Népszava, 2018. június (145. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-09 / 132. szám
NÉPSZAVA 2018. június 9., szombat És ki lesz Rajk? CIVIL BESZÉD Iogy ki lesz Rajk? Konkrétan természetesen senki. Noha furcsa belső leszámolások kezdődtek a Fidesz-közeli értelmiség soraiban, ez itt nem a Rákosi-rendszer. Nem lesz per, a holdudvar kipécézettjeinek csak jelképesen veszik a fejét. Bár valóban a „fej” van veszélyben: a NER szellemi embereit keverik az árulás gyanújába. A vádlottak padjára a szelídebb kornak megfelelően csak a mameluk sajtó ülteti őket, nem az ügyész. Ami hasonló, az a belső ellenség keresésének kényszere. „Éberség, elvtársak!” - idézi fel a régi terminológiát Vásárhelyi Mária. „Kedves jobboldali barátaink, következik a csengőfrász kora” - így a Magyar Narancs. Prőhle a Petőfi Irodalmi Múzeum élén, Ókovács az Operában, Pálinkás a kutatás-fejlesztés irányítójaként, kire figyelmeztető lövést adnak le, kire valódi tölténnyel lőnek. Miért éppen ők, miért éppen most? A kiválasztás majdnem véletlenszerű. Az Ókovács szemére hányt musicalt már két éve bemutatták, és a cikkíró most véli felfedezni: ez maga a fertő. Furcsa belső leszámolások kezdődtek a Fidesz-közeli értelmiség soraiban „penetráns, féktelen melegpropagandával” rontják meg az ártatlan gyermekeket. Prőhle, mindhárom Orbán-kormány államtitkára már évek óta vezeti változatlan szellemben az Irodalmi Múzeumot. Pálinkás, az igazi nagyvad eddig teljes bizalmat élvezett: Orbán minisztere, majd a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, három éve a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal vezetőjeként oszthatott el sok száz milliárdot. Az világos, hogy ennyiben ütközhet Palkovics miniszter hatalmi körével, de ez megoldható lett volna sima átszervezéssel, árulózás nélkül. Lehetett volna éppen másik három is. Rákosi sem rögtön Rajkot szemelte ki, először Nagy Imrére gondolt. A cél szempontjából mindegy is. A lényeg, hogy belső ellenségnek lennie kell. Hová lenne különben a nemzetet (korábban a dolgozó népet) egyesítő harci készültség? Szabadságharc közben csak „ők” van és „mi”. A kormánypárti meggyőződését a Simicska-korszakban is őrző Borókai főszerkesztő szomorúan búcsúztatja a Heti Választ: „ma Magyarországon vagy a hatalommal vagy, vagy ellene, nincs középút”. A Heti Választ „a jobboldali nyilvánosság utolsó kritikus lapjának” nevezték. Éppen ez a gyanú Pálinkás vagy Ókovács esetében is. Pálinkástól előkapnak egy nyilatkozatot, amelyben óvatos fenntartásait fejezte ki a CEU ügyében. A kritika árulás. Bayer Zsolt szerint „Pálinkás a magyar hangja az Orbán-ellenes tudományos elitnek”. A tudományos elitnek értenie kell „magyar hangja” menesztéséből. A Pesti Srácok a szájukba rágja: „hasznosabb lenne olyan embereket előtérbe helyezni, akik a kormányzati feladatok elvégzését tartják elsődlegesnek, és nem igyekeznek mindenáron a nemzetközi tudományos közvélemény elvárásainak megfelelni.” Értitek, tudóskáim? A cikk kommentelői mindenesetre értik, rá is kontráznak: „érdemes-e kígyót melengetnie a keblén a kormánynak?” „A felsőoktatás és az MTA tele van nemzetellenes alakokkal, el kellene kezdeni a takarítást!” Hát, ha a nép úgy akarja, el is kezdik. Felvonulók kérték... Hangot kap a bunkóság boldog elégtétele is a tudás fölött: „A vén Bubó most már elmehet nyugdíjba.” Ahogy régen a nagy hatalmú kommunista miniszterből egyik pillanatról a másikra lett imperialista ügynök, úgy most is percek alatt válik a tekintélyes akadémikus, a Fidesz büszkesége kígyótermészetű vén Bubóvá. A bunkóság ráuszítása a megbotló jobboldali értelmiségiekre már kipróbált módszer. Amikor az addig megbízhatónak tudott csoportok: a Professzorok Batthyány Köre, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége és az évértékelők házigazdájaként ismert Magyar Polgári Együttműködés Egyesület kötetében itt-ott óvatosan szóvá teszik a közmédia túlzásait, a hivalkodó meggazdagodásokat, és „a nyugalom és megállapodottság” kultúrájára áhítoznak (még mit nem!), Németh Szilárdra bízzák kioktatásukat: ne finnyáskodjanak itten, amikor Sorosék a miniszterelnököt támadják! Értsd: Helyedre! Lábhoz! Másnap visszakoztak is: csak kiragadták a szövegből állításaikat. Végül értett a szóból az Operaház igazgatója is. Először észérvekkel visszavágott az ostoba kritikára, de aztán megrettent a vád súlyától. Hiszen nem kevesebbet hánytak a szemére, mint hogy „szembemegy az állam céljaival”, „most, amikor amúgy is csökken a népesség, és hazánkat idegen invázió fenyegeti”, képes olyan darabot bemutatni, amelyben az egyik mellékszereplő (talán?) meleg. Plusz eltáncolnak egy jelenetet a Hattyúk tavából, márpedig Csajkovszkij szexuális orientációjával is bajok vannak. Hát csoda, ha ilyen provokációk után nem születik elég gyerek? Ókovács második nyilatkozatában már öles léptekkel hátrál, saját „nemzeti és nemi identitását” bizonygatja. Prőhle, akit ugyancsak a kormánylap vádol azzal, hogy „közelebb áll szívéhez a magyarokat megvető balliberális író (Esterházy), mint Wass Albert”, e cikk írásakor még kitart. De a kormányközeli értelmiségnek talán sikerült a fejébe verni: nincs frontbarátság. Kultúrák kozmikus háborúja zajlik, mint a miniszterelnök kötcsén kifejtette. Nem csodálnám, ha emiatt álmatlan éjszakái volnának. A Rajk-per idején is volt, aki erre panaszkodott. LENDVAI ILDIKÓ volt országgyűlési képviselő FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére. p letyka is lehetne, mégsem az, hanem igényes történelmi kutatómunka. A világot járja be több nyelven Claude-Catherine Kielman esszéje azzal a címmel, hogy „Sztálin és leánya”. A kötet szerint a leány szakadatlanul atyjának elviselhetetlen zsarnokságától igyekezett szabadulni, reménytelenül. A könyv szerzője azt vallja, hogy érdekesek lehetnek a história harmad-negyedrangú szereplői is, nem csupán a középpontban állók, hiszen az ő sorsuk sokat mond önmagában is. „Olyan apát szerettem volna, aki jelentéktelen grúz suszter, mások félretaposott cipőinek a javítgatásából élünk és nem fantasztikus hazugságokból”, így a tömör bevezető. Szvetlána hatéves volt, amikor közölték vele, hogy édesanyja vakbélgyulladásban meghalt, s csak felnőttként tudta meg, valójában öngyilkos lett, mert nem tudta elviselni a „vörös cár kicsapongásait, zsarnokságát”. Véletlenül egy kezébe került olvasmány Földi maradványait Putyin vitette haza. Csakugyan hányatott sors világosította föl, holott a családfő élete alakulásáról akkor már sok mindent tudhatott. A szeretet nem létező gyöngédségei az egeret hajszoló macskára emlékeztettek. Ezt Hruscsov írta meg későbbi emlékirataiban. Szvetlána gyermekévei a második világháború idejére estek. Beleszeretett Alekszej Kapler zsidó filmművészbe, akit Sztálin kémnek nyilvánított, büntetésül nyomban bányába száműzött, de később két házasság csak létrejött. Két kudarc, két gyerek, Joszif és Katja. Szvetlána ígéretes egyetemi hallgató volt, írónőnek készült, de ismét az atya lépett közbe, leánya terveit semmirekellőnek minősítette. Ők ketten személyesen, utoljára 1952-ben, egy monstre vacsoránál találkoztak, de a leány meg se mukkant, a csupa apparatcsik jelenlétében félt megszólalni. Hruscsov szerint Sztálin ekkor hullarészeg volt. Szvetlánát a hajánál fogva rángatta, arra kényszerítette, hogy hajnalig a jelen lévő VÁRKONYI TIBOR férfiakkal ropja a táncot. Sztálin két hónappal később egy dácsában, magányosan halt meg. Szvetlána szabadságról álmodozott, de bármerre járt is, a titkosszolgálat mindenütt a nyomába eredt. A Sztálin nevet soha föl se vette, az eredeti apai grúz Dzsugasvilit se, édesanyja Allilujeváját választotta, áttért a pravoszláv hitre. Indiában kóborolt, amerikai útlevélért kilincselt, közben megismerkedett egy férfival, összeházasodtak. Kiábrándulás, újabb kudarc, de a két gyermekét orosz földön hagyta, amit Katja lánya soha nem bocsátott meg neki. Frissen lelépett utolsó férje abban a hitben élt, hogy neje Sztálin aranyrúdjait svájci bankházakban rejtegeti, de soha nem bukkant a nyomukra. Vándorlások közben egy ízben visszatért szülőföldjére, Oroszországba, de újfent reménytelenül csalódott. Második lányával, Olgával élt ezúttal Londonban, javarészt azonban depressziósan, egyedül, fantomoktól űzötten, míg 2011 novemberében, valamivel nyolcvanadik évén túl, utolérte a megváltó halál. VELEMENY SZERINTEM Tapasztalat nem szükséges A kormány a régóta dédelgetett közigazgatási bíróság létrehozásán fáradozik. Korábban a kétharmad hiánya akadályozta, most semmi, legalábbis egyelőre semmi. A fideszes trükk régóta ismert. Látszólag új szervezetet kell létrehozni vagy a meglévőt átnevezni, hogy a régi emberektől meg lehessen szabadulni, aztán az új szervezetbe gátlás nélkül mindent beleépíthet a kormány, ami a céljaihoz szükséges. A közigazgatási bíróságra tartoznának majd többek között az állam azon ügyei, melyekkel szemben eddig kifogások merültek fel, lásd például az adatigényléseket meg azokat az ügyeket, amelyekben a jelenlegi bírósági szervezet már hozott jó pár, a kormánynak nem tetsző ítéletet. A közigazgatási bíróság „független" lesz, tehát ügyeibe nem szólhat bele a kormánnyal szemben eddig néha kritikus döntéseket hozó bírósági szervezet. A tagjait természetesen a kormány választja ki, csupa lojális ember közül, akiknek bírói tapasztalatuk ugyan nincs, de ez nem is fontos szempont. Ez a demokráciát fenyegető újabb sunyi húzás felkavarhatta volna az ellenzéki állóvizet, de egyelőre semmi. Változatlanul nincs összefogás az ellenzéki pártok között, nem hallani egyetlen erőteljes nyilatkozatot sem, amely súlyos szavakkal elítélné ezt a hatásában nagyon is fenyegető törvénytervezetet. BAITZ GÁBOR Nem becsüljük értékeinket Azt a legtöbben tudják, hogy nem csak anyagi érték létezik. Sok más mellett én a legfontosabbnak az erkölcsi értékeket tekintem. Ez a gondolat akkor fogalmazódott meg bennem, amikor elolvastam Sándor Máriának „Ez a szakma nem működik ember nélkül” című interjúját. Teljesen igaz ez a megállapítás, talán csak annyiban módosítanám: ez a „hivatás” sem működik ember nélkül! Azért tartom ezt fontos különbségnek, mert a szakmát általában csak anyagi javakért művelik, míg a hivatást - mint az emberek gyógyítását, a tűz elleni védelmet - e nélkül is sokan szívesen vállalják. Az interjúból kicseng az a magas fokú elhivatottság, ami jellemzi Sándor Mária egész gondolkodását. A szomorú az, hogy társadalmunk nemcsak, hogy nem tud felnőni ehhez az erkölcsi magassághoz, hanem nem is áll ki képviselője mellett. A legszomorúbb mégis az, hogy még az e hivatásban dolgozók sem teszik meg! DR. JÓKAI OSZKÁR Romlottak Optimistán azt remélem, hogy van még sok olyan jó erkölcsű ember e hazában, mint Bándy Sándor. Az ilyenek nem láthatják másként, mint ahogy ő írta a Szép Szó május 19-i számában: Orbán megérdemli megvetésünket gyerekeink lelkének megmérgezéséért. Orbán és társai sok más bűnt is elkövettek már a kárunkra: kirekesztést, megosztást, gyűlöletkeltést, a társadalom szövetének rombolását. A történelem el fogja ítélni őket! PAPP ZOLTÁN Olvasóink leveleit a következő címre várjuk: olvasoi leveletnepszava.hu