Népszava, 2018. június (145. évfolyam, 125-150. szám)

2018-06-09 / 132. szám

NÉPSZAVA 2018. június 9., szombat És ki lesz Rajk? CIVIL BESZÉD I­ogy ki lesz Rajk? Konk­­­­rétan természetesen senki. Noha furcsa bel­­­­ső leszámolások kez­­­­dődtek a Fidesz-közeli értelmiség soraiban, ez itt nem a Rákosi-rendszer. Nem lesz per, a holdudvar kipécézettjeinek csak jelképesen veszik a fejét. Bár való­ban a „fej” van veszélyben: a NER szellemi embereit keverik az árulás gyanújába. A vádlottak padjára a szelídebb kornak megfelelően csak a mameluk sajtó ülteti őket, nem az ügyész. Ami hasonló, az a belső ellenség keresésének kényszere. „Éberség, elvtársak!” - idézi fel a régi terminológiát Vásárhelyi Má­ria. „Kedves jobboldali barátaink, következik a csengőfrász kora” - így a Magyar Narancs. Prőhle a Petőfi Irodalmi Mú­zeum élén, Ókovács az Operában, Pálinkás a kutatás-fejlesztés irá­nyítójaként, kire figyelmeztető lö­vést adnak le, kire valódi töltén­­nyel lőnek. Miért éppen ők, miért éppen most? A kiválasztás majd­nem véletlenszerű. Az Ókovács szemére hányt musicalt már két éve bemutatták, és a cikkíró most véli felfedezni: ez maga a fertő. Furcsa belső leszá­molások kezdőd­tek a Fi­desz-kö­zeli értelmi­ség sorai­ban „penetráns, féktelen melegpropa­gandával” rontják meg az ártatlan gyermekeket. Prőhle, mindhárom Orbán-kormány államtitkára már évek óta vezeti változatlan szellem­ben az Irodalmi Múzeumot. Pálin­kás, az igazi nagyvad eddig teljes bi­zalmat élvezett: Orbán minisztere, majd a Magyar Tudományos Aka­démia elnöke, három éve a Nemze­ti Kutatási, Fejlesztési és Innováci­ós Hivatal vezetőjeként oszthatott el sok száz milliárdot. Az világos, hogy ennyiben ütközhet Palkovics miniszter hatalmi körével, de ez megoldható lett volna sima átszer­vezéssel, árulózás nélkül. Lehetett volna éppen másik há­rom is. Rákosi sem rögtön Rajkot szemelte ki, először Nagy Imré­re gondolt. A cél szempontjából mindegy is. A lényeg, hogy belső ellenségnek lennie kell. Hová len­ne különben a nemzetet (koráb­ban a dolgozó népet) egyesítő harci készültség? Szabadságharc közben csak „ők” van és „mi”. A kormánypárti meggyőződését a Si­­micska-korszakban is őrző Borókai főszerkesztő szomorúan búcsúz­tatja a Heti Választ: „ma Magyar­­országon vagy a hatalommal vagy, vagy ellene, nincs középút”. A Heti Választ „a jobboldali nyilvánosság utolsó kritikus lapjá­nak” nevezték. Éppen ez a gyanú Pálinkás vagy Ókovács esetében is. Pálinkástól előkapnak egy nyi­latkozatot, amelyben óvatos fenn­tartásait fejezte ki a CEU ügyében. A kritika­­ árulás. Bayer Zsolt sze­rint „Pálinkás a magyar hangja az Orbán-ellenes tudományos elit­nek”. A tudományos elitnek érte­nie kell „magyar hangja” menesz­téséből. A Pesti Srácok a szájukba rágja: „hasznosabb lenne olyan embereket előtérbe helyezni, akik a kormányzati feladatok elvégzé­sét tartják elsődlegesnek, és nem igyekeznek mindenáron a nem­zetközi tudományos közvélemény elvárásainak megfelelni.” Értitek, tudóskáim? A cikk kommentelői mindenesetre értik, rá is kontráz­nak: „érdemes-e kígyót melenget­nie a keblén a kormánynak?” „A felsőoktatás és az MTA tele van nemzetellenes alakokkal, el kelle­ne kezdeni a takarítást!” Hát, ha a nép úgy akarja, el is kezdik. Felvo­nulók kérték... Hangot kap a bun­kóság boldog elégtétele is a tudás fölött: „A vén Bubó most már el­mehet nyugdíjba.” Ahogy régen a nagy hatalmú kommunista minisz­terből egyik pillanatról a másikra lett imperialista ügynök, úgy most is percek alatt válik a tekintélyes akadémikus, a Fidesz büszkesége kígyótermészetű vén Bubóvá. A bunkóság ráuszítása a meg­botló jobboldali értelmiségiekre már kipróbált módszer. Amikor az addig megbízhatónak tudott cso­portok: a Professzorok Batthyány Köre, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége és az évértékelők házi­gazdájaként ismert Magyar Polgári Együttműködés Egyesület köteté­ben itt-ott óvatosan szóvá teszik a közmédia túlzásait, a hivalkodó meggazdagodásokat, és „a nyuga­lom és megállapodottság” kultú­rájára áhítoznak (még mit nem!), Németh Szilárdra bízzák kiokta­tásukat: ne finnyáskodjanak itten, amikor Sorosék a miniszterelnököt támadják! Értsd: Helyedre! Láb­hoz! Másnap visszakoztak is: csak kiragadták a szövegből állításaikat. Végül értett a szóból az Opera­ház igazgatója is. Először észérvek­kel visszavágott az ostoba kritikára, de aztán megrettent a vád súlyától. Hiszen nem kevesebbet hánytak a szemére, mint hogy „szembemegy az állam céljaival”, „most, amikor amúgy is csökken a népesség, és hazánkat idegen invázió fenyege­ti”, képes olyan darabot bemutatni, amelyben az egyik mellékszereplő (talán?) meleg. Plusz eltáncolnak egy jelenetet a Hattyúk tavából, márpedig Csajkovszkij szexuális orientációjával is bajok vannak. Hát csoda, ha ilyen provokációk után nem születik elég gyerek? Ókovács második nyilatkozatában már öles léptekkel hátrál, saját „nemzeti és nemi identitását” bi­zonygatja. Prőhle, akit ugyancsak a kormánylap vádol azzal, hogy „kö­zelebb áll szívéhez a magyarokat megvető balliberális író (Esterhá­zy), mint Wass Albert”, e cikk írása­kor még kitart. De a kormányközeli értelmi­ségnek talán sikerült a fejébe ver­ni: nincs frontbarátság. Kultúrák kozmikus háborúja zajlik, mint a miniszterelnök kötcsén kifejtette. Nem csodálnám, ha emiatt álmat­lan éjszakái volnának. A Rajk-per idején is volt, aki erre panaszko­dott. LENDVAI ILDIKÓ volt országgyűlési képviselő FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére. p­ letyka is lehetne, mégsem az, hanem igényes törté­nelmi kutatómunka. A vi­lágot járja be több nyelven Claude-Catherine Kiel­­man esszéje azzal a címmel, hogy „Sztálin és leánya”. A kötet szerint a leány szakadatlanul atyjának el­viselhetetlen zsarnokságától igye­kezett szabadulni, reménytelenül. A könyv szerzője azt vallja, hogy érdekesek lehetnek a história har­­mad-negyedrangú szereplői is, nem csupán a középpontban állók, hiszen az ő sorsuk sokat mond ön­magában is. „Olyan apát szerettem volna, aki jelentéktelen grúz susz­ter, mások félretaposott cipőinek a javítgatásából élünk és nem fan­tasztikus hazugságokból”, így a tömör bevezető. Szvetlána hatéves volt, amikor közölték vele, hogy édesanyja vakbélgyulladásban meghalt, s csak felnőttként tudta meg, valójában öngyilkos lett, mert nem tudta elviselni a „vörös cár ki­csapongásait, zsarnokságát”. Vélet­lenül egy kezébe került olvasmány Földi ma­radványait Putyin vi­tette haza. Csakugyan hányatott sors világosította föl, holott a családfő élete alakulásáról akkor már sok mindent tudhatott. A szeretet nem létező gyöngéd­ségei az egeret hajszoló macská­ra emlékeztettek. Ezt Hruscsov írta meg későbbi emlékirataiban. Szvetlána gyermekévei a máso­dik világháború idejére estek. Beleszeretett Alekszej Kapler zsidó filmművészbe, akit Sztálin kémnek nyilvánított, büntetésül nyomban bányába száműzött, de később két házasság csak létrejött. Két kudarc, két gyerek, Joszif és Katja. Szvetlána ígéretes egyetemi hallgató volt, írónőnek készült, de ismét az atya lépett közbe, leánya terveit semmirekellőnek minő­sítette. Ők ketten személyesen, utoljára 1952-ben, egy monstre vacsoránál találkoztak, de a leány meg se mukkant, a csupa apparat­­csik jelenlétében félt megszólalni. Hruscsov szerint Sztálin ekkor hullarészeg volt. Szvetlánát a ha­jánál fogva rángatta, arra kénysze­­rítette, hogy hajnalig a jelen lévő VÁRKONYI TIBOR férfiakkal ropja a táncot. Sztálin két hónappal később egy dácsá­ban, magányosan halt meg. Szvetlána szabadságról álmo­dozott, de bármerre járt is, a tit­kosszolgálat mindenütt a nyomá­ba eredt. A Sztálin nevet soha föl se vette, az eredeti apai grúz Dzsu­­gasvilit se, édesanyja Allilujeváját választotta, áttért a pravoszláv hitre. Indiában kóborolt, ameri­kai útlevélért kilincselt, közben megismerkedett egy férfival, ös­­­szeházasodtak. Kiábrándulás, újabb kudarc, de a két gyermekét orosz földön hagyta, amit Katja lá­nya soha nem bocsátott meg neki. Frissen lelépett utolsó férje ab­ban a hitben élt, hogy neje Sztálin aranyrúdjait svájci bankházakban rejtegeti, de soha nem bukkant a nyomukra. Vándorlások közben egy ízben visszatért szülőföldjére, Oroszor­szágba, de újfent reménytelenül csalódott. Második lányával, Ol­gával élt ezúttal Londonban, java­részt azonban depressziósan, egye­dül, fantomoktól űzötten, míg 2011 novemberében, valamivel nyolcva­nadik évén túl, utolérte a megváltó halál. VELEMENY SZERINTEM Tapasztalat nem szükséges A kormány a régóta dédelgetett közigazgatási bíróság létreho­zásán fáradozik. Korábban a kétharmad hiánya akadályozta, most semmi, legalábbis egyelőre semmi. A fideszes trükk régóta is­mert. Látszólag új szervezetet kell létrehozni vagy a meglévőt átne­vezni, hogy a régi emberektől meg lehessen szabadulni, aztán az új szervezetbe gátlás nélkül mindent beleépíthet a kormány, ami a cél­jaihoz szükséges. A közigazgatási bíróságra tartoznának majd töb­bek között az állam azon ügyei, melyekkel szemben eddig kifogá­sok merültek fel, lásd például az adatigényléseket meg azokat az ügyeket, amelyekben a jelenlegi bírósági szervezet már hozott jó pár, a kormánynak nem tetsző ítéletet. A közigazgatási bíróság „független" lesz, tehát ügyeibe nem szólhat bele a kormánnyal szemben eddig néha kritikus dön­téseket hozó bírósági szervezet. A tagjait természetesen a kormány választja ki, csupa lojális ember közül, akiknek bírói tapaszta­latuk ugyan nincs, de ez nem is fontos szempont. Ez a demokrá­ciát fenyegető újabb sunyi húzás felkavarhatta volna az ellenzéki állóvizet, de egyelőre semmi. Vál­tozatlanul nincs összefogás az ellenzéki pártok között, nem hal­lani egyetlen erőteljes nyilatkoza­tot sem, amely súlyos szavakkal elítélné ezt a hatásában nagyon is fenyegető törvénytervezetet. BAITZ GÁBOR Nem becsüljük értékeinket Azt a legtöbben tudják, hogy nem csak anyagi érték létezik. Sok más mellett én a legfontosabbnak az erkölcsi értékeket tekintem. Ez a gondolat akkor fogalmazódott meg bennem, amikor elolvastam Sándor Máriának „Ez a szak­ma nem működik ember nélkül” című interjúját. Teljesen igaz ez a megállapítás, talán csak annyi­ban módosítanám: ez a „hivatás” sem működik ember nélkül! Azért tartom ezt fontos különbségnek, mert a szakmát általában csak anyagi javakért művelik, míg a hivatást - mint az emberek gyó­gyítását, a tűz elleni védelmet - e nélkül is sokan szívesen vállalják. Az interjúból kicseng az a magas fokú elhivatottság, ami jellemzi Sándor Mária egész gondolko­dását. A szomorú az, hogy társa­dalmunk nemcsak, hogy nem tud felnőni ehhez az erkölcsi magas­sághoz, hanem nem is áll ki kép­viselője mellett. A legszomorúbb mégis az, hogy még az e hivatás­ban dolgozók sem teszik meg! DR. JÓKAI OSZKÁR Romlottak Optimistán azt remélem, hogy van még sok olyan jó erkölcsű ember e hazában, mint Bándy Sándor. Az ilyenek nem láthatják másként, mint ahogy ő írta a Szép Szó má­jus 19-i számában: Orbán megér­demli megvetésünket gyerekeink lelkének megmérgezéséért. Orbán és társai sok más bűnt is elkövet­tek már a kárunkra: kirekesztést, megosztást, gyűlöletkeltést, a tár­sadalom szövetének rombolását. A történelem el fogja ítélni őket! PAPP ZOLTÁN Olvasóink leveleit a következő címre várjuk: olvasoi leveletnepszava.hu

Next