Népszava, 2018. június (145. évfolyam, 125-150. szám)

2018-06-30 / 150. szám

Televízió - Futball és rock A budapesti Szent István / ■ park egyik épületén­em­/ ■ féktábla idézi, hogy ott /----1 lakott egykor a neves / ■ rendező, színigazgató, A M Kazimir Károly és az egykori tévébemondó, Takács Marika. Kerek évfordulójuk van az idén. Kazi­mir 90 éve született, felesége 80 lenne. A néhány hete megtartott koszorúzáson Gálvölgyi János emlékezett rájuk, joggal, hiszen mindkettejükkel sokat dolgozott együtt. Többek között arról is beszélt, hogy Takács Marika egy ma már nem lé­tező műfaj kiemelkedő képviselője volt. Hiszen akkoriban a tévébemondó min­denhol szinte családtagnak számított. Jelképezték egyúttal a magyar tévézés talán legszebb korszakát. Nem véletlen, hogy még napjaink­ban is érdeklődésre tart számot egy-egy velük kapcsolatos hír. A közelmúltban például arról értesülhettünk, hogy valaki visszaélt Kudlik Júlia nevével. A Face­­bookon indított egy oldalt az egykori tévés nevében, aki viszont - mint utóbb kiderült - nincs is fenn a közösségi olda­lon. Kudlik még a rendőrségre is elment, végül egy informatikus segített: törölte az álprofilt. Ugyanebben az időben egy másik régi bemondóról is írtak. Megtud­hattuk, hogy Baleczky Annamária mos­tanában egy budai idősotthonban él, mi­után többször beteg volt, férje meghalt, senkije sem maradt. Morfondírozhatnánk azon, törvény­­szerű-e, hogy ma már nincs szükség a tévézés egykori sztárjaira. Tény, azok a többnyire fiatal hölgyek és urak, akik va­laha naponta feltűntek a képernyőkön és - általában­­ közszeretetnek örvendtek, mára megöregedtek, sokan közülük na­gyon fiatalon meg is haltak. A korszerű­nek mondott televíziózásban pedig más­fajta egyéniségekre van szükség, nem a klasszikus értelemben vett bemondókra, hanem műsorvezetőkre, leginkább olya­nokra, akik képesek teljesíteni a közön­ség szórakoztatásának kliséit. De azért érdemes emlékezni a régiekre, akik kivá­lóan teljesítették a korukban megkívánt és elvárt feladatokat, miközben valóban műfajt teremtettek. Kivételesen engedtessék meg, hogy a bemondók felidézésekor személyes emlékekre is támaszkodjak. 1973-tól dolgoztam az egykori Magyar Televí­zióban, a Híradóban, kezdetben a fő munkám az volt, hogy ötperces hír­adást készítettem, amit a napi adás kezdetekor a bemondók olvastak fel. Az volt a szabály, hogy fél órával a kez­dés előtt át kellett adni a híreket, hogy - ha kell­­ megbeszélhessük a kérdéses-úhid Cup Wil­­lie-t Reginald Hoye rajzol­ta és Lonnie Donegan éne­kelte a slá­gerlistára. Vb Vili az 1966-os labdarú­gó-világbajnokság kabalafigurája, egy hamisítatlan brit oroszlán, míg Done­gan a Beatles előtti korszak legnépsze­rűbb előadóinak egyike volt Angliában. Pedig importból merített: a múlt század húszas éveinek Amerikájában meghonosodott skiffle „királyaként” emlegették, és az öreg földrészen máig leghíresebb száma is a tengerentúlról származik. Az amerikai-angol háború utolsó, 1814-es csatájának emléket ál­lító The Battle of New Orleanst odaát előbb az arkansasi folkénekes, Jimmy Driftwood, majd az alig harmincöt éves korában autóbalesetben elhunyt kali­forniai countrysztár, Johnny Horton vitte sikerre 1957-ben, illetve 1959-ben, aztán Donegan még ötvenkilencben feldolgozta, és a brit lajstrom második helyére emelte fel. Ez a dal azonban a Les Humphries Singers adaptációja nyomán vált igazán híressé Európában, bár nem sokan tudják, hogy a hamburgi énekegyüttes 1972-ben közreadott jel­legzetes Mexicójának a zene frontján dupla előzménye van. Donegan nem sokat konyított a fut­ballhoz, jóllehet feljegyezték, hogy egyszer részt vett az angol bajnokság legmagasabb osztályában soha nem szereplő Peterborough United edző­ SZÉP SZÓ 7 két, egyeztethessük például az idegen nevek kiejtését, így aztán alkalmam volt megismerni ezeket a valódi egyénisége­ket és munkamódszerüket. A„hőskorszak” két bemondójával már nem találkozhattam. Egyikük Lénárd Judit, aki eredetileg színész volt, aztán került a tévébe, többek között a Delta kezdeti műsorait­­ is­­ vezette. 1970-ben, mindössze 42 évesen döntött úgy, hogy nem akar tovább élni, miután gyógyítha­tatlan betegséget diagnosztizáltak nála. Hódos Judit még fiatalabban, 35 évesen halt meg: egy forgatásról hazatérőben a négytagú stáb autója vonat elé hajtott egy kereszteződésben, senki sem élte túl. Ő eredetileg rádióbemondó volt, aztán ment át a tévébe, s kitartó munkával el­érte, hogy a Híradó első női műsorveze­tője (is) lehetett. Igazi élmény volt viszont együtt dol­gozni az első nagy bemondógeneráció többi tagjával, Takács Marikával, a köz­vetlen és barátságos emberrel. Remek 2018. június 30., szombat­i humora volt, miközben a munkában - természetesen - nem ismert tréfát. Tamási Eszter egészen más volt. Az ese­tek többségében sosem érkezett meg pontosan, ha megjött, akkor is számtalan elintéznivalója akadt még. Adásra ugyan mindig készen lett, de közben sokasod­tak az operatőrök, adásvezetők, hírszer­kesztők ősz hajszálai. Kudlik Júlia maga volt a tökéletesség. Kész sminkkel, fri­zurával, felkészülten várta a műsort, a híreket pedig értőn és remekül olvasta. Akárcsak Kovács P. József, aki azonban gyakran éreztette a környezetével, hogy szakmailag és egyéb tekintetben is fö­löttük áll. Mint híradós bemondó sem volt barátkozó típus. Ellentétben Varga Józseffel, aki közvetlen, kellemes ember volt. Ő is a bemondók nagy generációjá­hoz tartozott, s egy idő után híradós mű­sorvezető lett. Savanyú Jóskának hívták, noha ez a név nem jellemezte: mindig naprakész volt, remek humorral. A bemondók második generációja már kitaposott utakon haladhatott, de a munkájukhoz valamennyien hozzá tud­tak sokat tenni saját egyéniségükből is. Kertész Zsuzsa, aki szintén a rádiót hagy­ta ott a tévéért, művelt volt, okos és profi. Nem véletlen, hogy utóbb az orosztanári diploma mellé még pszichológus is lett. Berkes Zsuzsa, aki úgy volt bemondó, hogy mindig is hétköznapi embernek tűnt, egynek közülünk. Endrei Judit, aki egy vidékről közvetített műsorban tűnt fel, aztán gyorsan Budapestre került, teljesen megérdemelten. A nagy elődök méltó társa, majd utóda lett. Bay Éva, aki állandó vidámságát a képernyőn is meg­őrizte. Aztán jöttek a még fiatalabbak, Baleczky Annamária, Szádvári Gabriella - akinek egy szerencsétlen lopási ügye miatt kellett távoznia -, valamint Hajas Ilona. Az ő szépsége még az egyébként sem csúnya társaságból is kiemelkedett, de ehhez szerencsétlen sors párosult. Mindössze 38 éves volt, amikor egy sú­lyos betegség elvitte őt. Az RTL Klubon megy mostanában egy műsor, már több sorozatot megélt. Keresem a családom. Ez a cím ráillene a jó néhány éve elveszett családtagokra, a bemondókra is. Ám őket ma már hiába keressük. Egykor a szó valódi értelmé­ben tündököltek, napjainkra pedig ma­radt a nosztalgia. De jó, hogy ismerhet­tük őket. AZ ELSŐK A nagy generáció bemondói - Ta­kács Marika, Lé­­nárd Judit, Tamási Eszter és Varga József - együtt Érdemes emlékezni a régiekre, akik kiválóan teljesítették a korukban megkívánt és elvárt feladatokat, miközben valóban műfajt teremtettek N­EGYI IVÁN sen. Nem pusztán nézőként jelent meg a tréningen, kivételesen mozgott is. (Majd 2002-ben Peterborough-ban kapott szívrohamot és halt meg túl a hetvenen, turné közben.) Az angliai vb dalát pedig úgy vehette lemezre, hogy Glasgow-ban született, ír mama és skót papa gyermekeként. Édesapja a Skót Nemzeti Szimfonikusok hegedűse volt, ő maga pedig gitáron és bendzsón játszott. Úgy mondják, e ket­tőhöz az eredeti skiffle­­ben mosóteknő dukált ritmushangszerként... De még véletlenül se kezeljük le a műfajt, mert­­ a Beatles mesés négyesétől a Rolling Stones vagy a Who tag­jaiig - a beat megannyi nagysága letérdelt a Chris Barber híres dzsesszzenekarában is játszó, eredetileg Anthonynak hívott, keresztnevét a New Orleans-i blueséne­­kes és -gitáros Lonnie John­­sontól kölcsönző Do­negan előtt. Utóbbi a Barber Banddel vette fel első nagy sikerét, a Rock Island Line-t, amely 1956-ban nyolcadik volt a brit rang­sorban. A legjobb három közé hét dala került - az egyaránt 1957-es Cumber­land Gap és Gamblin’ Man, valamint az 1960-as My Old Man’s a Dustman a topon virított -, és nótái összesen 327 hetet, azaz több mint hat esztendőt töl­töttek az Egyesült Királyság listáján. A World Cup Willie minden idők első európai vb-száma volt. A zenei alapokat Dél-Amerika rakta le, Angliát ugyanis megelőzte Chile, ahol 1962-ben a Los Ramblers elnevezésű formáció előjött az El Rock del Mundial című dallal, és az ezt tartalmazó kislemezt csaknem egy­­milliónyian vásárolták meg a világbaj­nokságot rendező dél-amerikai ország­ban. (A Los Ramblers énekese, Valentin Fernandez az idén februárban hunyt el, Johnny Hortonhoz hasonlóan autóbal­esetben.) A chilei felvételt nem kapták fel itthon, a 2010-ben Lonnie Done­gan fiával, Tonyval újra kiadott World Cup Willie-t viszont a Stark együttes kíséretében, Hoffmann Ödön magyar szövegével 1965-ben korongra dalolta Koós János. A Hogyha szól majd a síp Hidas Frigyes Sportindulójával került egy kislemezre; az utóbbi szerzemény évtizedekig hódított a Népstadionban, ahol ennek zenéjére futottak ki a kettős rangadók, a nemzetközi kupamérkőzé­sek és a válogatott találkozók gyakor­ta sok tízezer érdeklődő előtt fellépő résztvevői. A húsz forintért árult hang­hordozó sikerére fogadni lehetett, mert akkoriban - amint azt a nézőszámok is bizonyították - még valódi futball volt Magyarországon. Másként nem is éne­kelhette volna Koós, hogy „angol, ma­gyar, brazil egyet remél: a döntőben ő lesz az egyik fél...” Tetszik érteni: angol, magyar, brazil. A világbajnokság döntőjében. Nem andorrai, luxemburgi, ka­zahsztáni és magyar a sehol sincs kate­góriában... A SLÁGERGYÁROS: LONNIE DONEGAN A focihoz nem értett, de énekelt róla

Next