Népszava, 2018. július (145. évfolyam, 151-176. sz.)

2018-07-28 / 174. szám

Legendák a szőnyeg szélén Televízió – Zene SZÉP SZÓ l 7 2018. július 28., szombat ETETŐ LEMEZEKET FEL! annak második felében – azonban már sokat enyhült a szigor, a politikusok pe­dig maguk is rájöttek, mennyire hasz­nos nekik egy-egy program. Néha még egymás ellen is igyekeztek kihasználni például a Stúdiót is. Amiből viszont a műsor készítői kétségkívül profitáltak, hiszen remek adásokat állíthattak ös z­sze. A kezdeti botrányokon túljutva a Stúdió nézettsége hosszú éveken át kétmillió felett volt. S bár tény, akkor egyetlen tévé két csatornája közül vá­laszthattak a nézők, de azért ennyi em­bernek nem lehetett volna kötelezővé tenni, hogy nézze a Stúdiót. Ehhez élve­zetes, változatos, problémaérzékeny és jól megcsinált műsor kellett. A Stúdió készítői missziót teljesí­tettek. Érdi, Szegvári és Kepes mellett már kezdettől ott volt a rádiós Győrffy Miklós, aki az ugyancsak legendás 168Óra és a Gondolatjel adásaiban már megmutatta, mire képes. Utóbb műsort szerkesztett és vezetett a Stúdióban – többek között – az ugyancsak rádiós, gyönyörű hangú és remekül kérdező Petrányi Judit, valamint a TV Híradó­ban felnőtt két – akkor – fiatal, Bayer Ilona és Bánó András. Érdi – némi sze­rénytelenséggel, de kétségkívül reáli­san – egyik nagy érdemének nevezte utólag, hogy különböző érdeklődésű műsorvezetőkkel dolgozott, s így „le­fedték” szinte az egész magyar kultu­rális- és művészeti életet. Még úgy is, hogy a hazai kulturális élet viszont so­sem állt ki mellettük, amikor hivatalos helyekről, nem is ritkán – ilyen vagy olyan okok miatt – támadták az adást. És pontosan ez az, ami ma hiányzik a Magyar Televízióból és különösen az M5-ből. Az elhivatottság és az egyénisé­gek. Az, hogy a nézők legyenek a fonto­sak és adott esetben még a hatalommal is szembe tudjanak menni. Csakhogy ez napjainkban nem lehetséges. Nincs ugyan már Aczél György, nincs párt­központi agit-prop. osztály, viszont a kórusból nem is lehet kilógni. A nemze­ti együttműködés keretei között a már csak nevében köztévé minden csator­náját a rendszer üzenőfüzetének te­kintik. Azt kell sugározniuk, amit a fel­sőbbség kitalál és kötelezővé tesz. Ezt nevezik a 21. századi (magyar) közszolgálati televíziózásnak. És meg vannak lepve, ha a nézők nem kérnek ebből az etetésből. M inden idők leg­népszerűbb olasz táncdala született meg 1964-ben. Ilyes­mit mindig koc­kázatos kijelenteni, hiszen kinek mi a legkedvesebb, ám létezik objektív adat: a (Ritornero) In ginocchio da te, azaz a Térden állva jövök hozzád július 11-től tizenhét héten át vezet­te az itáliai slágerlistát. Ennél hos z­szabb ideig – 1989-ben és 1990-ben tizenkilenc héten át – csak a Kao­ma elnevezésű nemzetközi együttes Lambadája állt a lajstrom élén, mert Olaszországban bevett gyakorlat volt, hogy külföldi dalok is a nyilvántar­tásba kerülhettek. Hatvannégyben a francia Richard Anthony Chin-chinje hat, a Beatles Please Please Me-je egy hétig volt első, s ugyancsak egyetlen hetet töltött a topon az olasz sláger­készlet klasszikus darabjainak egyike, Gigliola Cinquetti Non ho l'etája. Gianni Morandi dalát annak idején Bobby Solo ugyancsak örökzöld száma, az Una lacrima sul viso szorította meg a leginkább, de az sem nagyon, hiszen „csupán” hét hétig volt listavezető. Abban viszont „döntetlen” alakult ki, hogy mindkét sláger filmcímadó nóta lett még ugyanabban az évben, és a két szirupos, szerelmes mozira csak úgy tódultak a romantikára vágyó olasz fi­atalok. A főszerepet persze mindkét film­ben a dal előadójára osztották, de az akkor tizenkilenc éves Morandi nem a civitavecchiai stúdióktól vált országos sztárrá. Már két évvel korábban beér­kezett Gokart Twistjével és egyéb nó­táival; mire impozánsan térdre eresz­kedett, már hét kis- és egy nagylemeze SEBES GYÖRGY FOTÓ: FORTEPAN/RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ ÚJSÁG/VARGA ZOLTÁN Térden Morandi előtt HEGYI IVÁN át olaszra; ezek közé tartozott a Righ­teous Brothers You've Lost That Loving Feelin'-je, a Los Bravos Black Is Black­je, Elvis Presley Crying in the Chapelje, a Beatles Come Togetherje vagy később a Gibb testvérek Barbra Streisandnak írt dala, a Woman in Love. Az „olasz” itthon is hódított, Korda György 1964-es kislemezén például Pino Donaggio Giovanéja és a Kicsi ró­mai lány is felcsendült, bár az utóbbi hazai kompozíció, Vécsey Ernő és Sze­nes Iván slágere volt. Abban az időben a Bergendy még a Sorrentói emléket, a Sukiyakit vagy a felejthetetlen Pi­csi-pacsit, az Illés Little Richard Long Tall Sallyjét, az Atlantis Johnny Kidd és a Pirates Shakin' All Overjét, míg a Metró Roy Orbison Pretty Womanjét, továbbá – a Deák együttessel közösen – a Deák Tamás, Hajnal István szer­zőpárosnak a múlt ködébe vesző két remekét, az angolul énekelt, dicsérete­sen pozitív megközelítéssel alighanem exportra szánt Melody blue-t és Ma­di-madi-madisont rögzítette korongra. Nem tudni, a kiviteli tervekből mennyi valósult meg, de Morandi szá­maival nyilván nem konkurált a hazai short play. Az olasz ideálnak összesen ötvenmillió lemezét adták el, s az In ginocchio da te sikerét leginkább talán a Keresztapa zenéje, a Parla piu piano közelítette meg. (Nino Rota legendás dalát először instrumentális felvételen játszotta a Santo & Johnny formáció, majd a másik Gianni, Boncompagni szövegével énekelte Morandi. Itthon Korda György búgta, hogy „gyöngéden ölelj át, és ringass, szerelem”.) Nem tudom, mit szólt hozzá a papa, ám minden jel szerint rengetegen érez­ték úgy: milyen jó, hogy a cipész fia nem maradt a kaptafánál... szövegét írta, amilyen Domenico Mo­dugno Volaréja, Nicola di Bari Il cuore é uno zingarója – itthon Koós János éne­kelte, hogy „szívem egy vándorcigány”, miután az itáliai dalok avatott átültető­jének, Vándor Kálmánnak feldobták a labdát – vagy José Feliciano, valamint a Ricchi e Poveri Che sarája volt (nálunk Kovács Kati kérdezte, „mit remélsz?”). Az utóbbi kettő egyaránt az 1971-es San Remó-i fesztiválon hangzott fel, és az első két helyet szerezte meg a „vándor­cigány” primátusával. Migliacci amúgy a magyar Vándor itáliai megfelelőjének tekinthető, mert angolszász sikerek sokaságát plántálta engedett. Kellett hozzá persze „hátor­szág” is, mindenekelőtt a tévé kulturális műsorainak akkori irányítója, Szinetár Miklós, de lényegében mellettük állt a tévé akkori elnöke, Nagy Richárd is. A Stúdió említett három műsorveze­tő–szerkesztőjét szinte minden héten rapportra rendelték a pártközpontba, leggyakrabban Aczél Györgynél álltak a szőnyeg szélén. De a műsor ment. Utóbb az alkotók úgy emlékeztek vissza azokra az évekre, hogy folyamatosan csatáztak, de megérte. Hiszen a politika – mint az­előtt és azóta is mindig – felhasználta a tévét. A 80-as években – és különösen A z M5 új igazgatója új programokat ígér, ami­ket nemsokára be is mutatnak majd. Ha va­laki nem tudná, az M5 az egykor közszolgálati, ma már annak legfeljebb csúfolható te­levízió legfiatalabb kezdeményezése. Mint Siklós Beatrixot bemutató közle­ményükben (is) olvasható, magyar és nemzetközi edukációs, ismeretterjesz­tő, tudományos, kulturális kínálata van. Igaz, ehhez azt is hozzáteszik, hogy ez a médiapiacon egyedülálló, ami azért a Spektrumot, a National Geographicot, a Viasat tematikus csatornáit, meg a többi hasonlót nézve túlzásnak hat, de ne legyünk kicsinyesek. Inkább az a kér­dés, hogy miért van szükség az M5-re, amelynek nézettsége feltehetően eltör­pül az M4 (a sportcsatorna), de még az M1 (hírprogram), vagy az M2 (gyerek- és i?úsági részleg) mellett is. Persze ma­gyarázat az van rá. A már említett köz­lemény a legfontosabb feladatnak azt jelöli meg, hogy „az M5 nemcsak értékes felülete, hanem meghatározója is legyen a magyar kulturális életnek”. Ja, az természetesen mindjárt más. De nem árt felidézni, volt már olyan programja a köztévének, amely mara­déktalanul betöltötte ezt a funkciót. Igaz, nem kellett hozzá napi 24 órás su­gárzás, elég volt heti egy óra. Amikor el­kezdődött, úgy hívták Stúdió 80. Aztán a szám változott, egészen 97-ig, amikor is a Magyar Televízió akkori elnöke, Peták István eleget tett a jobboldal kö­vetelésének és megszüntette a műsort. Csak emlékeztetőül: akkor már túl vol­tunk az első médiaháborún és vele az MDF-kormányon, abban az időben az egyedül kétharmados többséget szer­zett szocialisták és velük koalícióban a szabad demokraták kormányoztak. Or­bán Viktor még csak készült a hatalom­ra. De eredményesen. A Stúdió ma már legenda. Pedig nagyon is hétköznapi emberek készí­tették, olyanok, akik a hetvenes évek végén úgy érezték, hogy legalább a kultúrában szélesebbre lehetne tárni a kapukat, olyasmikről is lehetne beszél­ni, amiről addig tilos volt. A különböző művészetek és a – mai szóhasználattal – liberális kultúrpolitika mellett elkö­telezett újságírók, tévések fogtak össze és olyan műsort csináltak, ami koráb­ban elképzelhetetlen volt. Nagyot is szólt. Már csak azért is, mert a kezdeti adások létrehozásához neves színházi- és filmrendezőket kértek fel, ők pedig nem voltak hajlandók tartani magukat a konvenciókhoz. Az első műsort Valló Péter rendezte, ott csak a témákon há­borodtak fel az illetékesek, de a máso­dik már végképp kiverte a biztosítékot. Az ugyanis Jancsó Miklós és Hernádi Gyula műve volt és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akkor egy tévéműsor. A főszerkesztő, Érdi Sándor, valamint két közvetlen munkatársa, Szegvári Katalin és Kepes András azonban nem volt. Ahhoz képest, hogy nem sokkal korábban még cipőt pucolt suszter édesapja, az Olasz Kommunista Párt elkötelezett aktivistája műhelyében, és cukorkát meg perecet árult szülőfaluja, Monghidoro mozijában, szépen neki­lendült... Tehetségén túl azért is, mert kitű­nő szerzői voltak. Franco Migliacci az In ginocchio da te című számon kívül olyan emblematikus szerzemények STÚDIÓ ‘82 Megy az adás, középen áll Érdi A LEGNÉPSZERŰBB OLASZ Morandi a csúcson mindent vitt A kezdeti botrányokon túljutva a Stúdió nézettsége hosszú éveken át kétmillió felett volt

Next