Népszava, 2017. július (144. évfolyam, 151-176. szám)

2017-07-06 / 155. szám

VÉLEMÉNY Barátokat keresünk H­a Magyarország törté­nelmi barátait kellene felsorolni, gyorsan a lista végére jutnánk. Az első helyen nyilván (?) Len­gyelország ugrik be, ám őket ezzel a mostani oroszbarát vonallal ne­héz lesz a cimborák között tartani, második és további jelöltek pedig voltaképpen nincsenek. A korábbi szocialista kormányok kiegyezés­párti politikája ugyanúgy nem hozta közelebb a szomszédainkat, mint Orbánéknak ez a felszínen konf­rontatív, valójában inkább a közös bizniszekre koncentráló, értéksem­leges - vagy inkább értékmentes - megközelítése. Új barátot, olyat, aki­vel hosszú távon is számolni lehet, a rendszerváltás óta nem szereztünk, és ez nemcsak a szűkebb, hanem a tágabb európai környezetre is igaz. Az együttműködésben a szíve he­lyett egyre inkább a zsebét követő Németországon kívül nagyon ne­héz lenne bárkit valódi partnerként megnevezni. Oroszország most ép­pen a baráti arcát mutatja ugyan, de az orosz birodalom olyan nagyban, mint az Orbán-rezsim kicsiben: nem barátai, hanem érdekei vannak. (És, mint korábban láttuk, a Gyur­­csány-kabinettel is fenntartások nélkül tudott haverkodni, vagyis vél­hetően tényleg nem az elvek mentén választ barátokat.) A fentiek fényében akár érthe­tőnek is tűnhet, hogy a jelenlegi kormány új irányokban keres szö­vetségeseket, de még ebben a meg­alapozott igyekezetben sem kellene eljutni odáig, hogy valaki, aki az el­nyomás vállalhatatlanságának dek­larálásával kezdte a közéleti pályafu­tását, és minden érdemi teljesítmény híján nem is építhette másra a politi­kai karrierjét, mint arra a mondatra, hogy a megszálló hadsereg katonái menjenek haza tőlünk, az elmúlt hét évben a világ leggyűlöltebb zsarno­kai közül az összesét a keblére ölel­te. (Nem túlzás: tényleg az összesét, azt a kettőt leszámítva, akik sosem hagyják el a saját képükre formált országukat.) Szóvá tehetnénk, hogy az érintettek - az egyiptomi elnök­től a Fülöp-szigeteki vezérig - feke­te öves keresztényüldözők, de nem akarjuk megalázni a tisztelt olvasót azzal, hogy úgy teszünk, mintha morális motívumokat keresnénk az Orbán-kabinet hatalomgyakorlásá­ban, így inkább annak kimondására szorítkozunk, hogy ahogyan az egyes embereket is igen gyakran a barátaik minősítik a külvilág szemében, úgy a politikusokat, sőt az országokat is hajlamosak a barátkozási szokásaik alapján megítélni. Akinek úgy ala­kult a sorsa, hogy viszonylag rend­szeresen utazik magyarként kül­földre, biztosan tapasztalhatta már: Magyarország külhoni megítélése - sajnos nem egyszerűen a kormány­zaté, hanem ténylegesen az országé - olyan, korábban elképzelhetetlen mélységekbe zuhant mostanra, ami­re semmi mással nem szolgáltunk rá, mint azzal a képpel, amelyet a kormányunk mutat rólunk (is) a külvilág felé. Ezzel a bűnrelativizáló, szerecsenmosdató, diktátorsimoga­tó külpolitikával - amely mellesleg a Kiss Szilárd-kaliberű kalandorokon kívül senkinek nem hozott egyetlen forintnyi hasznot sem - biztosan többet ártunk a nemzeti arculatnak, mint amennyit akárhány vizes vébé­­vel, repülőnappal vagy forma egyes futammal esetleg használni lehet. Aki disznók közé keveredik, az aligha teheti szóvá, ha a kultúrnépek befo­gott orral fordulnak el tőle. HARGITAI MIKLÓS KGBéla, a bohóc E­lismerte Kovács Béla, hogy azért nem jelent meg a júni­us 23-i ügyészségi kihallga­tásán, mert éppen Abháziá­ban volt. A Jobbik európai parlamenti képviselője erről tele­fonon nyilatkozott a Népszavának. Az továbbra se derült ki, hogy a sajtóban csak KGBélaként emlege­tett politikus pontosan mikor volt a Grúziából kivált, orosz befolyás alatt álló szakadár területen. Annyit min­denesetre elárult, hogy „körülbelül 8 napig”, aztán sajnálatosan a tenger­parton belelépett valamibe, elfeke­tedett a lába, vérmérgezése lett. Fogalmunk sincs, mibe lépett bele Bélánk. Valami plutóniumos­­ba, amilyenes Litvinyenko teája volt, vagy esernyősbe, mint a bolgár Markov ügynök Londonban, a hí­don? Semmin sem lepődnénk meg. Egy bizonyos: KGBéla ügye leg­alább olyan büdös, mint a Fidesz székházeladása - és azóta minden. Halász János, az államtitkárból a hülyeség letéteményesévé vis­­­szabukott Fidesz-szóvivő min­denesetre a rendszerváltás óta a leggyalázatosabb sajtótájékoztatót szervírozta, amikor reszkető száj­jal, zavart szemmel próbált régeb­ben elsajátított kommunikációs panelekből toronyházat építeni. Fogalmam sincs, árult-e hazát, csalt-e költségvetést Kovács. A ke­zemet ugyanúgy nem tenném érte tűzbe, ahogyan Halászért vagy párttársaiért, akár elnökéért. Titokban tódulnak manapság a diktátorok Budapestre, és nem tud­ni, miért e titok. Talán Orbán mégis szégyelli őket? Közismert demok­raták jönnek: az egyiptomi elnök, szaúdi sejk, vagy mi megyünk sze­­relmetes kézfogásra Törökország­ba, nyálazzuk Putyint. KGBéla egy kisstílű senki, akár­mit varrnak is majd a nyakába. A szeme sem áll jól, ahogyan a Job­­biké sem. De tessen már mondani, tényleg Béla árusítja ki az országot az oroszoknak? Fekteti a gazdasá­got török, egyiptomi, szaúdi, azeri, satöbbi lábtörlővé? Béla egy bohóc. A cirkuszigazga­tó Orbán. RÓNAY TAMÁS NÉPSZAVA I 2017. július 6., csütörtök 19 Kim Dzsong Un tudja, hogy Wa­shington­nak esze ágában sincs háborút kezde­ményezni Phenjan ellen Kis vezér, nagy vezér D­onald Trump nem sokkal beiktatása után máris je­lezte: itt a vég Észak-Ko­rea számára, a sztálinista rezsimnek most aztán alaposan meggyűlik a baja sült Államokkal. Vörös vonalat is meghatározott, többször is elmond­ta, nem fogja hagyni, hogy Phenjan a hazáját fenyegesse. Hogy pontosan mit is tenne ebben az esetben, ez nem derült ki, de harcias megnyil­vánulásai alapján azt gondolhattuk, Észak-Koreának annyira inába száll a bátorsága, hogy soha többé egyet­len rakétát sem lő ki, s azon nyom­ban leállítja nukleáris programját. Nem így történt. Szinte nem te­lik el hét úgy, hogy Phenjan ne lőne ki egy rakétát, kedden ráadásul interkontinentális ballisztikus ra­kétával kísérletezett, így egyetlen lépésre van attól, hogy lövedékével elérje az Egyesült Államokat. Nem lehet alábecsülni azt a fe­nyegetést, amit Észak-Korea a világ­ra jelent. Az ország kis vezére, Kim Dzsong Un mintha kedvenc játék­szereiként kezelné a ballisztikus ra­kétákat és a nukleáris fegyvereket. Teljesen öntörvényű személyiség, aki húgán kívül senkiben sem bí­zik meg. Képes kivégeztetni egyik napról a másikra azt, akit előző nap még legfőbb bizalmasának tartottak. Kim Dzsong Un rendre az ellenke­zőjét teszi annak, amit az amerikai elnök mond. Ez a válság is csak azt mutatja, mennyire veszélyes, ha a világ vezető hatalmának élén egy olyan személyiség áll, akinek nem a kijelentések igazságtartalma a fontos, hanem az, hogy megnyilat­kozása minél gorombább, sértőbb, alpáribb legyen. Az amerikai elnö­köt ezért honfitársainak nagy ré­sze sem veszi komolyan, a kis vezér sem. Kim Dzsong Un pontosan tud­ja, hogy Washingtonnak esze ágá­ban sincs háborút kezdeményezni Phenjan ellen, Trump fenyegetései­nek valójában semmi alapja sincs. Ez esetben is csak az a célja, hogy valami hangzatosat mondjon, de láthatóan sejtelme sincs arról, mit tegyen. Kína ugyan egyre szigorúbb rakoncátlan rokonával, ám aligha akarja megfékezni. A washingtoni adminisztrációnak lassan tényleg nem ártana kiötleni valamit, ha meg akarja állítani a sztálinista állam tel­jesen kiszámíthatatlan kis vezérét. Mi mindent elhiszünk? INNEN NÉZVE... hogyan annak idején apám mondta a lódítós Lajos bácsiról: azt sem lehet elhinni neki, amit kérdez, pláne nem, amit állít. Ez most két dologról jutott eszembe. Megj­elentek a legúj­abb kormány­plakátok (mert nekik lehet), ame­lyek azt próbálják velünk elhitetni, hogy van egy idős, amerikai-magyar kettős állampolgárságú pénzem­ber, aki naphosszat mást sem tesz, mint pók módjára szövögeti elle­nünk a hálóját. Azon mesterkedik, hogy ránk szabadítson másfél mil­lió muszlim bevándorlót, akik majd felforgatják Európát és a mi orszá­gunkat, ahogyan a török janicsárok tették anno. Felperzselik városain­kat, hárembe hurcolják lányainkat, lerombolják templomainkat, és me­cseteket emelnek a helyükre. És ha mindezt elérné, a végén jót nevetne a csínyen. Ám ott van a bástyán a mi felcsúti Dugonicsunk, aki persze ezt nem hagyja. Vannak, akik elhiszik. Kifor­gatják az igaz­ságot, ha az nem illik bele az orbáni világ­képbe A másik: Helmut Kohl foroghatna a sírjában, ha hallaná, hogyan „értel­mezte” Orbán Viktor a minap a köz­médiának adott interjúban az egy­kori kancellár politikai hitvallását. Aki csak ebből tájékozódik, azt hi­heti, hogy Kohl valójában az európai nemzetállamok erősítésének híve volt. „Az egykori német kancellár a nemzetek és a kereszténység Eu­rópáját képviselte. A nemzeteknek meg kell kapniuk a megbecsülést és az elismerést, mindent, ami megil­leti őket. (...) A közép-európaiak mai küldetése Európában: a nemzetek Európája. Tisztelni kell a jogaikat, nem lehet tőlük azokat elvenni, nem lehet föléjük erőszakolni vagy fölé­jük ügyeskedni (...) valamilyen épít­ményt, amiben a végén senki nem érzi magát jól” - így Orbán Viktor. Hogy a kohli életműnek éppen az ellenkező az üzenete? Ez a nyi­latkozat nem zavarta. Neki utála­tos a Kohl emelte „építmény”, az Unió, legszívesebben lebontaná. Ő a Horthy által lakott Budai Várba kívánkozik, közben nem érti azt, amit a második világháborút meg­élt német politikus pontosan látott: csak a nemzetek egyesülése lehet a kontinens tartós békéjének záloga. A kohli életmű másik üzenete is ide­gen számára: lehet valaki nemzeti és európai hazafi egy személyben. En­nek áldozta egész életét. De megpró­bálják velünk elhitetni a kohli Euró­­pa-vízió ellenkezőjét, mert az igazi nem illik bele Orbán „világképébe”. Azt állítják, hogy az egykori német kancellár nem is úgy gondolta Eu­rópa jövőjét, ahogyan Brüsszelben vagy Berlinben most látják. A Fidesz egész politikai marke­tingjét a miniszterelnök szavain már-már vallásos áhítattal csüngő hívei vakságára, a tömegek tájéko­zatlanságára, a kívülállók „nekem minden mindegy” érdektelenségére alapozzák. Orbán mondhat akármit, minden szavára - ha igaz, ha nem - milliók körében van fogadókészség. Hogy kinek hiszünk? Neki vagy Európa vezető politikusainak? Amíg vannak, akik elhiszik, amit Sorosról mond, addig megéri milliárdokat költeni hazug propagandára. Amíg büntetlenül ki lehet fordítani Hel­mut Kohl életművének üzenetét, addig azt is el lehet hitetni magyarok millióival, hogy a mi utunk az igazi európai út. Még ha a kettő nem ugyanoda vezet is. SOMFAI PÉTER

Next