Népszava, 2020. október (147. évfolyam, 230-255. szám)
2020-10-24 / 249. szám
Tárca 18 SZÉP SZÓ ^ 2020. október 24., szombat Tem is volt ennél ti /tokzatosabb szám / / gyerekkoromban. / / 1848-cal messze nem volt enyhényi gond, máskor, és igazából alig több, mint romantika. Petőfi meg különben is költő volt, azok meg eredendően rebellisek, és hát meg is halt, azt sem tudjuk, hol nyugszik. Erről még úgy-ahogy lehetett beszélni magyarórán is, csak kokárdáról nem lehetett szó. Ehelyett sokan igyekeztek olyan mercisort vagy márciuskát választani (a románok ezt a kis, színes, ékszerszerű dísztárgyat tűzték ki március elsején a kabátjuk hajtókájára), hogy az valamiképpen emlékeztessen március idusára. A mi márciusunkra. Nem volt könnyű, mert a bizsu és a rajta tekergőző piros-fehér cérnaszál színvilága és szimbolikája elég messze állt a forradalmi hevülettől. De egy zöld hajtókán már majdnem kiadta az elvárt hatást. 1956 viszont ennél jóval keményebb dió volt. Az már nem múlt századi hősködés, nem költészet, hanem valódi lázadás a konkrét rendszer ellen, amelynek haszonélvezője a Géniusz diktatúrája is volt. Ráadásul nem is volt messze, alig két-három évtized, arról nem beszélve, hogy a magyarok (azokból meg Erdélyben elég sok volt) azt ígérték, újrakezdik. És nem is igazán mondták meg, hogy melyik márciusban. Az ígéret tehát ott lebegett az évszám fölött, puszta kiejtése is provokációnak számított a rendszer szemében, nyílt szimpátiát a lázadás mellett. Nem csoda, hogy ha beszéltek is róla a felnőttek, akkor a madárnyelv madárnyelvén, szinte már rejtvénybe illő mondatokkal. Én sem tudtam róla sokat. Tán csak annyit, hogy az ötvenes években valamit csináltak a magyarok a szovjetekkel, aminek igen rossz vége lett. (Az meg végképp tabunak és a titkok titkának számított, hogy az ’56-os eseményeknek voltak erdélyi vonatkozásai is.) Ehhez persze el kell képzelni az akkori történelemórákat. A rendszer az őstörténetet és az legújabb kort uralta. Az eredettörténet a dákoromán kontinuitásra épült, ezt szajkózták végtelenítve, kicsit azt sugallva, mintha az ország cipésze már Romulus és Remus mellett szopta volna a dák farkas csecsét, a gaz rómaiak viszont maguk alá gyűrték a szabad A fehér folt izgalma és büszke Dák Királyságot Burebistával együtt. A XX. századot, de főleg a második világháború utáni időszakot már nem lehetett aktuális idézet nélkül tanítani, amit vagy az ország bölcse ejtett el valahol, vagy valamelyik pártkongresszuson hangzott el. Mintha a kérdéses időszakban minden a Párt vagy a Géniusz engedélyével és bábáskodása mellett történhetett volna csak meg. Kell magyarázzam, miért nem lehetett ilyen szellemű tankönyvekből tanulni? Miért nem lehet olyan könyvből bármit is elsajátítani, amit a politika diktál így vagy úgy? Mi sem tanultunk belőle sokat, leszámítva azokat, akiknek mindenből jó jegyeik voltak, s nem akartak rontani az átlagukon a rossz történelemosztályzattal. Én viszont marhára büszke voltam a hármasaimra, négyeseimre (ez nálunk mind-mind a bukást jelentette), és bizony puskáztam, amikor csak tudtam. Ez a „tudás” nem érdemelt mást. Természetesen Magyarország története nem szerepelt a tantárgyak között, csak annyit tudtunk belőle, amit a magyartankönyv elárult, amikor korszakolta az irodalmat. És amit a tanárunk magánszorgalomból hozzátett. Becsületes, gyorsan kopaszodó ember volt, egy Mikszáth-novella elfeledett hőse, csak a sors olyan szelíd orgánummal áldotta meg, hogy a matek-fizika osztályban a harmadik padtól kezdve mindenkit elnyomott az álom a duruzsolására. Pedig amúgy minden érdekelt volna, ha legalább olyan karakteres tanár beszél Radnótiról, mint Seriff, aki a differenciálegyenletek problémáit boncolgatta. A matektanár volt az iskola ásza, az egyetemi belépő, a mérnökképzés előszobája. Olyan magával ragadóan és vaslogikával adott elő, hogy még máig is kitart egy-két dolog algebrából, trigonometriából, analízisből. A valódi tekintély valahogy mindig figyelmet szül. Mellette az irodalom lárifárinak, a történelem sárkányok nélküli mesének tűnt, így ’56 sokáig nem volt egyéb egy fehér foltnál a térképen, amely kihívóan várta, hogy felfedezzem. Egy újabb győzelemmel felérő bukás, a Mohács óta tartó erkölcsi diadal, amely papíron inkább vereség. Azt azért már pedzegettem, hogy ez a lelkűlét, ez a szemlélet sokkal jobban regényesíthető, mintha csupa diadallal büszkélkednénk. Az örökös győzelem jóval unalmasabb, a kérlelhetetlen győztes szerepe fárasztó. Nekünk elég volt egy Trianon, hogy száz évig írjunk belőle remekműveket. Képzeljék el, mi lett volna, ha hozzánk csatolják még Ausztriát is. Unalmas termelési regények egész sora. És ha mi nyerünk ’56-ban, ha ennél is jobban beleköpünk a szovjet levesbe? Ha nálunk fordul meg a történelem kereke? Hát akkor most más feküdne a történelem díványán, hogy kibeszélje magából a traumákat. De az a legjobb, ha egyszerűen tudomásul vesszük, minket a termékeny vereségek alakítottak, bármerre is lapozunk a történelemkönyvben, szinte csak dráma tekint vissza ránk. Csupa-csupa nyersanyag, amely több Shakespeare-t is elbírt volna. III. Richárd helyett Nagy Imre, IV. Henrik helyett Martinovics Ignác. Szem nem maradna szárazon a nagymonológok után. De az a legjobb, ha egyszerűen tudomásul vesszük, minket a termékeny vereségek alakítottak, bármerre is lapozunk a történelemkönyvben, szinte csak dráma tekint vissza ránk In memóriám nem tudom adni / / Gyulát, mert öt éve / / szívinfarktusban / / meghalt - hallottam / a telefonban Gyulay húgát. Szemrehányást éreztem a hangjában. Mintha azt mondta volna: az elmúlt években miért nem kerested. Közhely, de van abban valami, hogy a halottakkal nem lehet vitatkozni, mert már nem képesek válaszolni, megvédeni magukat. Rettenetesen szégyelltem magam, és eszembe sem jutott az az olcsó érv, hogy ő is felemelhette volna a telefont. Kényelmetlen is volt a helyzet, hiszen majd húsz évvel korábban még tegeződtünk a húgával, sőt néha velünk tartott országjáró útjainkra. Ismertem a közelben lakó srácot is, aki később a férje és a kislánya papája lett. Mellbe vágott a rideg, távolságtartó magázódás. Zavartan makogtam valamit, elköszöntem és letettem a kagylót. Ennek immár negyedszázada. Gyulát annál az üzemi lapnál ismertem meg, ahová külsősként néha fotóztam. Ő státuszos munkatársként fotózott és írt is a lapba. Nekem rögtön rokonszenves lett az alacsony, köpcös, szakállas figura. Gyorsan kiderült, nagyjából egy hullámhosszon vagyunk. Összehozott minket a fotózás, a régiségek, népi tárgyak gyűjtésének szenvedélye és nem utolsósorban, hogy mindketten olthatatlan érdeklődést tanúsítottunk a nők iránt. Gyula alaptermészete érdekes kettősséget mutatott: imádott nevetni, de siránkozni, panaszkodni is. Ezt hamar BIHARI TAMÁS megszoktam, és szívesen kószáltam vele az országban. Figyeltük, hol, mikor tartanak országos vásárt, és végigválogattuk a pécsi, debreceni és a többi vidéki városi piacot. Máig furdal a lelkiismeret, miért nem hívtam fel évekig, és miért nem gondoztam a barátságunkat. De ezen már nem tudok változtatni. Névjegyeit azonban máig őrzöm. Nem vagyok sem vallásos, sem különösebben babonás, de képtelen vagyok kidobni azt a kis papírdarabkát, amin ott a neve, telefonszáma. Sajnos nincs egyedül az a névjegy, mint ahogy a mobiltelefonomban is egyre gyarapodnak azok a telefonszámok, amelyeket már hiába hívnék. Egykori fotós osztálytársaim, Pisti és Bandi telefonszámát is őrzi a készülék memóriája. Több mint négy évtizeddel ezelőtt találkoztunk először. Hogy hogyan és miért alakulnak ki egy osztályban barátságok vagy éppen ellenszenvek, azt nehéz egzakt módon megmagyarázni. Abban a csapatban is létrejöttek szorosabb kapcsolatok - kisebb nagyobb csoportokba rendezve a harmincvalahány lányt, srácot. Mi Bandival és Pistivel egy ilyen szűkebb körbe tartoztunk. Talán heten-nyolcan lehettünk, akik gyakran együtt ültünk be kocsmába suli után vagy találkoztunk Bandiék Szent István körúti tágas, régi polgári lakásában. Ment a duma, a hülyéskedés. Bandi kiváló viccmesélő volt, és olykor a család tojáskészletét veszélyeztetve zsonglőrmutatványokkal szórakoztatott minket. Ebben is egészen ügyesnek bizonyult. Pisti raliversenyeken indult az apja Ladájával, aki ezt csak akkor tudta meg, amikor a fia egy futamon kicsúszott a pályáról, és némi karosszériamódosítást hajtott végre a szovjet autóipar remekén. Nem dicsérte meg érte. Egy hajnalig tartó dumaparti után Pistivel és Bandival kiautóztunk a visegrádi szerpentinre, és barátunk megengedte, hogy egy-egy fordulóra mi vezessük el a kocsit. Azután megmutatta, hogyan csinálja ezt egy raliversenyző. Hát úgy félórát vert ránk. Igaz, akkor még nekünk nem volt jogsunk, lépésben csurogtunk le a fellegvár bejáratánál kiépített parkolóból. Hármasban mentünk ki az NDK-ba is. Drezda, kulturális töltekezés a Zwingerben, majd sörözés a Radeberger Kellerben. Azután irány Berlin, a keleti. Mélázás a Checkpoint Charlie-nál, ahol a messzeségben ott lengett a csillagos-sávos lobogó, a Brandenburgi kapu és a fal rémsége, héderelés német barátnőm, Renate nagynénjének lakásán és a végigröhögött napok. Pisti azután ’77-ben Nyugat-Németországba disszidált, s kiváló német nyelvtudásának és tehetségének köszönhetően jegyzett fotóriporter lett. A 90-es években hazatelepült, s újra összejött a régi kompánia. Pisti azonban már nem találta meg igazán itt a helyét. Néhány éve úgy döntött, kiszáll ebből a vurstliból. Bandinak sem sikerült meglelnie a boldogságot. Ő az önpusztítás hosszabb útját választotta. És egyre gyűlnek a szellem telefonszámok a telefonomban. Néhány hete Gyuri brátyóm is feliratkozott erre a listára. Túl közeli a távozása, néha még azon kapom magam, hogy automatikusan hívnám, ha valami nem jut eszembe, hiszen ő volt nekem az élő lexikon. Ő volt az utolsó tanúja gyermekkoromnak, akivel még félszavakra sem volt szükségünk, hogy értsük egymást. Lelkesedett a viking, kelta legendákért és szívesen magyarázott a történelmükről. Kamaszkorától érdekelték Amerika őslakói, könyvtárnyi művet olvasott róluk, és megadatott neki, hogy Mexikóban megvalósult kölyökkori álma, és spanyolul elbeszélgethetett az indián árusokkal. Végül mégis angolból fordított harminc éven át Névjegykártyák, telefonszámok mellett tőle leginkább a könyvek maradtak. Nézem az enyémhez hasonló girbegurba írását a nekem dedikált Stephen King-, Lovecraft-, Ken Follettregényekben, amelyeket ő fordított. Jó társaság, de már nem bővül tovább. BIHARI GYÖRGY (1952-2020)