Népszava, 2020. január (147. évfolyam, 1-26. szám)

2020-01-10 / 8. szám

VELEMENY Mókusokkal a pályán V­essetek a mókusok elé! - vezette fel közösségi oldalán Orbán Viktor a csütörtöki évadnyitó nemzetközi sajtótá­jékoztatóját. Akár humorosnak is tarthatnánk, de nem találtuk an­nak. Mert szeretnénk komolyan venni az ország kormányfőjét, s mert úgy gondoljuk, a végrehajtó hatalom első emberének köteles­sége, hogy tetszik vagy sem, rend­szeresen szóba álljon a sajtóval. Azokkal a „mókusokkal” is, akik kötelességüknek tartják a közösség nevében kérdéseikkel számon kér­ni a közhatalmat. Az érdeklődés­­ két és fél óráján is rövidnek bizonyult a kérdezz, felelek - igazolja: hiába mondja a kormányfő, hogy eleget tesz a köte­lességének. Félelme a mókusoktól amúgy felesleges: bizonyította, túl tud lépni a kongó évértékeléseken, s bár azt mondja, korát tekintve támadó középpályásból védeke­ző középpályás lett, az a terület, amit be tud játszani, még mindig messze nagyobb, mint bármelyik párttársáé. Ez akkor is igaz, ha ért­jük, megjátszott könnyedsége a külföldi sajtónak szól. Ezúttal még azt is megengedte magának, hogy elismerje pártelnöki felelősségét az októberi választásokért, s a de­mokrácia jeleként értékelte, hogy az ellenzék is győzhet, mert jelöltjei jobbak voltak. Mentsége: még meg­van az az országos többség, amire támaszkodva kormányozni tud és akar is 2022 után. A kérdések nagyrészt az euró­pai néppárti tagságra vonatkoztak, s bár nem akart előrejutni, annyi egyértelmű: ha nem tudja politikai akaratát rákényszeríteni a nép­pártra, s az továbbra is a liberális baloldal felé tolódik ahelyett, hogy visszatérne gyökereihez - beván­­dorlásellenesség, európai család­­védelem, a nemzeti kultúra elsőd­legessége -, akkor szándékában áll egy új európai formáció megalakí­tása. Szemben Macron francia el­nökkel és a baloldallal. Érdekes volt figyelni a klímavál­sággal kapcsolatos véleményére is. Mert miközben az európai konzer­vatívok szemére vetette, hogy nem tudtak érvényes választ adni a kér­désre, s miközben a Fidesz is későn ismerte fel, hogy a rezsicsökkentés és a menekültek után elszalasztotta megragadni a következő tematizál­­ható problémát, most kapkod utá­na. Ám még Orbán is csak a politikai veszteség minimalizálásánál tart: az új osztrák koalícióra utalva azt mondja, eljöhet egy hasonló ideje Magyarországon, de nem az ő rész­vételével. Mert a zöldek görögdin­­­nyék, kívül zöldek, belül pirosak, így aztán szalmaszálnak maradt a kor­mány energia- és környezetvédelmi stratégiája, az élhetetlen megapo­liszok helyett a minőségi életet te­remtő faluprogram folytatása. A legnagyobb újdonság viszont az, hogy Orbán lezárta a kétéves kampányidőszakot, mondván, „a következő két évnek a kormányzás­ról kell szólnia”. Az optimisták ezt érthetik úgy: végre konszolidáltan kormányozni kezd. Aki pedig kicsit is jártas a futballban, azt gondolhat­ja: láttunk mi már védekező közép­pályást nagy gólokat rúgni. A többi a szokásos volt: Soros, országvesztő helyett országépítő korszak, a sze­génység felszámolása, a bírói füg­getlenség megfenyegetése, újabb nemzeti konzultációk. Főképp pe­dig: nix ugribugri. FRISS ROBERT Megbékélés K­etten ülnek a kávéház­ban. A költő és az író. Sok bennük a közös: nagyjá­ból egyidősek, és mind a ketten halottak. Másként nem is ülhetnének ebben a kávé­házban, itt, a Mennyország sugárút és a Megváltás körönd sarkán. Azért van különbség is köztük: a költő jó­val korábban kapott itt törzsasztalt, már vagy hetvenöt éve issza a feke­téket. És bár a földi számítás sze­rint már jócskán elmúlt száz, olyan, mintha ma is harminchat lenne. Az író viszont csak huszonkét éve jött: öregen, meggyötörten. Sosem beszélgettek, legfeljebb biccentettek egymásnak. Öt éve, amikor odalent „különleges és for­mabontó zenés irodalmi estre” ke­rült sor egy budapesti színházban (tudniillik az író és a költő megze­nésített verseit Az üldözöttek című műsorban együtt mutatták be), az író megpróbált beszédbe elegyed­ni. „Azért ez jó, nem? - kérdezte - Sokat szenvedett nemzetünk is megbékélésre áhítozik. Nem?” A költő, aki általában mindig tudta, mit mondjon, hirtelen nem találta a szavakat. Amikor utoljára szere­tett volna békét kötni a világgal, ép­pen hátba lőtték. „Ne csináld már, Miklós, odalent is azt mondják, rengeteg bennünk a közös vonás. Hogy mind a ketten kiemelkedő tehetségek... hogy egyformán tragi­kus sors. És most te is halott vagy, én is halott vagyok, ezt csak nem tagadhatod?” A költő hallgatott. Évek teltek el, aztán jött a hír, odalent Csepelen végre méltó helyen avatták fel az író szobrát, a költőről elnevezett kul­túrház parkjában. „Sekélyes lelkek önző fröcsögése” - mondta az egykori főpolgármester, mert hát volt némi hőzöngés az avatón. „Megbékélés, Miklós, megbékélés. Hisz te írtad, így lesz-e? így! Mert egyszer béke lesz. Minek felhány­­torgatni a múltat? Már a szobraink is egymás mellett állnak” - próbál­kozott az író. A költő felnézett, de egy szót se szólt. Kezével kitapin­totta a sebét. „Furcsa - gondolta - ennyi év, és még most is fáj.” NÉPSZAVA 2020. január 10., péntek9 Ha az ameri­kaiak és európai segítőik kivonul­nak, Irak­ban ki fog törni a polgár­háború a síiták, szunniták és kurdok között Jön a neheze S­okkal nagyobb a baj, mint egy esetleges amerikai­iráni háború. Az gyors lefo­lyású lenne, leginkább légi és tengeri csapásváltások­ra korlátozódna, aligha tért ki szárazföldi harcokra. Csakhogy a Bagdadban „kiiktatott” Kászim Szulejmáni az elmúlt évtizedekben a Közel-Keletet behálózó szövetsé­get szervezett az iráni síita rezsim helyi segédcsapataiból. A Forradal­mi Gárda Kudsz (Jeruzsálem) dan­­dára a tábornok vezetése alatt Irak­tól Szírián át Libanonig és Jemenig sokfelé beépült a militáns síiták közé, mindenhol Irán ellenségei, Amerika, Izrael és Szaúd-Arábia el­len uszítva a terrorizmusra is kész vallási fanatikusokat. Ez a helyzet nem jöhetett volna létre, ha 2003-ban George W. Bush nem rohanja le Irakot, amely a tér­ségben Irán természetes ellensúlya volt. Washingtonban most újra te­rítékre került az akkori háborúra lehetőséget adó, tizennyolc évvel ezelőtti kongresszusi felhatalma­zás visszavonása. A 2001. szeptem­ber 11-i terrortámadások nyomán, hazafias felbuzdulásból elfogadott határozat szolgál jogi alapul Do­nald Trump mostani, Szulejmáni megölésére kiadott parancsához. A sors iróniája, hogy a Világkeres­kedelmi Központot és a Pentagont szaúdi szunnita terroristák támad­ták meg - Szulejmáni pedig az elle­nük (is) harcoló síiták legnagyobb hadvezére volt. Itt érkeztünk meg a jelenlegi legnagyobb veszélyhez. Az Irán­hoz húzó iraki síiták, akik egykor örültek, hogy az amerikaiak elta­karították a fejük fölül a szunnita Szaddám Huszeint, most már elég erősnek érzik magukat, és az ide­gen csapatok távozását akarják. Ha az amerikaiak és európai segítőik (köztük a magyarok) kivonulnak, Irakban ki fog törni a polgárháború a síiták, szunniták és kurdok kö­zött. Az iraki harcokban elesett fegy­vereseket és a civil áldozatokat szá­mon tartó holttestszámláló projekt tavaly áprilisig 183 348 és 205 908 közé tette a halottak számát. Ez azonban gyorsan megduplázódhat, az ország három részre szakadhat, és akkor Európára újabb mene­külthullám zúdul. Trump ezt alig­ha gondolta végig. HORVÁTH GÁBOR Emlékek napszámosa TÜZES L0 domboldalon futó sző­lősorok még kopáran rovátkázzák vonalas füzetté a mészköves tájat, de a kezdődő élet jelei már mutatkoznak. Az édes­késre deresedett csipkebogyók, kökények bokrain még fázósan pöndörödnek az odaszáradt levél­darabok, de késő hajnalban az ágak végén már nem a dér, hanem az áttetszőre olvadt vízcseppek vará­zsolják a természet ékszerboltjaivá a bozótosokat. A kinti zöldséges­kertek végében felejtett zeller új, világoszöld hajtásokat hozott, reg­gelre rigók szaggatják rojtosra a le­vélszéleket. A bátrabbak, az előrelátóbbak, a jobban ráérők már metszenek. A karók közé feszített szürke drótok mellett itt-ott már feltűnik egy-egy piros vagy zöld fejkendő, néhol rá­dióból szűrődő zenefoszlány tölti meg a két tőke közötti űrt. Egy asszony idősebbnek tűnik a többinél, meglehet már nyolcvan Még el sem töp­renghe­tett azon, mit kezd majd ma­gával és az itt össze­gyűjtött emlékek­kel is. Háta, dereka egyenes, s kezében úgy viháncol a metszőolló, mintha kettőjük közös évszámait akarná visszapörgetni vagy két évtizeddel, pedig a szerszám se mai darab. Ha volt is valaha műanyag fogantyúja, az idők során már odaveszett, csak a puszta vasat tarkítja némi rozsda, barátságos tigrisfoltokat rajzolva a vágófelületre. Dél van, idesüt a nap, az asszony sóhajtásnyira megáll, beszédbe is elegyedik. Nem a magáét metszi, az övé már rég odavan, odalett akkor, amikor egyedül maradt, s férfi nél­kül már nem bírta az örökül kapott három hektárt téltől tavaszig gon­dozni. A hátsó udvarban tartotta csak meg azt a két sort, amitől bort már nem remél, de szőlőnek, must­nak még megteszi szeptemberben. Maradna ő otthon egész nap, tyú­kok, kacsák, zöldségek és gyümöl­csök adnak elég teendőt, de nem maradhat. Napszámba jár, így nyolcvan felé, napszámban fagy februárban, ázik áprilisban, izzad júliusban és hajlong októberben. Talán csak a november meg a december ad némi pihenőidőt, de pihenni ak­kor sem lehet, olyankor diót tör, disznóvágásban segít, csigatésztát gyúr, s megrendelésre rétest süt, kanyargósat, túrósat, ahogyan er­refelé szokás. Kell a pénz, fizetni kell a házat. Falusi, hosszú ház az övék, közös udvar, két család. Errefelé ez régen bevett szokás volt, barátok, roko­nok álltak össze, osztoztak meg a telken, húztak fel két kis házat, egybeépítve, külön lakva mégis. Könnyebb volt így gyerekeket ne­velni, nagy rézüstben lekvárt főzni, disznót vágni, káposztát taposni, könnyebb volt így minden, s az is lett volna az idők végeztéig, ha nem változik meg közben a világ. Ha nem hal meg előbb ez, aztán az, s ha nem marad végül ő egyedül, árván az egész hosszú házban, ahol még el sem töprenghetett azon, mit kezd majd magával és az itt összegyűj­tött emlékekkel, máris kopogott a végrehajtó. Hitel alatt roskadt a másik házvég, sose tudta, sose be­széltek róla, de az örökösnek így nem kell, eladják inkább, bárkinek, akár az első senkinek is, aki letesz érte egyben egy kisebb összeget. Ő lett ez a senki, pénze ugyan neki se volt, kölcsönbe verte magát, de sem a házat, sem az emlékeit nem hagyhatta. Ezt törleszti most a napszámból, s fogja élete végéig, sőt talán még azon is túl. DÖRÖS JUDITA

Next