Népszava, 2017. február (144. évfolyam, 27-50. szám)
2017-02-04 / 30. szám
CIVIL BESZÉD Gyűjtsünk Orbánnak! Ezt a szégyent nem hagyhatjuk magunkon száradni! Sürgősen lépnünk kell, hogy aztán, miként a spártaiak, elmondhassuk: „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza!” Zrínyi Miklós is megírta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.” Akkor pedig gyűjtenünk kell a miniszterelnöknek, egy szerény, de nem megalázó összeggel mindenki hozzájárulhat. Nem tűrhetjük, hogy nekünk legyen a világon a legszegényebb kormányfőnk. Még Afrika legkisebb országa, Gambia is elhúzott mellettünk. Pedig annyi lakosa sincs, mint Budapestnek, lopni pedig leginkább azoktól lehet, akik e célból a határon belül elérhetőek. Egy ország első embere mégsem járhat át a szomszédba lopkodni, rosszul venné ki magát. Most, hogy Gambia elnöke megbukott, 500 millió dollárt vett magához a központi bankból, és imigyen kiürítve az államkasszát, olajra lépett. Épp csak még a 12 luxusautóját viszi magával, de az személyes használati tárgy, olyan, mint egy fogkefe. Ha ez a kis ország ilyen szépen ki tudta stafírozni a vezetőjét, mégiscsak szégyen, hogy a mienk hozzá képest ennyire csóró legyen, mint a vagyonnyilatkozata mutatja. Pedig a gambiai Yahya Jammeh semmivel sem volt okosabb magyar kollégájánál. Akár a mi kormányfőnk is mondhatta volna, amit ő: „Nem áldozom fel a stabilitást az úgynevezett demokrácia oltárán!” Politikai ellenfeleit ítélet nélkül csukatta le és kínoztatta meg, azt ígérte, hogy maga fejezi le a melegeket, valamint csodatevőként imáival gyógyítja az AIDS-t. Amikor meglepetésére most nem választották újra, azonnal érvénytelenítette az egészet. Átütő érve volt: „Hát úgy nézek én ki, mint egy vesztes?” Ami nem sokkal rosszabb, mint „a haza nem lehet ellenzékben”. Ki mondhatná, hogy a végül távozásra kényszerített elnök különb a mi miniszterelnökünknél? Pedig ő 500 millió dollárt markolt fel a bankból (a bankvezér ott is rugalmasan értelmezte a közpénz jelleget), a mi kormányunk feje viszont leírni is restellem - tavaly óta szegényebb lett! Ingatlanvagyona is csökkent, és a pénzmegtakarítása is. Összvissz 742 000 forintja van. Meg is hatódtam, mennyire vigyázott a pontosságra, még a 2000 forintot sem hagyta le, pedig ha holnap vesz a TESCO-ban kenyeret, tejet, parizert, krumplit meg egy üveg sört, már huss, volt 2000, nincs 2000. 742 000 forint persze nem kis pénz, például, ha egyszer munka nélkül lesz (jó, csak úgy mondom), 22 500 álláskeresési támogatást kaphat, ebből majdnem 33 hónapra futná. Persze ilyen hosszan nem jár, de szerintem ezen nem kellene kukacoskodnunk. A statisztika szerint minden magyar állampolgárnak 2,1 milliós átlagos megtakarítása van. Más kérdés, hogy az enyémet valószínűleg Mészáros Lőrinc kezeli, mert nálam nincs, de nem baj, nála úgyis jobban fial. Ám az mégiscsak borzasztó, hogy egy kormányfőnek harmadannyi pénze legyen, mint egy átlagembernek. Nem hiszem, hogy van még egy ilyen ország! Vagy még egy ilyen miniszterelnök. Tóta W. Árpád hívta fel rá a figyelmet, hogy így Svájcba sem tud majd annyit utazni, sem a repülő, sem a vonat nem két fillér. Pedig azt mondják, oda szívesen jár, azután is, hogy nem tanul már ott senkije. Pár vádas-A mi kormányunk feje - leírni is restellem - tavaly óta szegényebb lett kodó firkász (már amíg volt lapjuk) arra célzott, hogy talán valamelyik bankot látogatja, az ottani nagykövetünket, akit minden külügyi előélet nélkül, a nyugdíjkorhatáron túl neveztek ki, a házi bankárjának titulálták. Ez persze rágalom, hiszen azóta megtudtuk, hogy legutóbb például egy székely gyerekkórus svájci hangversenyét ment ki meghallgatni. Igaz, ők felléptek már Pesten is, de arra biztos nem kapott jegyet. Csak azt nem értem, miért nem segítik anyagilag egy kicsit a rokonai. Nem szép tőlük, hiszen az Orbán családot a leggazdagabb magyar családok közé szokták sorolni. Példát vehetnének más kormánytagokról. Szijjártó 79 milliós családi kölcsönből építtette meg a villáját, de ez semmi ahhoz képest, ahogy ez a szegény Rogán el van adósodva. Szerintem ő lesz az egyik első, aki a KDNP által javasolt magáncsőd intézményét igénybe veszi. Egyre lejjebb süllyed az adósság mocsarában, a banki hitelét a vagyonnyilatkozata szerint baráti kölcsönökből próbálja törlesztgetni, mégis 45 millióra rúg az összes tartozása. Ha van benne becsület, a baráti kölcsönökbe beszáll a Pasa parki szomszéd is, ő egy kicsit jobban áll, most, hogy a Rogánféle minisztériumtól ismét több százmilliós megbízást kapott. „Azért vannak a jóbarátok...” - szólt a régi sláger is. Ezzel együtt nyomasztó lehet ez a rengeteg adósság. Nagymamám, aki az odaveszett békekölcsöne óta utálta a kölcsönügyleteket, mondana néhány szót a takaróról és a nyújtózkodásról, és amilyen régimódi volt, még a helikopterezést is pazarlásnak tartaná. De mindenkin nem segíthetünk. Legalább a miniszterelnököt húzzuk ki a csávából! Gyűjtött már ez az ország sokfajta nyomorúság kárvallottjainak, ha van szívünk, most neki kezdünk gyűjteni. Nem nekem jutott eszembe, a Facebookon is van felhívás: „mégsem hagyhatjuk, hogy az, aki oly sok embert milliárdokhoz juttatott hozzá, koldusbotra jusson”. Pláne, hogy a vagyonnyilatkozatban nincs is külön rovat a koldusbotnak. volt országgyűlési képviselő Márványba faragva N. KOSA JUDIT nkosa.judit@nepszava.hu H a kicsit szerencsésebben alakul a huszadik század, ma az 1848-49- es forradalom és szabadságharc során - kortárs megfogalmazás szerint - „vajúdó nemzet” köszönne vissza arról a roppant emlékműről, amelynek a pesti Szabadság tér főhelyén kellene állnia. A múlt század viszont ritka pechesre sikeredett, így aztán a szabadság apoteózisát elsodorta az első világháború, a helyén pedig előbb irredenta szoborcsoportot emeltek, majd a „felszabadítás” kánonját öntötte emlékműbe a németek ellen harcoló szovjet hadsereg. így esett, hogy ma már a vajúdó helyett a kínlódó nemzet szoboremlékei lepik el faltól falig a Szabadság teret. A trianoni veszteségre Bandholtz tábornok alakja emlékeztet, Széchenyi derékba tört igyekezetére a Virulj kút, de került ide XIX. századi vértanúemlék és Carl Lutz-kő is. És persze ott van a német megszállás minden tiltakozás dacára, stikában emelt emlékműve. Hamis pátoszának és hazug történelemszemléletének a tér egyetlen valóban kortárs gesztusa, a tiltakozás szedett-vedett tárgyi emlékeiből emelt fal tart tükröt. Az ötlet, hogy ezt a krikszkrakszokkal teli történelmi tablót még egy újabb elemmel, a szovjet megszállás emlékművével is kiegészítsék, minden ízében a NER gondolkodását és ügyviteli technikáját tükrözi. A tervezett műalkotás fekete lenne és 14 méter magas. Átellenben, a tér túloldalán egy hófehér, 15 méterre nyúló márványobeliszk hirdeti a szovjet felszabadítók dicsőségét. Mondjuk így, unortodox megoldás, de legalábbis feltűnően liberális az illiberalizmusára oly büszke hatalomtól. Pontosabban: dehogyis a hatalomtól, hiszen az ötletet egy volt fideszes képviselő, egy afféle jó civil jegyzi, és természetesen a pénz sem közvetlenül az állami költségvetésből kerül majd rá. Olyan ez, mint egy márványba faragott Békemenet. Most hagyjuk azt, hogy mit fog erről a tébolyról gondolni a magyar néplelket a maga drámai mélységeiben nem ismerő Nyugat és Kelet. Hagyjuk azt is, hogy normális hatalom, ha kínosnak érzi a szovjet felszabadítási emlékmű jelenlétét a Szabadságról elnevezett téren, akkor nem ellenobeliszket állít, hanem diplomáciai tárgyalásokat kezd az oszlop áthelyezéséről - pláne, ha Oroszország elnöke a nyilvánosság számára látható ok nélkül is úgy jár már ide, mint a jó kútra. De gondoljuk végig csak azt, mit állít majd rólunk, a mi korunk történelemértelmezéséről mindaz, amit a Fidesz ércbe öntött, márványba szobort itt a nevünkben a Kossuth tér és környéke zsebkendőnyi fertályán. Semmi több, csak az az összeszorított fogú igyekezet íí le itt mindenről, hogy a hatalom a saját képére formálhassa a múltat. Kísérletet sem tesz értékelni Károlyi összetett életművét, helyette újraéleszti Tisza Istvánnak a merénylet által kanonizált, otromba kultuszát. Visszaadja nekünk a legfeljebb a Habsburg-érában píszí bánatos Kossuthot, és mellécsapja a kiegyezés délceg Andrássyját, amint a lovát ugratja. ’56-ot pedig a föld alá száműzi, nehogy valakinek eszébe jusson, hogy nem csak pesti srácok küzdöttek akkor a hazáért. Ez nem a nemzeti történelem, legfeljebb annak operettváltozata. Amibe persze jól illene a fehér obeliszkkel gyáván feleselő fekete, amely remekül passzolna a szenvelgő Gábriel arkangyalhoz is. Csak épp a mai világról nem mondana ez se semmit. A jelen emlékművének a rendszerváltásról kellene ugyanis szólnia, arról a sorsfordító eseményről, amelyről a mostani kormánynak nincs más mondandója, mint hogy zavarosnak bélyegzi és meg nem történtnek igyekszik láttatni. Gyönge vigasz, hogy éppen ezért nem hagy majd nyomot maga után az Orbán-rendszer, bármennyi márványt és bronzot hordjon is össze a saját emlékművéhez. SZOMBATI 7-ES BullC ä bllZäbSlIl FRISS RÓBERT frissr@nepszava.hu Ha egyetlen napra is, de itt járt hát ismét Vlagyimir Putyin, és az orosz elnökkel beköszönt az a fásult post-truth-lét is, amit az „igazság utáni világot” hirdető autokraták kínálnak az agylágyulás jeleit mutató liberális demokráciák helyett. A mostani Putyin-vizit nem kavart akkora vihart Európában, mint a két évvel ezelőtti, ami a Brüsszelhez intézett sorozatos hadüzenetek egyike volt. Amit már akkor sem igazán értett a most latyakos télvégben totyogó pesti nép, amely alaposan kiosztotta az elnököt és vendéglátóját a megdermedt villamosmegállókban. Szinte visszhangtalan maradt a látogatás az Unióban is, ami jelzi: a Brexit és a Donald Trump elnökké választása okozta traumát nem fogja könnyen kiheverni Európa, amely csak pislog, mint bíbic a búzában. Forgolódik, a látóhatárt kémleli, de ott csak Trump vörösesszőke üstökét látja lobogni. Európát a Nagy Testvér, az Egyesült Államok éppen magára hagyja, önmagát akarja „másként” naggyá tenni. Ez a kirajzolódó „másként” pedig elborzasztja Európát, amely egyelőre csak bambulja a Twitter-politikus kiszámíthatatlan üzeneteit. Az új rendszert, ami még nincs, s ami érthetetlen, már ha abban a koordinátarendszerben próbáljuk értelmezni, amelynek ideje a nacionalista autoriterek szerint lejárt. Trump győzelmével Orbán Viktor magyar illiberalizmusa ellégiesült, miután amerikaivá és veszélyből globális valósággá lett. A kormányfő súlyát vesztette az európai parketten, mert mi értelme volna az Unió határán üvöltő egérre figyelni, miközben az amerikai demokrácia éppen azon töpreng: elég erős-e az intézményrendszere, hogy ellenálljon történelme legotrombább politikai pojácájának. Az amerikai demokráciának nagyon meg kell dolgoznia, hogy négy év múlva ismét a vitalitását mutathassa, s nem a régi, ragyás arcát. Ha élni akar, ez vár Európára is. A Trump-Putyin egymásra találás, akár az egyikük vagy mindkettőjük által akart, nem feltétlenül egymás ellen vívott háborúban, a liberális Európát szétverő jobboldali-nacionalista győzelemre spekuláló várakozás a közelgő francia és német választásokon más dimenzióba tolta Orbán Viktort is mint európai szereplőt. Most látni csak: a politikai törpét csak az őt körülvevő liberális demokráciák láttatták nagynak, de Trump, Putyin és egy másmilyen Európa árnyékában azzá szelídül, ami mindig is volt: egy kelet-európai törpeállam autarkere, akinek legveszedelmesebb ellensége nem a politikai ellenzéke, hanem saját rendszere és politikai képviselet nélkül maradt népe. Kiirtott mindenkit, nem maradt senki, akivel a túlélés reményében kiegyezhetne, következésképp vele sem akar kiegyezni senki, így a neki kedvező világtrend ellenére sem élheti túl önmagát. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke a tegnapi nem hivatalos máltai EU-csúcs előtt levelet írt a tagállamok vezetőinek. Az Unióra leselkedő veszélyeket sorolja fel benne. A mind magabiztosabb Kínát, Oroszország agresszivitását, a közel-keleti és afrikai terrort, a háborúkat, az anarchiát, a radikális iszlámot, az új amerikai adminisztráció nyilatkozatait, az unióellenes, nacionalista, idegengyűlölő érzések erősödését, amelyek mind kiszámíthatatlanná teszik a jövőt. Csak arról nem beszél Tusk, hogy Trump a XX. század elejének nosztalgiába fúló virtualitásába akarja visszatoloncolni a világot. Abba a korba, amelynek globalizmusellenes, nacionalista elzárkózása után két világháború és negyven évig tartó hidegháború kellett ahhoz, hogy a Nyugat megtanulja a zsákutcák leckéjét. Hogy egyesülni kezdjen. Márciusban 60 éves lesz a Római Szerződés, és ma inkább látjuk romjait, semmint a jövő építményeit. Tusk nem is jut sokra, amikor látványos lépéseket, bátorságot, elszántságot, szolidaritást követel, majd kimondja a lényeget: „Ha összefogunk, megmaradunk, ha széthúzunk, elbukunk.” Hányan kimondták már ezt a szép lényeget. Akart-e itt valaki világháborút 1914-ben? Vagy 1939-ben a tündöklő posztkapitalista népforradalmár Hitleren kívül? Most megint belepusztulni készülünk a lényeg szépségébe. Tusk az Európa-párti elit politikai integrációba vetett hitének megrendüléséről, a populista érvek térhódításáról és a liberális demokrácia alapvető értékei felőli kétségekről is beszél. A liberális demokrácia és a globális kapitalizmus megroggyanásáról nem. Azok még midig ragyogva lebegnek az éterben. Abban, hogy a Brexittel Nagy-Britannia otthagyja a kontinentális Európát, semmi meglepő nincs. Az angolszász világ ismét önazonosságába fordult, megint azt gondolja, nincs rászorulva Európára, s ha Washington ki tud egyezni Moszkvával, akkor az aszott gyümölcsként töpörödő Atlanti Szövetség végleg elfonnyadhat. Európának sikerült addig elszórakoztatnia magát, amíg be nem borította a világ mind fenyegetőbb árnyéka. Túl sokáig ringatta önmagát a liberális demokrácia, a jóléti állam, az amerikai katonai védőpajzs álmosító hintájában. Onnan mindent látott a horizonton, csak arra nem gondolt, hogy a horizont maga is megváltozhat. Hogy elsüllyedhet egy régi-új konstellációban, amelynek túléléséhez szétszakadva gyenge lesz, mint ahogyan legyengült már ahhoz is, hogy az új egység reményét kínálja a kiábrándultságában az igazság utáni világ irracionalitását szomjúhozó tömegtársadalmaknak. Ki tud megbízni a búzában pislogó bíbicben, miközben maga is vaksin forgolódik? A FEJTŐ FERENC 1909-2008 Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Felelős szerkesztő: HORVÁTH GÁBOR ANDRASSEW IVÁN 1952-2015 • Szerkesztők: FRISS RÓBERT, HARGITAI MIKLÓS, RÓNAY TAMÁS, Rovatvezetők: BALOGH GYULA (kultúra), BÍRÓ MARIANNA (belpolitika), MUZSLAI KATALIN (mozaik), N. KÓSA JUDIT (publicisztika), RÓNAY TAMÁS (külpolitika), SZALMÁS PÉTER (fotó), TÖRŐ ANDRÁS (gazdaság), OLASZ ANDREA (online), KISPÉTER CSABA (művészeti vezető) Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, CZENE GÁBOR, DANÓ ANNA, ELEKES ÉVA, FAZEKAS ÁGNES, SIMON ZOLTÁN, VERESS JENŐ • Vezető tördelőszerkesztő: ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja a XX. Század Média Kft. • Felelős kiadó: a kft. vezetője • Szerkesztőség: 1066 Budapest, Jókai utca 6. • Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 • Elektronikus levélcím (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu • Hirdetés: hirdetes@nepszava.hu, telefon: 489-8813,999-9528 • Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu • Terjeszti árusításban a LAPKER. Zrt., előfizetésben a Magyar Posta Zrt. Megrendelés és reklamáció: 06/1 -767-8262 • Kiadói megrendelés, reklamáció: 477-9008, 477-9000/008,508, telefax: 477-9025. • Előfizetési díj egy hónapra 3500 Ft, negyedévre 9900 Ft, fél évre 19 800 Ft, egy évre 39 600 Ft. Nyomdai előállítás: Mediaworks Kiadó és Nyomda Kft. • Felelős vezető: BERTALAN LÁSZLÓ nyomdaigazgató • www.mediaworks.hu • ISSN Bp 0133-1701 ISSN Vidék 0237-3785 • A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti NÉPSZAVA