Népszava, 2017. április (144. évfolyam, 77-99. szám)
2017-04-22 / 93. szám
2 SZÉP SZÓ 2017. április 22 szombat História BITÓ LÁSZLÓ Legjobb barátaim vádolnak gyakran azzal, hogy optimista vagyok. Azt mondják például: „Menthetetlenül optimista vagy.” Vagyis: lehetetlen kirángatni téged ebből a sajnálatos állapotból. Egy nagyra becsült filozófus barátom egyenesen naiv optimistának tart. Ezt a jelzőt egyenesen megtiszteltetésnek veszem, mert a rácsodálkozó, gyermeki naivitást a kreativitás kútfejének tekintem. Persze idézhetnék szakirodalmat, akár arról is, hogy az optimizmus milyen jó hatással van az egészségre, de az könnyen elérhető a Google-on, így inkább saját magamat hozom fel példának arra, hogy a naiv optimizmus minden akadályt áthidalhat vagy legyőzhet. Hatéves lehettem, amikor megragadott Lukács evangélista örömhíre arról, hogy Jézus egyszer így szólt a sokasághoz: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket (...), mert ilyeneké az Isten országa.” Képes katekizmusom tanulmányozásában hamarosan eljutottam odáig, hogy felismertem: a Teremtő a saját képmására, tehát alkotónak teremtett minket. Pár év múlva aztán arra is rájöttem, hogy miután világunk létrejöttének hetedik korszakában a Teremtő nyugdíjba vonult, ránk hagyta az alkotást annak minden gyötrelmével és gyönyörével együtt. Az alkotás gyönyörét akkor ismertem meg - a gyötrelmét ennél csak sokkal később -, amikor kép nélküli könyvek szavait képekké formáltam. Aztán az ostrom alatt fel kellett hagynom az olvasással, miután a padlóviaszból és függönyzsinórból készült mécsesekből is kifogytunk. Egy ideig még ment a Capitaly a pincében, de amint a belövések sűrűsödtek, azzal is fel kellett hagynunk, mert nemcsak a bábuk, de a duplaszállodák is ugrálni kezdtek. A kályha táncoló fényét körülülve már csak a körmesélés maradt. Amikor a bátyám és nővérem kifogyott a mesékből, magamra vállaltam az ő sorukat is. Egy pillanatra sem akartam elnémulni, nehogy édesanyám arra kérhessen minket, hogy mondjuk vele az Üdvözlégy Máriákat. Az ostrom előtt az ilyen kérésnek szívesen eleget tettem, de akkor és ott, az óvóhelyen nem volt jó kimondani. . .most és halálunk óráján. Ámen.” Meséim hamarosan Indiába röpítettek: jó volt minél távolabb lenni a lángba borult Európától. Pláne amikor a főszereplőm, Brodin felfedezett egy rádióhullámokkal működő telepatikus szuggeráló módszert, amely a legádázabb ellenségeket is képes volt kibékíteni. Már harmadik napja meséltem Brodinról, amikor a kéményünket ért találat akkora robajt okozott, hogy ijedtemben mégis elhallgattam. Akkor talán még a halálunk órájáért is szívesen imádkoztam volna, de anyám nem kezdett bele az Üdvözlégybe, hanem odasúgta nekem: „Folytasd csak, Lacikám, mesélj a békéről.” Olyan áhítattal mondta ki a szót: „béke”, ahogy imádkozni szokott. Persze a sors az ostrom után is próbára tette pozitív gondolkodásomat. Nem a kitelepítésre gondolok, mert Jászkiséren sosem hittem el a pesszimistáknak, hogy onnan majd továbbvisznek Szibériába. Hamar hozzászoktam a kemény munkához, és szívesen gondolok vissza az ott töltött két évre, mert rengeteget tanultam a helyiektől és a sokféle hivatást képviselő pestiektől egyaránt. Amikor azonban munkaszolgálatos katonaként ötszáz méter mélyre küldtek le dolgozni a komlói szénbányába, beletelt néhány hétbe, hogy megszokjam: a derékvastagságú támlák reccsenése, hasadása nem okvetlenül az embert élve eltemető beomlás előjele. És a pokoli hőségben a szénporral fedett meztelen testekre zebracsíkokat rajzoló verejték sem jelenti azt, hogy Dante infernójánál is pokolibb helyre kerültem. Hamarosan kettős műszakokat vállaltam, mert smasszer-tisztjeink nem mertek lejönni a veszélyesebb helyekre, úgyhogy amikor lelassult vagy leállt a fejtés, a szállítóvágat magányában áldozhattam első szerelmemnek, az írásnak. Végül is nemcsak a gondolataim szabadultak ki a bányából. Már éppen az járt a fejemben, hogy leszerelésem után is szénbányász maradok, mert akkor bizonyára békén hagynak a komcsik, amikor hírét vettük a forradalomnak. Nyomban leszereltük a tisztjeinket, és siettünk volna Pestre. Volna, mert akadályokba ütköztünk, ahogyan költői túlzásokkal Örökség című regényemben megírtam, amelynek adhattam volna A remény győzelme címet is. Persze később is akadtak életemben reménytelenségre okot adó helyzetek. Ilyenkor azzal biztattam magam, hogy akkor sincs miért aggódnom, ha reálisan legfeljebb egy a százhoz az esély, hogy sikeresen túljutok az akadályon, hiszen egyszer már győztesként kerültem ki abból a versenyből, amelyben kevesebb mint egy a négymillióhoz volt az esélyem. A nagy akadályversenyre gondolok, amelyben több mint négymillió ondósejt közül az nyerte el a petesejtet, akiből én lettem. Ebből a szempontból mindannyian, akik élünk, tekinthetjük magunkat eredendően győztesnek. A lényeg azonban az, hogy optimistának lenni elsősorban azt jelenti, hogy mi határozzuk meg önmagunk számára, mit tekintünk győzelemnek. Mert ha mást nem, a félelmet, a reménytelenséget, a pesszimizmust a legreménytelenebb helyzetben is legyőzhetjük. És az optimista saját tapasztalatból tudja, hogy ha legyőzi a félelmét, új, addig nem is sejtett lehetőségek nyílnak meg előtte. 2010 áprilisában, az országgyűlési választások előtti napokban körülöttem már mindenki feladta a reményt. Az én optimizmusom viszont megkapaszkodott egy szalmaszálban, és április 6-án, az ítéletnapi hangulat közepette megjelentettem a galamus.hu-n. Az utolsó pillanat nyerő stratégiája című cikkemet, amelyben ezt írtam: . .a ballib-konzervatív győzelemnek nagyon nagy, közel 100 százalékos az esélye, ha nem a miniszterelnökség reménytelen - vagy éppen sok kiábrándult támogató által egyáltalán nem vágyott - elérését tekintjük győzelemnek. A demokrácia győzelme az, ha van egy kormányzásra képes többség, és azt hatásosan ellenőrizni, egyeduralmát gátolni képes ellenzék. (...) A magyar alkotmány szerint ez elérhető az egyharmad plusz egy mandátum megszerzésével a politikai spektrum nem kormányzó, együttműködésre képes oldala által. (...) Még van néhány nap, és az első forduló után további két hét, hogy a demokratikus erők kampányukat erre a nyerő stratégiára összpontosítsák.” A kevesebb mint kétszázaléknyi fideszes mandátumelőnnyel elért kétharmad megakadályozható lett volna, ha az egyharmad plusz valahány mandátum megszerzésére összpontosítunk, és nem egy teljesen esélytelen miniszterelnök-jelölttel próbáljuk mozgósítani az apátiába süllyedt választókat. Persze a kétharmados katasztrófa után is kellett találnom reményt. Abba kapaszkodtam bele, hogy a futballhuliganizmus szintjére süllyedt nyolcéves küzdelem után a kétharmados győzelem kihozhatja Orbán Viktorból a sportembert, aki kezet nyújt a legyőzöttnek. Nem ez történt. Igaz, a mieink se nagyon adták jelét fogadókészségnek. Pedig lehet, hogy akkor nem uralkodott volna el annyira rajta az arrogancia, amely mára megfosztotta az ítélőképességétől, ami abból is világosan látszik, hogy pávatánca közben már nem veszi észre a banánhéjakat. Az optimizmus táptalaja a reménynek, amely nem más, mint a jövőbe vetett hit. Márpedig hit nélkül élni egy pesszimista sem tud. Ezért ha nem képes hinni önmagában, égi vagy földi istenekbe kapaszkodik. Ahelyett, hogy elfogadná az optimista krédót, amely az egyik publicisztikai gyűjteményem címe is: Nekünk kell megváltanunk magunkat. Az optimizmus jövőbe vetett hitével áll szemben a pesszimizmus dagonyázása a múlt (vagy a jelen) miazmás sorában, és aki ebbe belesüllyed, maga is fertőzővé válhat. Ezért terjed úgy a pesszimizmus, mint a fekete halál. Fél évvel ezelőtt egy héten át böngésztem a balliberális sajtót, de egyetlen pozitív, reményt keltő mondatot sem találtam. Ezért puszta önvédelemből tudatosan elkerültem a pesszimizmus miazmáját legkoncentráltabban árasztó forrásokat. Na meg azért is, mert be kellett látnom, hogy azokat az írásokat, amelyek meg merték említeni, hogy van még némi remény, a kutya sem idézte. Bezzeg rendszeresen kaptam linkeket, hogy nézzem meg, milyen jól megírta megint X. Y., hogy még annál is reménytelenebb a helyzetünk, ahogy azt N. N. írta meg múlt héten. A ma lelkesen tüntető fiatalokról nem mondhatjuk, hogy reményvesztettek, de aligha van meg az a történelmi perspektívájuk, amelyből túlláthatnának a következő pár éven. Tavaly találkoztam olyan fiatalokkal is (nem a maiakra gondolok), akik a politikai szerepvállalásukról akartak beszélni velem. Hamar kiderült, hogy 2022-ben gondolkoznak. Sőt úgy tűnt, remélik, hogy 18-ban nagyobbat veszítünk, mint 14-ben, mert akkor 22-ben annál nagyobb szükség lesz rájuk. Nem tudtam rávenni őket, hogy lássák be: egy vesztes 18 után aligha lesz 22... Éppen az az optimizmus és a mai fiatalság erénye, hogy szembe mer nézni a jövővel, míg a pesszimisták éveken át a homokba dugták a fejüket. Az optimizmus védelmében A 2010-es választás után az ellenzék így „köszönte meg" a vereséget fotó: népszava MÉSZÁROS MÁRTON A történelmi kellékek megértése feltárja az emberi tényezőt, mondatja egyik szereplőjével Salman Rushdie brit-indiai író a Talpa alatt a föld című regényében. A főváros polgári lakóövezeteként ismert Svábhegyet különösen érdekes múltja Budapest kiemelt fontosságú történelmi területévé tehetné. Csakhogy, ahogy azt György Péter esztéta megfogalmazta A sötét hegy című, az Élet és Irodalomban publikált írásában, olybá tűnik, mintha a svábhegyi vonatkozás kimaradt volna a magyar társadalomtörténetből. A BUPAP, a Budapest Aszfalt Projektet éppen ezért szervez gyalogtúrát a városrész múltjának bemutatására. A BUPAP azért tűnik ki a többi hasonló kirándulást kínáló cégtől, mert tematikus túrákat vezetnek: vallási kisebbségek múltját járják körben Újbudán, a Kádár-korszak lakótelepeire kalauzolják az érdeklődőket, s bemutatják, miként éltek együtt zsidók, keresztények, muszlimok a várnegyedben, a török hódoltság idején. Kellemes sétákkal egybekötött, hétköznap és hétvégén is tartott múltidézéseik közül az egyik legnépszerűbb a budai Svábhegy felfedezését célozza meg. Amikor szombat kora délután elkezdődik a Szellemek a Svábhegyen túra, már 35 főt számlál a Jókai Mór Általános iskola előtti parkban gyülekező csoport. A Svábhegy dúskál a történelmi emlékekben, noha korszerű emlékmegőrzésről, a műemlékek szakszerű kezeléséről aligha beszélhetünk. A Di Eltemetett malt ana utcai találkaponttal szemben áll Erkel Ferenc nyári villája, amelyen a zeneszerzőre emlékező sorok messziről kivehetetlenek. Az alkotó élete utolsó esztendeinek nyarait ebben a villában töltötte, a halál is itt érte. A 19. század végén népszerű helynek számított a Svábhegy: a pesti értelmiség fedezte fel magának. Amikor Jókai Mór villát vásárolt a hegy tetején, falusias környezet fogadta. Amikor egyetlen regénye honoráriumából megvette a pompás kilátással rendelkező lakot, annak helyén még kőbánya állt. Ezt formálta gazdasággá, szőlőt és gyümölcsöket termelt, kúriát épített, az ingatlanterület ára kétezer koronáról harmincezerre ment fel. A Jókai-villát hiába keresnénk, azt egy szakszerűtlen építkezési vállalkozás miatt lebontották, a helyén a Duna- Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület épülete és a Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai szobája kapott helyet. A boldog békeidőket egyedül Róna József Anakreón szobra csalhatja elő, ugyanis a zöld környezetben álló alkotás elkészítésekor az idős Jókai ült modellt a görög költő portréjához. A Jókai-lak szomszédságában áll az 1840-es évek nyaralóépítési hullámának egykori gyöngyszeme, a Steindl-villa. „Legjobb tudomásom szerint az egykor méregdrága vételárral bíró, a budai és pesti oldalra egyaránt ragyogó rálátással rendelkező épület állami kézben van, és annak ellenére hagyják lerohadni, hogy műemléki védettséget élvez. Szimbólumértékű az is, hogy az Országházat tervező Steindl Imre családjának villája többek között a Parlament épületére néz. Egyébként nem ritka, hogy az állam felvásárol egy remek lehetőségekkel bíró épületet, majd hagyja pusztulni” - mondta Döbrentey Dániel jogász-politikus, a túra vezetője. A svábhegyi szanatórium ma szintén lelakott, kiaknázatlan. A Nagyszálló, ahol Erzsébet királyné is megfordult, csak egy elemnek tűnik a múlt ott felejtett kacatjai között. Pedig a millennium évében átadott szálloda tudna miről mesélni, de még a kapujában őrzött, mára megcsonkított vörös csillagot sem távolították el, rekonstrukcióról, megnyitásról szó sincs. Majestic, Lomnitz, Gyopár, Mirabelle, Melinda, Rege, ezek olyan hotelnevek a svábhegyi szállodasorról, amelyekről alig tudni valamit. Épületeik lakóházként funkcionálnak, a túravezető szerint a lakók vegyes érzésekkel tekintenek otthonuk nem túl dicső múltjára. A német megszállás alatt a Gestapo és az SS rendezkedett be a szállodákban, Eichmann onnan vezényelte a magyarországi zsidók deportálását. Eötvös József szintén ismert alakja a Svábhegynek: a politikus-író villája nincs meg, de emlékét park és szobor őrzi. A villasor legtöbb épülete a világháború idején odalett, de az egykori Eötvös-birtok területén álló Karthauzilak még fellelhető. A valaha kuriózumnak ható, egykor gőzmeghajtású fogaskerekű útját követve a miniszterelnökség vörösesbarna rezidenciájához jutunk. Sokat látott épület ez is: valaha Karády Katalin vőlegényének (Ujszászy István) birtokában állt, s a háború végén a színésznőt innen hurcolták el. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem rendészettudományi karának területén apácarend működött, mindaddig, amíg az oroszok be nem vették az épületet. Később az új rendszer traktoros iskolát működtetett a szomszédságukban, majd az apácák kitelepítését követően az épület az ÁVH tisztképző iskolája lett. A kápolna helyén ma rendőri kinevezéseket adnak át, pedig jól látható a szentély, az álmennyezet mögötti falfestmény is. A három és fél órás túra által feltárt múlt legsötétebb foltja az a hatszögletű toronnyal rendelkező ingatlan, amely az ÁVH kínzóközpontja volt. Itt vallatták Rajk Lászlót, Mindszenty bíborost is, de azért, hogy az embertelenségek titokban maradjanak, egykor az épület tövében lampionokkal felcicomázott, zenével váró lebujt nyitottak. A Normafához közeli Eötvös úton található házról Szász Béla Minden kényszer nélkül című memoárja, valamint a Helyszínelés című Nádas Péter-mű is emléket állít. Az egykori terrorra mégsem utal egyetlen emléktábla sem. A Steindl-villa jelenkori, romos állapotában fotó: népszava