Tizennyolc-húsz évesen a Hungária Kávéházban egy asztalnál ült Réz Pállal, Kormos Istvánnal, Déry Ti­borral, Tamási Áronnal. A híres Ménesi úti kollégium diákja­ként először jogi egyetemre jelentke­zett, majd bölcsész lett, de nem sokáig. Otthagyta az egyetemet, többet tanult írótársaitól. Legtöbbet Czibor János­nak, Réz Pálnak, akivel a mai napig jó barátságban vannak, Kormosnak és Weöresnek köszönhet. Kormos István, az akkori Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztője kérte, hogy írjon meséket. És Csukás fellendíti a magyar meseirodalmat. De nem csak azt. A Fiatal Művészek Klubjának igaz­gatója is ő lett. A legendás klubról a mai fiatalok még ma is sokat hallanak. Igazgatása alatt képzőművészeti kiállí­tásokat rendeztek, felolvasóesteket, gyerekeknek mikulásünnepséget, és akinek karácsonykor nem volt hová mennie, betérhetett a Fiatal Művészek Klubjába, mert ott mindig akadt egy­két jóbarát. Sohasem egyedül döntött a programokról, hanem nagyszerű mű­vészekből szervezett maga köré csapa­tot. A „toronyszoba egyetem" Illés Endre egy Mányoki úti villában élt, a Gellért-hegy oldalában, és a hányatott sorsú Czibort - szintén Kisújszálláson született - odavette albérletbe. Czibor fönt, a toronyszobában lakott, ami mű­terem volt a villa tetején, nagy ablakkal, cserépkályhával. Itt verbuválódott ös­­­sze az érdekes emberekből álló kártya­­parti-társaság, tagjai: Abody Béla, Csu­kás István, Czibor János, Kormos István és Réz Pál. Pókereztek, diskuráltak, új ötleteket beszéltek meg. Csurka István egyik legsikeresebb drámája, a Ki lesz a bálanya? is erről szól. Csukásnak ez a toronyszoba jelentette az igazi egyete­met. Egyik válogatott verseskötetének címe: Felidézett toronyszoba. Kormos egy ilyen kártyapartin kérte Csukást, hogy írjon meséket, így szüle­tett meg elsőként az Egy szürke kiscsa­­csi, amiben már szerepelt a híressé vált Mirr-Murr és barátja, Oriza-Triznyák. Csukás István egy csoda ember volt, s az is maradt, aki jön-megy a gyerekek között, és mesél őszintén, vidáman. Nyitottságát, egyszerűségét szeretik a gyerekek. Talán csak egy bántja, hogy ma már nincsenek olyan kávéházak, kiskocs­mák, mint régen: a Sipos, az említett Fi­atal Művészek Klubja, ahol összejöttek az írók, költők, festők, szobrászok, szí­nészek, más bolondos emberek, és ke­vés pénzből ettek, ittak, diskuráltak. De így sem magányos, hiszen renge­tegen szeretik, szeretjük. Különösen a gyerekek rajonganak érte, a Mirr-Murr, a kandúr, a Pintyőke cirkusz, a Ke­ménykalap és krumpliorr, Pom-Pom és a Téli tücsök meséinek kitalálójáért. So­hasem kioktatni akar, nem didaktikus, hanem játékos, derűs meséi által az ol­vasó, a néző rájön arra, hogy a szeretet a legfontosabb. Azon kevesek egyike, le merem írni, akinek nincs ellensége. Igazi reneszánsz ember. Költészete finom, játékos, egy mély érzésű ember vallomásai szere­lemről, barátságról, a paraszti világról, a szülőkről és a hazájáról. Zelk Zoltán írta hozzá: „S ha már versről beszélek, akkor ideje megmondanom, hogy iri­gyelnélek új verseidért - ha nem szeret­nélek.” Cigány Zoltán pedig így vallott költészetéről: „Petőfi 1844-es verseit le­het úgy olvasni, oldalról oldalra, mint Csukás István verseskötetét.” Kodály ekképpen beszélt róla: „Ezért fordultam Weöres Sándorékhoz szövegekért, mint akik már több gyűjteményben megmu­tatták, hogy tudnak a gyerekek nyelvén, selypítés nélkül... A fiatalok közül Csu­kás István hajlamos ilyenekre.” Gyereklélekkel kell írni Kevés író mondhatja el magáról, hogy már életében szobrot, festményt készí­tenek róla. Teskándon működik a Csu­kás István Nevelési és Oktatási Gyer­mekközpont. Az ottani gyerekek sza­vazták meg sok híresség közül válogat­va, hogy az iskola Csukás István nevét viselje. Teskándon mondta a tanulók­nak: „Mindenki volt gyerek, ez csodá­latos dolog, csak sajnos nagyon sokan elfelejtik.” Ez a gondolat mélyen igaz. Elfelejtik az emberek a saját gyerekkorukat. A gyerek végtelen kíváncsiságú, végtelen energiával akarja megismerni, meghó­dítani a világot. Csukás nem felejtette el a gyerekkorát, a falubeli neveket, Ba­­gamérit. Gyereklélekkel kell írni, vallja. Ha ír, újra gyerekké változik, vagyis nyitottabb lesz, kitágul előtte a világ, le­hullnak a hétköznapi gondok, és meg­marad a játékos szellem. A gyerek nézi a felnőttek mechanikus, robotszerű, szürke életét, és kialakítja róla a maga sajátos véleményét, mint ahogy a Ke­ménykalap és krumpliorrban is a fel­nőttek kicsit bugyuták. Létezik Csukás István-díj és -pályá­zat is. Szárszón Csukás István Színház­ba járhat a környék apraja-nagyja. Sok író ismerősöm van, de kevés író barátom, Csukás István a kevesek közé tartozik. Ha vele beszélek, sosem mér­legelek, azt mondom, amit érzek, amit gondolok, mert tudom, csak őszintén érdemes vele beszélni. Csukás tisztelte, szerette Weöres Sán­dort, hozzá írott versét idézem: „Költők között király, látom koroná­dat, reá a Nap rézpénzt, a Hold meg opált rak, mint a népmesében, tiszta lélek ve­zet, s fent az öregisten Érted vekkedezett: el-elkanyarodtál, s mélybe is, meg föntre, s ámul széles ország, büszke lehet Csönge! Én se ülle-fülle verset fújok Rólad, nemcsak árendása vagy a magyar szó­nak, állítom, keményen megnyomva a kré­tát: Arany János óta alig ily poétánk, kinek, ha könyvébe belelapoznának, elegendő lészen népe a Hazának! Lehelek, mint ama bölcsőre, meleget, kívánok napsütést, zsédincét eleget. S ránk nevetsz, Szaturnusz kalap-pe­reméhez pöccintve az ujjad, ifjú Hatvanéves - S kiknek lábnyomába kívántál állni, kezét nyújtja Ady, Babits, Kosztolá­nyi.” Csukás Istvánról írtam egy könyvet, 2009-ben jelent meg, az volt a címe: Az öröm ujjhegyén. Ez István egyik versé­nek címe. És ő valóban ott él, az öröm ujjhegyén, játékos szelleme legmagasabb fokán. Csoda ember, boldog születésna­pot! FOTÓ:NÉPSZAVA

Next