Népszava, 2018. június (145. évfolyam, 125-150. szám)

2018-06-30 / 150. szám

81 SZÉP SZÓ Tárca ^ 2018. június 30., szombat A báró úr a hazáján elmereng ~~W­­ e­gy igazi magyar báró­g T­val sétáltam a minap, g J már úgy értem az igazit, g f hogy a báró úr szárma­g­­­zásilag és születésileg ■*____^ nemes, ami elsőre nem is látszik rajta - gyerekkoromban leg­alábbis egy bárót úgy képzeltem, hogy fehér paróka van a fején, folyton fran­ciául beszél és mindenáron gróf akar lenni, mert a gróf eggyel nagyobb rang. Ez az én magyar báróm azonban nem akart sose gróf lenni, sőt, ez az egész arisztokratásdi sem izgatja különöseb­ben, olyannyira nem, hogy eddig nem is emlegette a nemesi gyökereit, pedig ismerjük egymást pár éve. Most is csak azért hozakodott vele elő, mert elújsá­goltam neki, hogy Kőbányára költöz­tem, mire fölcsillant a szeme, és azt mondta, hogy kérlek szépen, Kőbányán nőtt föl az én anyukám, aki bárókisas­­­szony volt. Hogyan került egy bárókis­asszony oda?! Ezt kérdeztem tőle. Pon­tosabban éppen nem oda, hanem ide - mert ezt a szöveget most itt írom, Kő­bányán, ahol szitál a késő délutáni eső, az új, még épülő sétány díszköveit lera­kó, majd újra fölszedő munkások abba­hagyták a munkát, a hajléktalanok meg behúzódtak a nagyáruház eresze alá, és úgy gubbasztanak ott, mint az ázott ve­rebek. Pontosabban nem ott, hanem itt. Legyünk pontosak. Kérlek szépen, ez egy hosszú törté­net, válaszolta a báró úr, majd rágyúj­tott, mélyen letüdőzte a füstöt, és úgy folytatta tovább, hogy kérlek szépen, valamikor a huszadik század első évei­ben a dédnagymamám megözvegyült, és hozzáment egy gazdag felvidéki sváb pezsgőgyároshoz, aki nagyon megörült Győztünk, ordítja a magyar nép, és diadalittasan dől bele a saját maga által kiásott tömegsírba KACSOR ZSOLT neki, hogy az új felesége révén beháza­sodott egy magyar bárói családba; egy gyermekük volt, az én nagymamám, aki gazdag bárókisasszonyként egy polgári származású férfiúhoz ment férjhez, ő lett az én későbbi nagyapám, aki ügy­védi irodát vitt, és eléggé sok nyelven beszélt, a németen, a csehen, a szlová­kon és az oroszon kívül ógörögül is tu­dott. Kérlek szépen, mondta a báró úr, a nagyszüleim intellektuálisan felké­szülten, vagyonosan és boldogan indul­tak neki az életnek, de lecsapott rájuk a huszadik század, és a Felvidékről a második világháború után mindenüket hátrahagyva menekültek át Magyaror­szágra, közelebbről Budapestre, még közelebbről Kőbányára. Menekültek. Menekültek. Mondom még egyszer, a menekültek ott kötöttek ki Kőbányán, pontosabban itt, legyünk pontosak. A nagypapa hos­­­szas küszködések után kapott egy sze­rényen fizető jogtanácsosi állást a még 1838-ban alapított kőbányai magnezi­tipari téglagyárban, az állás mellé járt egy aprócska szolgálati lakás, így a több nyelven beszélő, művelt, polgári szár­mazék nagypapa és a bárókisasszony leánygyermeke - a báró úr anyukája - már ebben a kőbányai szolgálati lakás­ban született 1947-ben. A Felvidékről átmenekült nagypapát és bárókisas­­­szony feleségét a magnezitipari tégla­gyár egyszerű munkásai fölöttébb ked­velték, merthogy nem játszották meg köztük az urat. Sőt, a jogász nagypapa olyannyira beilleszkedett, hogy nyaran­ta esténként beült egy-egy nagyfröccsre valamelyik kiskocsmába, és olyankor a hozzá forduló munkásoknak jogi ta­nácsadást nyújtott, méghozzá ingyen - igaz, sajnálatos körülmények folytán előfordult, hogy kisebb-nagyobb bün­tetőügyben is kikérték a segítségét, ám a nagypapa diszkrét úriember volt: több nyelven tudott hallgatni, ha kellett, még ógörögül is. De nem kellett. Ennyi volt a báróság története. Szótlanul baktattunk tovább a pesti belvárosban, a báró úr csöndben fúj­ta a füstöt mellettem, majd megállt, s afféle jól nevelt, kedélyes társalgó módjára megkérdezte tőlem, mintha csak az időjárás felől érdeklődne, hogy kérlek szépen, mi lesz ezzel a Magyar­­országgal, mondd? Kapásból visszak­érdeztem, hogy mire föl ez a jövő idő, mon ami? Mire föl ez az optimizmus? Legyünk pontosak, az országról be­széljünk múlt időben. Magyarországot a saját népe tette múlt időbe - kéthar­maddal. Személyesen nincs kit okolni érte. A szellemi elit nagy része évek óta hallgat és közben a hatalomnak a mar­kát odatartja, csak csurran-csöppen bele valami ilyen-olyan ösztöndíjból, juttatásból. Aki nem hallgat, az meg azt hiszi, hogy a harcot rá lehet bízni más­ra, menni fog az szelíd, halk szóval, csak semmi radikális hiszti. Hát nem, mon ami. Szelíd, halk szóval nem fog menni. A fasiszta, etnicista és álklerikális kor­mányokat a történelemben még soha nem állította meg szócsatában senki. Ezeket sem fogja. Az a természetük, hogy magukkal rántják az általuk le­butított többséget, és a történelemben mindig elkövetkezik az a pont, amikor a lebutított többség a győzelem árán a saját vesztét sem bánja. Győztünk, or­dítja a magyar nép, és diadalittasan dől bele a saját maga által kiásott tömegsír­ba. Így szokott ez lenni. Így lesz most is, mert a történelem magasról tesz az igazságra, és előbb-utóbb a bűntelene­­ken is behajtja a büntetést, de kamatos kamattal. Jaj, ne beszélj már ilyeneket, mondta a báró úr kissé riadt mosollyal. Jó, nem beszélek, válaszoltam, de akkor te is vond vissza a jövő időt. Kicsit eltűnődött. Aztán döntött. Kérlek szépen, ez csak természetes, dünnyögte udvariasan, és végigsimítot­ta a haját jellegzetes, finom mozdulat­tal. (Z­sőszfonony á5udilpi’$t­űfió­ 6ánya V v­igyázzon, nehogy sose ■ / tegye meleg hívóba a ■ / filmet, mert tönkre­■ / megy a negatív­­ fi­■ / gyelmeztetett Kápol­­­nai Imre, az ország egyik legjobb fotólaboránsa a Lapkiadó Vállalat fotólaborjában. A volt New York­­palota főlépcsőjének első fordulójából nyílt a labor, ahol a kor legnagyobb fo­tósai hívták, nagyították a felvételeiket. Imre és segítője, a nálam csak két-három évvel idősebb Csontos Gabi szinte az első perctől sokat segítettek. Gáborral azután éveken át jó barátságba keveredtünk. Gyakran ettünk a Híradó mozi melletti hentesnél Fradi-kolbászt mustárral. A labor egy L alakú helyiség volt. A belépő egy íróasztallal találta szembe magát az L egyik szűk szárában. A falon felirat: „A világ összes asszonya nem le­het a tiéd, de törekedni kell rá (Bahiai közmondás)”. Meghatározó élményem volt, amikor egy fekete hajú, markáns arcú férfi odalé­pett hozzám és bemutatkozott: Korniss Péter vagyok. Nem tudom, hogy hebeg­tem el a nevem, a már akkor is nemzet­közi hírű fotóművésznek, a Nők Lapja akkori riporterének. Gesztusa nagy ha­tással volt rám, a fotóiról nem is beszélve. Hasonlóan mély benyomást tett rám a Film, Színház, Muzsika riportere, Féner Tamás. Középhosszú haja ráterült hí­res és jellegzetes zöld lóden perelinjére. Azóta sem láttam embert, aki egyszerre három dologra tudott egyforma inten­zitással összpontosítani. Előttem a kép, ahogy Tamás ült az íróasztalnál és tele­fonált, közben keresztrejtvényt fejtett, s emellett válaszolgatott a kollégák hozzá intézett kérdéseire. Egy ideig a Lapkiadó fotószolgálatának volt a vezetője. Nagy műveltségű ember, angolul, németül egyformán jól beszélt. Egyszer meghí­vott bennünket, három-négy fotószol­gálatos reménybeli riporterpalántát az otthonába. Mikor fotótechnikai újdon­ságokról áradoztunk, Tamás halkan, a maga jellegzetes, kicsit hadaró modorá­ban csak annyit mondott: adjatok nekem egy szivaros dobozt, készítek belőle egy kamera obscurát és meglátjuk, ki csinál jobb képet. Megértettük, hogy nem az a fontos, mi van a kezünkben, hanem az, hogy mi van a szemünkben, a fejünkben. Már megjelenésével is azonnal magá­ra vonta a figyelmet egy magas, kopasz, bokáig érő állítólag farkasbundába öltö­zött ember. Ő volt Fejes László, az első magyar World Press-díjas fotós, akit ezért a díjért hosszú évekre eltiltottak a publikálástól az elvtársak, mert engedély nélkül küldte ki díjnyertes felvételét a nemzetközi zsűrinek. Persze érthető a nevelő célzatú szigor, hiszen az 1965-ben készült Esküvő című fotón nem a szo­cialista építés boldog ifjú párja látható, hanem egy gyászmenetre hajazó esküvői menet a Damjanich utca 35. szám alatti ház IV. emeletén a gangon, s a szereplők mögött a golyók szaggatta fal idézte fel az 56-os forradalom szellemét. Érdekes figura volt Bojár Sándor, a 30-as évek neves sportfotósa. Az ő hí­res képe az ostrom alatt egy budai ház tetőszerkezetébe fúródott német repü­lőgép. Valamiért kedvelt, ezért többször elvitt riportokra, de nem szívesen men­tem vele, mert a pultja gyakorlatilag az Opel Rekordjában lakott és ez alapvető­en meghatározta az utastér „illatanya­gát”. Jól emlékszem Kotnyek Antalra, aki több mint négy évtizede, amikor már nem volt divat, őrizve a polgári világ em­lékét, mindig zakóban, csokornyakken­dőben érkezett. Egyszer, ma sem tudom miért, Csontos Gabit meg engem meghí­vott a volt és ma ismét New York, akkor Hungária kávéházba egy kávéra. Az a hír járta róla, hogy a II. világháborúban felderítő repülő pilótaként vett részt a Don-kanyarnál folyó harcokban. Nagyon kedveltem a Krisztus arcú Gábor Viktort, aki Kárpátaljáról települt át valamikor az 50-es évek végén. Arról adomázott, hogy amikor egyetemista volt, már nem emlékszem, hogy Moszk­vában, vagy valamelyik másik nagy szov­jet városban, ha éhesek voltak, a Pravda című pártlapba csomagolt füstölt halat, kaviárt falatoztak. Állítólag egy háborús német oldalkocsis BMW-vel érkezett Magyarországra. Olykor össze lehetett futni a lépcső­házban Siklósi Norberttel, a lapkiadó ve­zérigazgatójával, amint kettesével véve a lépcsőket igyekezett valahová. Minden­kivel közvetlen volt, nem az elérhetetlen nagyfőnökként ült az Olimposzon. Állí­tólag ’56 után ő számolta fel a renitens új­ságíró szövetséget és szervezte meg a re­zsimnek tetsző újat. De! ő adott munkát a kiadó számtalan lapjánál, magazinjánál az ilyen vagy olyan okból hosszabb-rövi­­debb időre szilenciumra ítélt, vagy csak „fekete seggűvé” vált újságíróknak, iro­dalmároknak, így jó szívvel emlékszem rá. Néha lejöttek a szerkesztőségekből újságírók, sőt, valódi írók, költők is, leg­inkább a halk szavú, udvarias Juhász Fe­­rencre emlékszem. Az ifjú titánok közül rajtam kívül vala­miért senkinek sem akaródzott a főváros határán túl utazgatni, így én lettem a Neu Zeitung egyik állandó fotósa. Schuth Já­nossal jártuk az országot, ahol máig éltek a svábok maradékai. Jancsival jól kijöt­tünk, hiszen ő sem volt sokkal idősebb nálam. Életem azóta is legjobb sváb kol­bászát, vajpuha szalonnáját a mérkválla­­ji tanácselnöknél, egy fiatal, testes, szőke férfiúnál ettem. A New York-palotában ma előkelő szálloda van és már legföljebb sajtótájé­koztatóra megyek oda. A lépcsőforduló­ban semmi sem emlékeztet arra, hogy itt valaha nyüzsgő élet volt. A sima fal előtt megállok egy pillanatra és képzeletben újra belépek a labor ajtaján. ESKÜVŐ Fejes László 1965-ben készült díjnyertes fotója napjainkban is hatásos FOTÓ: FEJES LÁSZLÓ Megértettük, hogy nem az a fontos, mi van a kezünkben, hanem az, mi van a szemünkben, a fejünkben (

Next