Népszava, 2017. április (144. évfolyam, 77-99. szám)
2017-04-22 / 93. szám
FÉLUTAMBÓL_______________________________________ Egy közöletlen cikk története GÖMÖRI GYÖRGY Ha valaki arra kíváncsi, ki volt Erdélyi József, hogyan lett a szegény sorsú, de a Nyugat és a baloldal többszörösen díjazott költőjéből 1937- től a nyilas mozgalom vezér-énekese, erről keveset tudhat meg a magyar irodalom hivatalos történetéből. Ezért tartottam nagyon hasznosnak Nyerges András oknyomozó írásait Erdélyiről a nemrégen megjelent Színünk és viszályunk című kötetben, s erről eszembe jutott egy történet 1954-ből, abból az évből, amikor a kommunista kultúrpolitika újra keblére ölelte Erdélyit, aki így „visszatérhetett” az élő magyar irodalomba. Kezdjük azzal, hogy 1954-ben irodalmi estet szerveztem az ELTE bölcsészkarán, ahol emlékezetem szerint heten léptünk fel, költők és elbeszélők, meglehetős sikerrel. Az estről Bóka László tanárunk elismerően nyilatkozott, és jelen volt az Esti Budapest című lap újságírója, aki azon nyomban verset kért lapjának, kettőnktől, Hárs Györgytől és tőlem. Mivel volt egy lengyel témájú versem (Erdő a Westerplatton), ami a második világháború kezdeti lengyel katonai ellenállást ünnepelte romantikus felhangokkal, ezt adtam az Esti Budapestnek, hamarosan meg is jelent. Ezen felbátorodva éles hangú cikkel jelentkeztem a lapnál, utóbbi azonban már nem került közlésre. Ez az írás ugyanis Erdélyi Józsefről szólt, akinek, miután írt egy „bűnbánó” verset korábbi „eltévelyedése” miatt, kiadták újabb verseskötetét. Sokunk emlékezetében még élénken élt Erdélyi ocsmány „vérvádas” antiszemita verse, a „Solymosi Eszter vére”, amit természetesen egy nyilas lap, a Virradat közölt 1937 augusztusában. Jobb ízlésű emberek előtt Erdélyi József ezzel az egyetlen verssel kiírta magát a magyar irodalomból. Későbbi védelmezői azt hajtogatták, nem lehet egyetlen vers miatt elfelejteni az addigi életművet. Ha csak valóban ez az egyetlen harciasan hazug antiszemita vers jelent volna meg Erdélyitől, még lehetett volna vitatkozni irodalomtörténeti megítélésén. De hát mit szólunk akkor az egy évvel később írott klapanciához, hogy „Nyilas Jóska az én nevem - Nyilaskereszt a mellemen!” (Idézi Nyerges, 266. o.). Erdélyi még 1944 nyarán is hitt a német győzelemben és hangosan uszított nyilas lapokban, akkor, amikor már a vidéki zsidóságot (öregek, nők és gyerekek százezreit) „sikerült” a magyar csendőrség hathatós közreműködésével haláltáborokba deportálni. 1947-ben, amikor nem bírta tovább a bujkálást, Erdélyi önként jelentkezett és hét évi uszításért három év börtönbüntetést kapott, amiből 14 hónapot töltött le. Az irodalmi lexikonok nem számolnak be arról, miből élt a következő hat évben, valószínűleg nyomorgott. Hosszan tartó nyilas kötődéséről persze nem tudtam akkor, amikor Erdélyi „Visszatérés” c. kötete felbukkant a könyvesboltokban. Láttam viszont valahol egy kiállítást az 1945 előtti irodalomról, ahol a többi közt szerepelt annak a cikknek a fakszimiléje, amit Erdélyi József írt József Attiláról, 1943- ban. A két költő életrajzában vannak hasonlóságok: Erdélyi apja is román volt, mint Attiláé, őt Argyelánnak hívták. A fiatal József Attilára biztosan hatott Erdélyi „Ibolyalevél” című első kötetének friss hangvétele. De Erdélyi képtelen volt felfogni, a nála jóval tehetségesebb József Attila miért írt marxista verseket, s hogyan foghatott össze a Szép Szó baloldali antifasiszta szerkesztőivel, egyáltalán: hogyan „tévedhetett” ez a tehetséges költő a balliberalizmus „rossz útjára”? „Nyilas Jóska” ezt az eltévelyedést annak tulajdonította, hogy szerinte Attila anyja, Pőcze Borbála zsidó volt! Ezen feldühödve írtam meg pamfletemet Erdélyi ellen. Radnóti Miklós Naplója csak 1989- ben jelent meg, így 1954-ben még nem tudtam, mit jegyzett fel tizenegy évvel korábban a Meredek út költője Erdélyi förtelmes cikkéről. Érdemes felidézni: „Attila nem volt félzsidó. De ha az lett volna? Kisebbítené ez? A Mű menten veszítene értékéből, sőt nemzeti értékéből?” Lényegében hasonlókat írtam Erdélyit támadó szövegemben. Sokáig nem kaptam választ, közlik-e írásomat - lehet, hogy a lap egyik szerkesztőjének tetszett, de még a főszerkesztő sem merte vállalni a felelősséget közléséért. Mint később megtudtam, végül is az akkor még nagy hatalmú Andics Erzsébet döntött, mondván „ez nem adható le, mert ellenkezik a Párt politikájával”. Erdélyinek megbocsátott a Magyar Dolgozók Pártja és én is tanultam valamit az egészből; a Párt nem csak a kisnyilas párttagokat, a bocsánatot kérő vadnyilas költőket is kedveli, ha azok beleillenek az aktuális pártvonal mentén alakított kulturális politikájába. Erdélyi Józsefet '54-ben rehabilitálták fotó: fortepan/hunyady József Az én befogadó passzusom KERTÉSZ ÁKOS 2011. augusztus - 2012. február - Magyarország. A jobboldali média minden felületén felszólították a híveket, hogy aki a „magyargyűlölő büdös zsidót” (ez voltam én) meglátja, verje be a pofáját, vagyis simán a meglincselésemre buzdították az igaz magyarokat. Az új törvény szerint mindenkit addig lehetett előzetesben tartani, amíg az ügye tárgyalásra nem kerül, vagyis a végtelenségig. Nyolcvanéves voltam, és egészségileg már meglehetősen rozoga. Vagyis az életemért futottam, feleségemmel együtt. Montrealban történetesen nem volt egyetlen ember sem, aki fogadni bírt volna, régebbi ismerőseink elhúztak a vadlibákkal Miamibe telelni. És akkor eszembe jutott Abbey és Irene. Amikor 2009-ben turistákként itt jártunk, futólag találkoztunk velük, akkori vendéglátónk ismerőseivel. Rokonszenves házaspár volt, és mint dokumentumfilmeseknek, megőriztem a névjegyüket, de 2009 óta nem kerestem velük a kapcsolatot. Kérésünkre felhívta őket a barátunk, F. Tibor, de az ő nézőpontjukból egy ismeretlen férfi Torontóból, hogy van itt egy házaspár, Magyarországról menekülő zsidók, akikkel ők - vagyis Irene és Abbey - három éve találkoztak, a pasas író, összekülönbözött a hatalommal, ezért menekülnie kellett, és most segítségre lenne szükségük. Nem nagyon emlékeztek ránk. Jöjjenek, mondták magától értetődően. Február 29-én érkeztünk, őrületes hóesés, minimum tíz fok hideg, jeges szél, szóval ennek tükrében értékelendő, hogy Irene-ék befogadtak két jóformán ismeretlen alakot, fedelet adtak a fejünk fölé, nem kellett, mondjuk, a parkban, vagy egy metróállomáson éjszakáznunk. Amikor a taxi letett minket a kapuban, Irene azt mondta: - Hát ti vagytok azok? - akkor ismert meg. A második mondata ez volt: - Éhesek vagytok, mi?! Mit ennétek? Irene másnap mindjárt el is vitt kocsival a Refugees Office-ba, gőzünk se volt, hol van, egyedül a szomszéd utcáig sem jutottunk volna el. Két hét múlva szerzett egy teljesen fölszerelt, elegáns lakást három hétre. Irene barátja, Anne, barátja Christophnak, aki nyelvész és három hétre Európába utazik, addig a lakása szabad, és átadta az otthonát mindenestül, hűtőszekrényestül a benne levő kajákkal együtt, két tök idegen menekültnek, mert ha a barátjának a barátja azt mondja, rászorulnak és megbízhatók, akkor ő is megbízik bennük. Pészahkor Irene nem feledkezett meg rólunk, védenceiről, és mintha a családjukhoz tartoznánk, meghívott mindkét széder estére, egy ideig újból náluk laktunk. Ennyire még sohasem éreztem, hogy mi, zsidók, csakugyan a szabadság népe vagyunk, hogy teljesen idegen tőlünk minden szolgaság. A pészah az Egyiptomból való szabadulás ünnepe, „meséld el gyermekednek”, mondja az írás, hogy mi történt, ne merüljön feledésbe soha, hogy az Úr és Mózes kivezették a zsidókat a rabszolgaságból. Ilyenkor a szabadságunkat ünnepeljük: nem véletlen, hogy ezt még soha nem éreztem ilyen intenzíven, mint akkor, hiszen mi is alig pár hete menekültünk ki a mi rabszolgaságunk földjéről. Amint igazi montreali lakosok lettünk, új élményt jelentett a közlekedés. Jellemző egy társadalomra, hogy hány ember alkot sort spontán, minden külső kényszer nélkül. Magyarországon háromszáz se. Ha befut a busz (villamos) minden várakozó utas egyszerre rohanja meg, aztán aki bírja, marja. Itt három ember már egy sor. Érdemtelenül előnyt szerezni, az itt elképzelhetetlen. Udvarias gesztusra nincsen szükség, mert senki sem siet, és ettől mindenki célba ér. Ülök egy ház lépcsőjén, napozok Sieméval, a labrador kutyámmal, egy kocsi beáll szemben a garázsba, kiszáll egy szőke nő - negyvenes -, átkiabál, persze nem értem, de nagyon barátságos vigyorral visszaintegetek, és egyszerre a nő kijön a házból, át az úttesten, egy nagy pohár jégkockás vízzel és egy műanyag tálban a Slomónak szánt vízzel... - Hát hogy meleg van, ilyen melegben inni kell, idősebb embernek meg különösen. .. - atyaisten, esik le a tantusz, ez azt kérdezte, nem vagyunk-e szomjasak, és nem bírok napirendre térni fölötte, mitől ilyen hihetetlenül rendesek itt az emberek. A nő vadidegen, hangsúlyozom, vadidegen, talán látott már itt napozni a kutyával, de különben semmi kapcsolat, sose beszéltünk... Isten áldja meg Kanadát és a kanadaiakat!!! ! 2013. április 9-én volt a Meghallgatás. A Boardman ott helyben - ami hallatlanul ritka - közölte a döntést: Kanada az 1951-es genfi konvenció alapján politikai menedékjogot ad. A bíró (a Board, a Testület képviselője) hihetetlenül föl volt készülve Magyarországból is, belőlem is, azaz tőről-hegyre ismerte a beadott anyagomat, több mint három órát tartott a „vallatás”, semmi nem kerülte el a figyelmét, mindenre kíváncsi volt, nem volt más dolgom, mint őszintén, az igazságnak megfelelően válaszolni minden kérdésére. Aztán a bíró hosszú összefoglalójára került sor, ma már tudom, miért; nagyon meg kellett indokolnia a pozitív döntését. Rendkívül ritka - mondta mindenki - hogy valaki a meghallgatásakor mindjárt megkapja a státust. A bíró utána Kanada nevében gratulált Évának és nekem, és még azt is hozzátette, hogy reméli, most majd jó regényeket fogok írni az itteni békességben és nyugalomban. Kár, hogy a magyarországi fajgyűlölők nem látták, amint a kanadai fekete bőrű bíró kezet fog velünk - de hát itt az ilyet már csak én veszem észre, aki egy rasszista világból jöttem. A párom Irene-t hívta föl elsőnek, ahogy kijöttünk a meghallgatásról. Kihallatszottak a telefonból örömsikolyai. Anne és Christoph és a szűk kanadai baráti kör (összesen kilencen voltunk), egy kis vacsorát szerveztek nekünk, hogy a nehéz nap után ne kelljen otthon főzőcskézni, csak arról volt szó, hogy a Meghallgatással járó izgalom és sokk után nyilván elfáradva, kicsit lazíthassunk baráti körben. Senki nem gondolta, hogy ez a vacsora egyúttal ünnepi vacsora lesz, hát ehhez képest szárnyalt is a kis csapat hangulata, mert a győzelem boldogsága ezerszeres, ha szerető szurkolók, jó barátok körében ünnepelhet az ember. Amikor késő este búcsúzkodtunk, és sorra megöleltem a lányokat, hölgyeket, azt éreztem, mintha Irene-nek nedves volna az arca. Megérintettem, csakugyan. Először nem is hittem el. Pedig tényleg könnyes volt a szeme, és akkor még szorosabban öleltem át, s csak azt bírtam kinyögni, boldog vagyok, hogy ilyen barátom van, mint te..., de akkor sem tudtam volna folytatni, ha jobban beszélek angolul, mert a torkom összeszorult, mert hajszál híján magam is... Hát ki vagyok én ennek a lánynak? Jó, fiatalasszonynak..., a lányom lehetne... Miféle rokonságnál is mélyebb kapcsolat ez? A pártfogoltja vagyok, az az idevetődött öreg fickó, akin ő segített. .., de ez, esküszöm, nincs benne az ő tudatában..., csak az, hogy az Éváéknak, Ákoséknak sikerült. Most már itt fognak élni velünk, és mi gazdagodunk velük, és ők gazdagodnak velünk... Talán csak egyszerűen megszeretett az idők során, úgy, ahogy csak egy ilyen igazán tiszta lélek tud szeretni... Ezek, Irene örömkönnyei, minden menekültstátusznál, Kanada minden befogadó nyilatkozatánál többet érnek. Nekem. Akkor is, ha végül nem is nekem szóltak. Hanem mind a kettőnknek és annak a belső örömnek, hogy érdemes tenni valamit másokért, hiszen eredménye van! És bár a könnyek Irene kedves arcán folytak végig, bár Irene volt a médium, az egész baráti kör érzéseit fejezték ki. Egy nagy, békés ország juharleveleinek hívogató suttogását fejezték ki. Ez volt az én igazi befogadó passzusom. FOTÓ:VAJDA JÓZSEF