Népszava, 2021. augusztus (148. évfolyam, 177-201. szám)

2021-08-28 / 199. szám

Társadalom - Közelmúlt A mindent túlélő neoliberalizmus FOLYTATÁS AZ ELŐZŐ OLDALRÓL Orbán erőfeszítése a demokrácia meg­kurtítására, a gazdasági konfliktusok kulturális-identitáspolitikai összecsa­pások irányába történő átterelésére szintén azt a célt szolgálja, hogy a nem­zeti burzsoázia új kiváltságait meg­szilárdítsa. Orbán nem egyszerűen hatalmon akar maradni. Hosszú távon erőforrásokat épít az illiberális társa­dalmi koalíció számára, és csökkenti az illiberalizmus ellenzőinek lehetőségeit. A demokrácia hanyatlása Orbán alatt nem vezetett eltéréshez a neolibe­ralizmus magjától, nacionalista mell­­döngetése ellenére sem. A pénzügyek és az energetika terén valóban végbe­ment egy szelektív gazdasági naciona­lista fordulat. Az adózás, a költségvetési politika, a munkaerőpiac szabályozása és a szociálpolitika azonban nemcsak neoliberális maradt, hanem egyre in­kább azzá vált. Magyarország esete jól illeszkedik a nemzeti-populista neo­liberalizmus vagy neo­ illiberalizmus globális felemelkedésébe. A demokrá­cia és a neoliberalizmus sorsa szorosan összefonódik. A neoliberális ellenálló képesség a neoliberális ortodoxiával szembeni erők sikeres elfojtásától függ. A neoliberalizmus és a demokrácia nem feltétlenül ellenségek, de nem is barátok. „Barátságos ellenségek” („fre­­nemies”), ahogy Madariaga megálla­pítja. A kimenet a társadalmi koalíciók erejétől függ. A neoliberalizmus és a demokrácia közötti kapcsolat tehát bo­nyolultabb, mint azt egy leegyszerűsí­tő olvasat sugallaná: „úgy tűnik, hogy a neoliberalizmus túlélőképessége meg­védte a demokráciákat a populista moz­galmak csábításától”. Észtországban és Chilében él és virul a neoliberalizmus, és sikerült elkerülni a demokrácia hanyat­lását is. Ugyanakkor Lengyelországban a neoliberalizmust többször is megkér­dőjelezték, ami, úgy tűnik, hogy a PiS- kormány alatt együtt jár a demokrácia hanyatlásával, így a neoliberálisabb országokban - bármennyire is korláto­zottan - fennmaradt egy felülről lefelé irányuló liberális demokrácia. Ezzel kell tehát megelégednünk? Piackonform, korlátozott, felülről le­felé irányuló liberális demokráciák a populista káosz elkerülése érdekében? Egyáltalán nem. Madariaga arra is rá­világít, vannak nem neoliberális utak a demokrácia túlélésére. Argentínában a neoliberalizmust a demokrácia hanyat­lása nélkül támadták meg. Chilében a 2019-es tiltakozó megmozdulások meg­mutatták, hogy a neoliberalizmus mély töréseket hozott létre a társadalomban, amelyek a több évtizedes korlátozott neoliberális demokrácia után kerültek elő. Chilének új népi demokratikus al­kotmánya lesz a neoliberális katonai re­zsim által kidolgozott, korlátozott libe­rális-demokratikus alkotmány helyett. Túl korai lenne megmondani, hogy hová vezet majd Chile ébredése, de azt mindenképpen mutatja, hogy vannak alternatívák a felülről lefelé irányuló neoliberális demokráciákkal szemben. A populizmus tehát nem feltétlenül áll szemben a demokráciával - állapítja meg Madariaga, egyetértésben a popu­lizmus elismert kutatóival, a Maddé és Kaltwasser szerzőpárossal. Argentíná­ban és Chilében sikerült kihívást intézni a neoliberalizmussal szemben anélkül, hogy az a demokrácia összeomlásához vezetett volna. Argentína nem példa­mutató liberális demokrácia, de nem is versengő autoriter rezsim. Ismét csak a társadalmi koalíciók mögöttes ereje a lényeg: ha a neoliberális társadalmi koalíció győzedelmeskedik, a neolibe­ralizmus fennmarad. Ha a demokra­tikus neoliberális-ellenes társadalmi koalíciónak sikerül elegendő erőforrást összegyűjtenie egy ellenhegemón pro­jekthez, amely egyesíti a népi tömege­ket, a szakszervezeteket és a gazdasági elit egyes részeit, akkor a jövő nyitottá válik a demokratikus, nem-neoliberális alternatívák előtt. SCHEIRING GÁBOR A terror háza Lelőhely Y­agyot néz az ember, / / ha Firenzébe veti / / a jó sorsa, és meg­/ / áll a Palazzo Stroz­zi előtt: te jó ég, ez Á y ekkora?! Persze, a reneszánsz monstrum ismerős minden pestinek, de mi egy jóval kisebb változat­hoz vagyunk szokva. Alacsonyabbhoz, kisebb kapuval, apróbb oroszlánfejekkel és a szájukban tartott szerényebb ka­rikákkal. A mieinket a flaszterrel is ké­nyelmesen fel lehet érni, nem kell hozzá egy délceg paripa hátán ülnünk. Gróf Batthyány Géza a híres nemesi család polgárdi birtokos ágából szárma­zott. Távoli rokonát, a mártír minisz­terelnök leányát, Batthyány Emanuel­­lát (a hétköznapokban: Emmát) vette nőül, akivel három fiút neveltek fel - a nagyapja nevét viselő Lajost, Bélát és az ifjabb Gézát. Az örökös főrendiházi tag a negyvenes évei végén járt 1884-ben, amikor élete tán legextravagánsabb vállalkozásába belevágott. Habár ma­gára valamit is adó földbirtokos Pesten a Nemzeti Múzeum környékén vagy - újabban - a Sugárúton épített magának palotát, az ő választása a lényegében még csak papíron létező Nagykörútra esett. Még házszám sem kapcsolódott a Te­réz körúti telkekhez - amelyeket igen mérsékelt áron vásárolt a Közmunka­­tanácstól -, amikor felkérte a szárnyait bontogató Hauszmann Alajost, hogy az egyikre magánpalotát, a másikra pedig egy háromemeletes bérházat tervez­zen. Két évvel később, még mindig egy hatalmas felvonulási terület kellős kö­zepén, már ott virított a vadonatúj Te­réz körút 7. és 9. (Ma: 11. és 13.) Az utób­bi, a kisded Strozzi-palota a maga két emeletével magasságát tekintve éppen besimul az Oktogonra néző, illetve a körúton álló két háromemeletes bérház közé. Nem lóg ki közülük, de a homlok­zat tagolása, a kovácsoltvas díszek pont úgy különlegessé teszik, mint hogy nin­csenek üzletek a földszintjén. És persze a csendj­e, a zárt kapuj­a is elütött a körút többi részétől. Bár a későbbi méltatók között akadt, aki egyszerűen karikatúrának minősítette a Teréz körúti palazzót, az ifjú Justh Zsigmond 1888-ban az Ország-Világ hasábjain feltétlen elra­gadtatásának adott vele kapcsolatban hangot. Miközben végigjárta a már­vánnyal, kovácsoltvassal, falfestésekkel dúsan díszített épületet, bepillantott a mindennemű műtárgyakkal roskadásig ékített enteriőrökbe, és élénk szavakkal lefestette olvasóinak a színeket, ame­lyeket a fekete-fehér fotók nem enged­tek élvezni - jellemzően halványkék, olajzöld és fraise écrasée, azaz eperpi­ros -, nem mulasztotta el érzékeltetni, a művészetszerető gróf és a festésze­tet saját kezűleg is művelő ifjabb Géza mellett kinek az érdeme ez a kialakítás. A ház úrnőjéé, „a kinek ízlését, a kinek egyéniségét, a kinek művészetét fejezi ki e palota. Hiszen, egy bizonyos fokig mindenkit intérieur-je magyaráz meg.” Batthyány Emma valóban külön­leges jellem lehetett. Azt követően, hogy 1891-ben előbb az életét önke­zével kioltó Géza fiát, majd 1900-ban a férjét is eltemette, és kényszerűen asszisztált Béla fia nemzetközi botrá­nyokba torkolló, rettenetes adósságo­kat gerjesztő kicsapongásaihoz, erő­sen túl a hatvanon a saját lábára állt. Évről évre megnyitotta a palotáját a Magyar Gazdasszonyok Országos Egy­lete közgyűlései előtt, hogy akkortól a bálteremben az elesetteknek szánt rá­ A Batthyány-pa­­lota nagyterme. A ház úrnőjének ízlését tükrözte az épület beren­dezése N. KÓSA JUDIT A palota lépcsőházába is jutott a gazdag díszítésből SZÉP SZÓ 3 2021. augusztus 28., szombat r A Teréz körúti kétemeletes palazzo belesimul a két szomszédos ház közé riogatásokról döntsenek. Ugyanilyen kedvvel vett részt - a negyvennyolcas hagyomány jegyében, Damjanich János özvegyével együtt - a jótékony bálok védnökségében is. Batthyány Emma még akkor is a Te­réz körúti palotában élt, amikor 1919 februárjában mint potenciális ellenfor­radalmárnál házkutatást tartottak nála a karhatalmisták. Pár héttel később az­tán már nyoma sem volt ilyen jogállami finomkodásnak: Cserny József, a terro­rista különítmény vezére egyszerűen lefoglalta a központi elhelyezkedésű épületet, kitárta a mindig zárt kaput, gépfegyvereket állított a sarkába, az utat pedig körúti padokkal rekesztette el. A pompás termeket bőrkabátos Le­­nin-fiúk lepték el, és Pesten hamarosan mindenki tudta, hogy aki szúrja a sze­müket, azt elkapják, és megkínozzák a palota pincéjében. A történelmi emlékezetre persze igencsak jellemző, hogy a kommün bu­kása után már arra is mindenki másként emlékezett, hogyan festett a terrorle­gények laktanyájának rémisztő május elsejei dekorációja. Volt, aki szerint „a kapubejárat felett nagy, kontárkéz fes­tette kép: a meztelen munkásakroba­ta legyűri a tőke tűzokádó sárkányát”; más úgy idézte, a front közepén óriási Lenin-szobor és két vörös kalapácsos ember volt, ez alá írták fekete (esetleg sárga?) betűkkel, hogy Lenin-fiúk. Bárhogyan történt is, a Batthyányak többet nem lépték át a palota küszö­bét. Batthyány Lajos egykori fiumei kormányzó, majd Andrássy-párti po­litikus már az őszirózsás forradalom idején megpróbálta eladni az épületet, 1919 végén pedig ajánlatot kapott az angol kormánytól, hogy megveszik a házat, és a békekötés után ott rendezik be a nagykövetségüket. Végül azonban a következő nyáron a Frankfurti Álta­lános Biztosító Társaság lett a vásárló, mely hamarosan a mérsékelten ízléses „üvegbiztosítást tüntetés esetére is vál­lal” és „fosztogatás ellen is biztosít” jel­szavakkal kezdte hirdetni szolgáltatá­sait. A nevezetes pincében amúgy már hónapok óta működött a gróf Somssich Tihamér nevével fémjelzett borkeres­kedés. Bár a házkezelő már ekkor engedélyt kapott az emeletráépítésre és az udvar befedésére, a munkálatokat csak 1931- ben végezték el. Ekkor épült a régi is­tálló és a kocsiszín helyén egy kéteme­letes hátsó traktus, és ekkor alakítottak ki egy rejtett pluszszintet a műemlék homlokzat felett. 1938 januárjára, ami­kor az egymást váltó biztosítók helyét a fasiszta olasz kormány iskolája és kul­turális intézete foglalta el, valójában már egy funkcionális irodaházat takart a méltóságteljes palotahomlokzat. Ezt aztán szinte zökkenő nélkül foglalta el 1946-ban a Pénzügyminisztérium Szeszegyedárusági Igazgatósága, majd egymás után a Szeszértékesítő Nemzeti Vállalat, az IBUSZ, az Építésgazdasági és Szervezési Intézet - annak kebelén belül a magánépítkezéseket szervező, romantikus nevű ÉGSZI Invesztory -, végül a Magyar Tudományos Akadémia néhány intézete. A palotaenteriőr gyér maradványai­nak ezek aligha, legfeljebb egy különle­ges intézmény vette hasznát: az ország első „ünnepélyes házasságkötő terme”, amelyet 1953 karácsonyán nyitottak meg az akkor már Lenin körúti ma­gasföldszinten. Márványburkolat, per­zsaszőnyegek, kárpitozott bútorok és zenegép mellett a családi élet szépsége­it ábrázoló freskók kerültek a terembe, amelynek célját - hogy „a dolgozók ün­nepélyes külsőségek között köthesse­nek házasságot” - a tanúként ott meg­forduló Kodály Zoltán is jóváhagyta. A terem népszerűsége leírhatatlan volt, egymás sarkát taposták az ifjú pá­rok. A Nagy Imre-i nyitás még az egyik anyakönyvvezető nyilatkozatában is ki­tapintható volt: „Sok fiatal lány aziránt érdeklődik, lehet-e fehér menyasszonyi ruhában házasságot kötni. Persze hogy lehet.”

Next