Népszava, 2017. április (144. évfolyam, 77-99. sz.)

2017-04-22 / 93. szám

2 SZÉP SZÓ História 2017. április 22 ., szombat A történelmi kellékek megértése fel­tárja az emberi tényezőt, mondat­ja egyik szereplőjével Salman Rush­die brit-indiai író a Talpa alatt a föld cí­mű regényében. A főváros polgári lakó­övezeteként ismert Svábhegyet különö­sen érdekes múltja Budapest kiemelt fontosságú történelmi területévé tehet­né. Csakhogy, ahogy azt György Péter esztéta megfogalmazta A sötét hegy cí­mű, az Élet és Irodalomban publikált gggy írásában, olybá tűnik, mintha a svábhe­gyi vonatkozás kimaradt volna a ma­gyar társadalomtörténetből. A BUPAP, a Budapest Aszfalt Projektet éppen ezért szervez gyalogtúrát a városrész múltjának bemutatására. A BUPAP azért tűnik ki a többi hasonló kirándu­lást kínáló cégtől, mert tematikus túrá­kat vezetnek: vallási kisebbségek múlt­ját járják körben Újbudán, a Kádár-kor­g szak lakótelepeire kalauzolják az érdek­lődőket, s bemutatják, miként éltek együtt zsidók, keresztények, muszlimok a várnegyedben, a török hódoltság ide­jén. Kellemes sétákkal egybekötött, hét­köznap és hétvégén is tartott múltidé­zéseik közül az egyik legnépszerűbb a budai Svábhegy felfedezését célozza meg. Amikor szombat kora délután el­kezdődik a Szellemek a Svábhegyen tú­ra, már 35 főt számlál a Jókai Mór Ál­gy talános iskola előtti parkban gyülekező csoport. A Svábhegy dúskál a történel­mi emlékekben, noha korszerű emlék­megőrzésről, a műemlékek szakszerű kezeléséről aligha beszélhetünk. A Di­ana utcai találkaponttal szemben áll Er­kel Ferenc nyári villája, amelyen a zene­szerzőre emlékező sorok messziről ki­vehetetlenek. Az alkotó élete utolsó esz­tendeinek nyarait ebben a villában töl­tötte, a halál is itt érte. A 19. század vé­gén népszerű helynek számított a Sváb­hegy: a pesti értelmiség fedezte fel ma­gának. Amikor Jókai Mór villát vásárolt a hegy tetején, falusias környezet fogad­ta. Amikor egyetlen regénye honorári­umából megvette a pompás kilátással rendelkező lakot, annak helyén még kő­bánya állt. Ezt formálta gazdasággá, szőlőt és gyümölcsöket termelt, kúriát épített, az ingatlanterület ára kétezer koronáról harmincezerre ment fel. A Jókai-villát hiába keresnénk, azt egy szakszerűtlen építkezési vállalkozás miatt lebontották, a helyén a Duna– Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság és a Magyar Madártani és Természetvédel­mi Egyesület épülete és a Pető Irodal­mi Múzeum Jókai szobája kapott he­lyet. A boldog békeidőket egyedül Ró­na József Anakreón szobra csalhatja elő, ugyanis a zöld környezetben álló alkotás elkészítésekor az idős Jókai ült modellt a görög költő portréjához. A Jókai-lak szomszédságában áll az 1840-es évek nyaralóépítési hullámának egykori gyöngyszeme, a Steindl-villa. „Legjobb tudomásom szerint az egykor méregdrága vételárral bíró, a budai és pesti oldalra egyaránt ragyogó rálátás­sal rendelkező épület állami kézben van, és annak ellenére hagyják lerohadni, hogy műemléki védettséget élvez. Szim­bólumértékű az is, hogy az Országházat tervező Steindl Imre családjának villája többek között a Parlament épületére néz. Egyébként nem ritka, hogy az ál­lam felvásárol egy remek lehetőségekkel bíró épületet, majd hagyja pusztulni” – mondta Döbrentey Dániel jogász-poli­tikus, a túra vezetője. A svábhegyi szanatórium ma szintén lelakott, kiaknázatlan. A Nagyszálló, ahol Erzsébet királyné is megfordult, csak egy elemnek tűnik a múlt ott felej­tett kacatjai között. Pedig a millennium évében átadott szálloda tudna miről me­sélni, de még a kapujában őrzött, mára megcsonkított vörös csillagot sem távo­lították el, rekonstrukcióról, megnyitás­ról szó sincs. Majestic, Lomnitz, Gyopár, Mirabelle, Melinda, Rege, ezek olyan ho­telnevek a svábhegyi szállodasorról, amelyekről alig tudni valamit. Épülete­gy ik lakóházként funkcionálnak, a túrave­zető szerint a lakók vegyes érzésekkel te­kintenek otthonuk nem túl dicső múlt­jára. A német megszállás alatt a Gestapo és az SS rendezkedett be a szállodákban, Eichmann onnan vezényelte a magyar­országi zsidók deportálását. Eötvös József szintén ismert alakja a Svábhegynek: a politikus-író villája nincs meg, de emlékét park és szobor őrzi. A villasor legtöbb épülete a világ­háború idején odalett, de az egykori Eötvös-birtok területén álló Karthauzi­lak még fellelhető. A valaha kuriózum­nak ható, egykor gőzmeghajtású fogas­kerekű útját követve a miniszterelnök­ség vörösesbarna rezidenciájához ju­tunk. Sokat látott épület ez is: valaha Karády Katalin vőlegényének (Ujszászy István) birtokában állt, s a háború vé­gén a színésznőt innen hurcolták el. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem rendészettudományi karának területén apácarend működött, mindaddig, am­íg az oroszok be nem vették az épületet. Később az új rendszer traktoros iskolát működtetett a szomszédságukban, majd az apácák kitelepítését követően az épület az ÁVH tisztképző iskolája jpp lett. A kápolna helyén ma rendőri kine­vezéseket adnak át, pedig jól látható a szentély, az álmennyezet mögötti fal­festmény is. A három és fél órás túra által feltárt múlt legsötétebb foltja az a hatszögletű toronnyal rendelkező ingatlan, amely az ÁVH kínzóközpontja volt. Itt vallat­ygy ták Rajk Lászlót, Mindszenty bíborost is, de azért, hogy az embertelenségek ti­tokban maradjanak, egykor az épület tövében lampionokkal felcicomázott, zenével váró lebujt nyitottak. A Norma­fához közeli Eötvös úton található ház­ról Szász Béla Minden kényszer nélkül című memoárja, valamint a Helyszíne­lés című Nádas Péter-mű is emléket ál­lít. Az egykori terrorra mégsem utal egyetlen emléktábla sem. Eltemetett múlt L egjobb barátaim vádolnak gyakran azzal, hogy optimista vagyok. Azt mondják például: „Menthetetlenül optimista vagy.” Vagyis: lehetetlen ki­rángatni téged ebből a sajnálatos álla­potból. Egy nagyra becsült  lozófus ba­rátom egyenesen naiv optimistának tart. Ezt a jelzőt egyenesen megtisztel­tetésnek veszem, mert a rácsodálkozó, gyermeki naivitást a kreativitás kútfe­jének tekintem. Persze idézhetnék szak­irodalmat, akár arról is, hogy az opti­mizmus milyen jó hatással van az egészségre, de az könnyen elérhető a Google-on. Így inkább saját magamat ggy hozom fel példának arra, hogy a naiv optimizmus minden akadályt áthidal­hat vagy legyőzhet. Hatéves lehettem, amikor megraga­dott Lukács evangélista örömhíre arról, hogy Jézus egyszer így szólt a sokaság­hoz: „Engedjétek hozzám jönni a kis­gyermekeket (…), mert ilyeneké az Is­ten országa.” Képes katekizmusom ta­nulmányozásában hamarosan eljutot­tam odáig, hogy felismertem: a Terem­tő a saját képmására, tehát alkotónak teremtett minket. Pár év múlva aztán arra is rájöttem, hogy miután világunk létrejöttének hetedik korszakában a Te­remtő nyugdíjba vonult, ránk hagyta az alkotást annak minden gyötrelmével és gyönyörével együtt. Az alkotás gyönyörét akkor ismer­tem meg – a gyötrelmét ennél csak sok­kal később –, amikor kép nélküli köny­vek szavait képekké formáltam. Aztán az ostrom alatt fel kellett hagynom az olvasással, miután a padlóviaszból és függönyzsinórból készült mécsesekből is kifogytunk. Egy ideig még ment a Capitaly a pincében, de amint a belövé­sek sűrűsödtek, azzal is fel kellett hagy­nunk, mert nemcsak a bábuk, de a dupla­szállodák is ugrálni kezdtek. A kályha táncoló fényét körülülve már csak a körmesélés maradt. Amikor a bátyám és nővérem kifo­gyott a mesékből, magamra vállaltam az ő sorukat is. Egy pillanatra sem akartam elnémulni, nehogy édesanyám arra kérhessen minket, hogy mondjuk vele az Üdvözlégy Máriákat. Az ostrom gyj előtt az ilyen kérésnek szívesen eleget tettem, de akkor és ott, az óvóhelyen nem volt jó kimondani: „…most és ha­lálunk óráján. Ámen.” j Meséim hamarosan Indiába röpítet­tek: jó volt minél távolabb lenni a láng­ba borult Európától. Pláne amikor a fő­szereplőm, Brodin felfedezett egy rá­dióhullámokkal működő telepatikus szuggeráló módszert, amely a legádá­zabb ellenségeket is képes volt kibékíte­ni. Már harmadik napja meséltem Bro­dinról, amikor a kéményünket ért talá­lat akkora robajt okozott, hogy ijedtem­ben mégis elhallgattam. Akkor talán még a halálunk órájáért is szívesen imádkoztam volna, de anyám nem kez­dett bele az Üdvözlégybe, hanem oda­y súgta nekem: „Folytasd csak, Lacikám, mesélj a békéről.” Olyan áhítattal mondta ki a szót: „béke”, ahogy imád­kozni szokott. Persze a sors az ostrom után is pró­bára tette pozitív gondolkodásomat. Nem a kitelepítésre gondolok, mert Jászkiséren sosem hittem el a pesszi­mistáknak, hogy onnan majd tovább­visznek Szibériába. Hamar hozzászok­tam a kemény munkához, és szívesen gondolok vissza az ott töltött két évre, mert rengeteget tanultam a helyiektől és a sokféle hivatást képviselő pestiek­től egyaránt. Amikor azonban munkaszolgálatos katonaként ötszáz méter mélyre küld­tek le dolgozni a komlói szénbányába, beletelt néhány hétbe, hogy megszok­jam: a derékvastagságú támfák reccse­nése, hasadása nem okvetlenül az em­bert élve eltemető beomlás előjele. És a pokoli hőségben a szénporral fedett meztelen testekre zebracsíkokat rajzo­ló verejték sem jelenti azt, hogy Dante infernójánál is pokolibb helyre kerül­tem. Hamarosan kettős műszakokat vállaltam, mert smasszer-tisztjeink nem mertek lejönni a veszélyesebb he­lyekre, úgyhogy amikor lelassult vagy leállt a fejtés, a szállítóvágat magányá­ban áldozhattam első szerelmemnek, az írásnak. Végül is nemcsak a gondolataim szabadultak ki a bányából. Már éppen az járt a fejemben, hogy leszerelésem után is szénbányász maradok, mert akkor bizonyára békén hagynak a komcsik, amikor hírét vettük a forra­dalomnak. Nyomban leszereltük a tisztjeinket, és siettünk volna Pestre. Volna, mert akadályokba ütköztünk, ahogyan költői túlzásokkal Örökség y című regényemben megírtam, amely­nek adhattam volna A remény győzel­me címet is. Persze később is akadtak életemben reménytelenségre okot adó helyzetek. Ilyenkor azzal biztattam magam, hogy akkor sincs miért aggódnom, ha reáli­san legfeljebb egy a százhoz az esély, hogy sikeresen túljutok az akadályon, hiszen egyszer már győztesként kerül­tem ki abból a versenyből, amelyben kevesebb mint egy a négymillióhoz volt az esélyem. A nagy akadályversenyre gondolok, amelyben több mint négy­millió ondósejt közül az nyerte el a pe­tesejtet, akiből én lettem. Ebből a szempontból mindannyian, akik élünk, tekinthetjük magunkat ere­dendően győztesnek. A lényeg azonban az, hogy optimistának lenni elsősorban azt jelenti, hogy mi határozzuk meg ön­magunk számára, mit tekintünk győ­zelemnek. Mert ha mást nem, a félel­met, a reménytelenséget, a pesszimiz­must a legreménytelenebb helyzetben is legyőzhetjük. És az optimista saját ta­gyy pasztalatból tudja, hogy ha legyőzi a fé­lelmét, új, addig nem is sejtett lehetősé­gek nyílnak meg előtte. 2010 áprilisában, az országgyűlési választások előtti napokban körülöttem már mindenki feladta a reményt. Az én optimizmusom viszont megkapaszko­dott egy szalmaszálban, és április 6-án, az ítéletnapi hangulat közepette megje­lentettem a galamus.hu-n. Az utolsó pillanat nyerő stratégiája című cikke­met, amelyben ezt írtam: „…a ballib-konzervatív győzelemnek nagyon nagy, közel 100 százalékos az esélye, ha nem a miniszterelnökség re­ménytelen – vagy éppen sok kiábrán­dult támogató által egyáltalán nem vá­gyott – elérését tekintjük győzelemnek. A demokrácia győzelme az, ha van egy kormányzásra képes többség, és azt ha­tásosan ellenőrizni, egyeduralmát gá­tolni képes ellenzék. (…) A magyar al­kotmány szerint ez elérhető az egyhar­mad plusz egy mandátum megszerzé­sével a politikai spektrum nem kor­mányzó, együttműködésre képes olda­la által. (…) Még van néhány nap, és az első forduló után további két hét, hogy a demokratikus erők kampányukat er­re a nyerő stratégiára összpontosít­sák.” A kevesebb mint kétszázaléknyi  de­szes mandátumelőnnyel elért kéthar­mad megakadályozható lett volna, ha az egyharmad plusz valahány mandá­tum megszerzésére összpontosítunk, és nem egy teljesen esélytelen miniszter­elnök-jelölttel próbáljuk mozgósítani az apátiába süllyedt választókat. Persze a kétharmados katasztrófa után is kellett találnom reményt. Abba kapaszkodtam bele, hogy a futballhuli­ganizmus szintjére süllyedt nyolcéves küzdelem után a kétharmados győze­lem kihozhatja Orbán Viktorból a sportembert, aki kezet nyújt a legyő­zöttnek. Nem ez történt. Igaz, a mieink se nagyon adták jelét fogadókészség­nek. Pedig lehet, hogy akkor nem ural­kodott volna el annyira rajta az arro­gancia, amely mára megfosztotta az íté­lőképességétől, ami abból is világosan látszik, hogy pávatánca közben már nem veszi észre a banánhéjakat. Az optimizmus táptalaja a remény­nek, amely nem más, mint a jövőbe ve­tett hit. Márpedig hit nélkül élni egy pesszimista sem tud. Ezért ha nem ké­pes hinni önmagában, égi vagy földi is­tenekbe kapaszkodik. Ahelyett, hogy elfogadná az optimista krédót, amely az egyik publicisztikai gyűjteményem cí­me is: Nekünk kell megváltanunk ma­gunkat. Az optimizmus jövőbe vetett hitével áll szemben a pesszimizmus dagonyá­zása a múlt (vagy a jelen) miazmás sa­rában, és aki ebbe belesüllyed, maga is fertőzővé válhat. Ezért terjed úgy a pes­szimizmus, mint a fekete halál. Fél év­vel ezelőtt egy héten át böngésztem a balliberális sajtót, de egyetlen pozitív, reményt keltő mondatot sem találtam. Ezért puszta önvédelemből tudatosan elkerültem a pesszimizmus miazmáját legkoncentráltabban árasztó forrásokat. Na meg azért is, mert be kellett látnom, hogy azokat az írásokat, amelyek meg merték említeni, hogy van még némi remény, a kutya sem idézte. Bezzeg rendszeresen kaptam linkeket, hogy nézzem meg, milyen jól megírta megint X. Y., hogy még annál is reménytele­nebb a helyzetünk, ahogy azt N. N. ír­ta meg múlt héten. A ma lelkesen tüntető  atalokról nem mondhatjuk, hogy reményvesztet­tek, de aligha van meg az a történelmi perspektívájuk, amelyből túlláthatná­nak a következő pár éven. Tavaly talál­koztam olyan  atalokkal is (nem a ma­iakra gondolok), akik a politikai sze­repvállalásukról akartak beszélni ve­lem. Hamar kiderült, hogy 2022-ben gondolkoznak. Sőt úgy tűnt, remélik, hogy 18-ban nagyobbat veszítünk, mint 14-ben, mert akkor 22-ben annál na­gyobb szükség lesz rájuk. Nem tudtam rávenni őket, hogy lássák be: egy vesz­tes 18 után aligha lesz 22… Éppen az az optimizmus és a mai  ­g atalság erénye, hogy szembe mer nézni a jövővel, míg a pesszimisták éveken át a homokba dugták a fejüket. Az optimizmus védelmében BITÓ LÁSZLÓ MÉSZÁROS MÁRTON A Steindl-villa jelenkori, romos állapotában FOTÓ: NÉPSZAVA A 2010-es választás után az ellenzék így „köszönte meg” a vereséget FOTÓ: NÉPSZAVA

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék