Népszava, 2021. október (148. évfolyam, 228-252. szám)
2021-10-22 / 246. szám
4 SZÉP SZÓ ^ 2021. október 22., péntek Félhalotti beszéd Wátjátok feleim? m 2021 nem kerek évformduló. Mi, az 1956-os forradalom résztvevőinek utolsó nemzedéke mégsem M.___várhatunk 2026-ig. Életünk nyolcadik évtizedében, a kilencvenhez közelítve őrizzük emlékeinket, tapasztalatainkat, reményeinket és csalódásainkat. Ma kényszerülünk kimondani, hogy a forradalom ismét elveszett. 1956-ban a túlerő és a szabad világ nagyhatalmainak közömbössége ítélte megsemmisülésre, a rendszerváltás zsibvásárában tulajdon gyermekeiként képtelenek voltunk megvédeni, ezért a kialakuló maffiaállam nyerte el a tárgyi emlékeket, a történelmi tényeket, a szimbolikus alakokat. Mi öten Balogh S. Éva, Borsodi Péter, Gömöri György, Márton László és Ungváry Rudolf különböző helyekről jöttünk és még inkább különböző helyekre érkeztünk. Az állampárt egyetlen nagy hazugságot kényszerített a társadalomra: 1956 „ellenforradalom” volt, résztvevői a két világháború közötti rendet kívánták visszaállítani. A rendszerváltás után a nagy hazugságot számtalan kis hazugság és féligazság váltotta fel. Az ünnepet államosították, a hivatalosság önkényesen megrajzolt határt szabott a pislákoló, de még eleven emlékezetnek. Orbán Viktor, az önkinevezett „utcai harcos”, aki elüldözte az orosz megszállókat, újraírja a múltat. A nagy nyilvánosság előtt megpróbálja magának és cinkosainak kisajátítani a történteket. Zárt körben kijelenti, hogy „Nagy Imre nem a mi emberünk”. Nagy Imre valóban nem az ő emberük, de már nem hivatkoznak Jászi Oszkárra és Bibó Istvánra sem. Új hőseik Horthy Miklós és Hóman Bálint. Nagy Imre szobrát olyan térről, ahol mindenki láthatta, olyan helyre száműzték, ahol senki sem látja. Élete, tanúsága, áldozata eltűnik a tantervekből és a közbeszédből. A róla elnevezett érdemrendet egyetlen tollvonással eltörölték. Az 1956-os Intézetet, amelynek polcain a valóságos események bizonyítékai álltak, megszüntették. A Politikatörténeti Intézet, ahol az állampárt működésének dokumentumait őrizték, az utcára került. A Parlament előtt kioltották a forradalom lángját, a fáklyát egy pókhálós raktárba rejtették. A Széna téri, Baross téri, Corvin közi, Tűzoltó utcai fiatal munkásokat, akiknek nagy többsége a demokrácia és a szocializmus összebékítésének híve volt, behelyesítették a pesti srácok legendájával. A féligazság tipikus példája az az emlékmű, amely a Műegyetemet a forradalom bölcsőjének minősíti. Az egyetem hallgatói derekasan harcoltak, de a MEFESZ első szervezete Szegeden alakult. Mi öten, ’56 résztvevői és tanúi különböző helyekről jöttünk és még inkább különböző helyekre érkeztünk. Balogh S. Éva a Yale Egyetemen végzett, majd ugyanott tanított történelmet. Hungarian Spectrum című blogjában teszi helyére a magyar kormány dollármilliókért terjesztett mindennapos hazugságait. Borsodi Péter a genfi Graduate Institute of International Studiesban doktorált, és egész pályáját vagyonkezelőként futotta be. Gömöri György magyar költő, műfordító a lengyel akadémia tagja, a Cambridge-i Egyetemen tanított lengyel irodalmat. Jómagam az ELTE-n kezdtem, Oxfordban folytattam és a Sorbonne-on szereztem doktori címet; nappal francia vállalatoknál kerestem kenyerem, éjjel magyarul írtam. Ungváry Rudolf mérnöknek készült, de az ÁVH zárkáiban folytatta tanulmányait - gondolatait politikáról, történelemről csak a rendszerváltás után adhatta közre. A forradalom legfiatalabb, most távozó nemzedéke nem azért emlékeztet a történtekre, mert magának követel előnyöket, kiváltságokat. Azt szeretné látni, hogy nem élt, küzdött hiába. A magyar ’56, mint a kelet-berlini, a poznani lázadás és a prágai tavasz, a szó szoros értelmében megrengette a világot, saját példájával mutatta fel a szovjet rendszer csődjét. De joggal emlékeztetünk Illyés Gyula szavaival, hogy „(...) nem volt hazának elég, /a Gellérthegyen a rakéta /s a Városiban a bokréta /és a szobroknál a beszéd”. Főleg a beszéd! 2010 alkotmányos puccsistái hiába körmöltek papírfecnikre új alaptörvényt, 1956 láthatatlan alkotmánya (Sólyom László) a köztársaság legitimitásának alapja marad. Erre kívánnak emlékeztetni a hajdani diákok. Ha megöregedve is, egyenes derékkal, igazságukat őrizve, közhelyektől pufogó szónoklatok nélkül. Halljátok feleim? A felkelők által elfoglalt szovjet tank valahol a Nagykörúton Az ellopott forradalom m első „találkozásom” Orbán Viktorral valamikor 1992-ben történt, amikor ma megkaptam a fiatal titán m J híres 1989. június 16-i M_____ beszédét. Új internetes ismerőseim lelkendezve számoltak be bátor és igaz felszólalásáról, de én elrettenve olvastam sorait. Különösen felháborított, hogy Orbán, állítólag Kövér László aktív közreműködésével, becsempészte magát és barátait abba a bizonyos hatodik koporsóba. A Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjai, az ’56-os forradalom résztvevői, a Kádár-rendszer számkivetettjei ezt az üres koporsót a forradalom több mint kétezer névtelen áldozatának emlékére állították fel. És akkor még nem beszéltem a több mint 500 halálos ítéletről, a 20 000 internáltról és ki tudja mennyi tönkretett életről. És tegyük hozzá azt a 200 000 embert, aki otthagyta Magyarországot és keresett jobb életet másutt. De lássuk mi lett ebből a koporsóból Orbán beszédében! Szégyenteljes magamutogatás és az ’56-os forradalom teljes félreértése. A forradalom vérbe fojtásával kapcsolatban „a vállunkra nehezedő csődtömeg” jutott az eszébe és hogy az MSZMP „elvette tőlünk - mai fiataloktól a jövőnket”. Ezért „a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik”. Forradalmi hősünk 1963-ban, az amnesztiarendelet évében született, ami a rendszer felpuhulásának kezdetét jelentette. Nem beszélve arról, hogy családjának szociális és anyagi felemelkedését a gulyáskommunizmusnak köszönhette. Az Orbán családnak és azon belül a fiatal Viktornak nem sok oka volt a panaszkodásra. És ami a jövőt illeti, sajnos tudjuk, hogy milyen szép és gazdag jövőt épített magának, családjának és barátainak. Úgy éreztem a beszéd elolvasása után, hogy kibékíthetetlen ellentét van közöttünk, és nem csak politikai értelemben. Azzal, akinek van képe felállni ebben a magasztos pillanatban, s a saját sérelmeivel traktálni másokat, nekem semmi dolgom. Sajnos, fogadalmam nem tudtam betartani, mert Orbán Viktornak sikerült a magyar politikai élet kellős közepébe lavíroznia magát és így nem tudtam megszabadulni tőle. Sajnos, az ország, sőt Európa sem. Mostanában gyakran lehet hallani, különösen azoktól a jobbközépen álló emberektől, akik szerepet vállaltak az első Orbán-kormányban, hogy Orbán 1998 és 2002 között még egy igazi demokrata volt. Ők manapság úgy emlékeznek arra a négy évre, mint magára a földi paradicsomra. Elfelejtették a „bombákat,” politikai szövetségeseik megsemmisítését, az agresszív, megfélemlítő hangot otthon, a szomszéd államokkal szembeni ellenséges magatartást, azt a kellemetlen felismerést, hogy külföldi barátai mind szélsőjobbos politikusok voltak, és hogy mennyire vigyázott arra, nehogy véletlenül maga ellen haragítsa az antiszemita Csurka Istvánt. Én nem felejtettem el, és tudtam, hogy a kétharmaddal a háta mögött cudar világ vár a magyar demokráciára. Arról vitatkozni hosszasan, hogy milyen politikatudományban alkalmazott formulát használunk az Orbán-rendszer leírására, nemcsak felesleges, hanem félrevezető is. Az a fontos, hogy megértessük a világgal, Magyarország már nem egy demokratikus állam, hanem a miniszterelnök egyszemélyes uradalma, ahogy Magyari Péter találóan nevezte. Azok, akik velem ellentétben végigélték a Kádár-éveket, azt mondják, hogy bizonyos szempontból szabadabbnak érezték magukat a késői Kádár-rendszerben, mint manapság. Ennél lesújtóbb ítéletet nehezen lehet találni arra, amire Orbán kárhoztatta a magyar népet. Felületesen nézve nincs erőszak, mint ahogy a Rákosi-rendszerben tapasztaltuk, mert a diktatúra modern formájában egyelőre erre nincs szükség, de amint az látható Putyin Oroszországában, még ez sem kizárható. Egyelőre csak egzisztenciális és nem oktalan félelmek léteznek, mert könnyen előfordulhat, hogy politikai felfogásod miatt a főnök, aki Orbán Viktor feltétlen híve, egyszerűen kitesz az állásodból. Az előválasztások alatt, különösen kisebb helységekben, sokan féltek megjelenni a várakozók között. Ide jutottunk, miközben a szemünk láttára lopják el a forradalmunkat, amire annyira büszkék voltunk és amely meghatározta egész életünket. Nem csodálom, hogy a velem egykorú ismerőseim, akik annyit tettek a forradalom emlékének ébrentartásáért, mélységes aggodalommal figyelik, ahogyan Orbán Viktor lakájai segítségével hamisítja meg a forradalmat, űzi ki Nagy Imrét és elvtársait a nemzeti panteonból és cseréli fel őket a pesti srácokra. 2021. október 22., péntek r MARTON LÁSZLÓ (MONTPELLIER) BALOGH S. ÉVA Nagy Imre és társai újratemetése. Orbán becsempészte magát és barátait a hatodik koporsóba A forradalom emlékezete két antológiában Az alábbiakban két, 2010 óta megjelent antológián keresztül szeretném megvizsgálni, hogyan látja és magyarázza a jelenlegi „nemzeti” kormányzat az ’56-os magyar forradalmat, hogyan reagálnak egyes újabb magyar irodalmi művek arra, ami hatvanöt évvel ezelőtt történt. Mivel én mindkét antológiában szerepelek, egy régi versemmel, illetve egy, a forradalomról írt elég hosszú interjúval, előre kell bocsátanom, hogy csak egy dologban vagyok érdekelt: mennyire teljes és hiteles az a kép, ami ebből a két antológiából kitűnik. A két gyűjtemény közül az első, a keménykötésű „Támadó tűz voltunk” 2016- ban látott napvilágot a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában. Ha nem is tudja az olvasó, mennyire „kormányközeli” ez a rengeteg pénzzel rendelkező testület, akkor is kicsit gyanakvón veszi kézbe a könyvet, amit az időközben elhunyt Oláh János és Mezey Katalin szerkesztettek. A nyolcvan szerzőt felvonultató antológia első része még lényegében átveszi a korábbi, hasonló témájú összeállítások anyagát - egymás mellett szerepelnek Kassák Lajos és Sinka István, Déry Tibor és Tamási Áron. Itt még Németh László „Emelkedő nemzet” című szövegét is újraolvashatjuk, egy olyan, forradalom alatti írást, ami attól óv, hogy a forradalom győzelme esetén nehogy egyesek újra próbálják követni a „meddő” és „gyatra” Horthy-rendszer nemzeti politikáját. Az emigránsokat Márai Sándor és Faludy György képviselik ebben a részben, utóbbi két verssel, meg a müncheni Tollas Tibor, három költeménnyel. Természetesen helyet kap Illyés Gyula nagy, számos nyelvre lefordított, bár újabban Magyarországon kevésbé kedvelt verse, az „Egy mondat a zsarnokságról”, ami ugye nem kizárólag a kommunista egypártrendszerre érthető. A válogatás problémái Nagy Lászlónál kezdődnek, aki ugyan két verssel van jelen, de legjobb ötvenhatos verse, „A falak négyszögében” valahogy kimaradt a kötetből. Benne van viszont Tóth Bálint szép Magyar litániája, meg egy olyan vers („Örök béke”), amelyben Tóth Nagy Imre és társai emléke előtt tiszteleg. De sajnos pár oldallal később ezt követi Jókai Anna tízoldalas(!), enyhén szólva dilettáns, több hangra szerelt költeménye, amiben az ismert prózaíró Makkai Ádám emlékezetes „Kegyelem”-jét (régi címén: „Rekviem”) próbálja utánozni. Itt meg kell jegyeznem, hogy bár Makkai alig játszott szerepet magában a forradalomban, fiatal amerikai emigránsként vissza tudta idézni az ötvenhatos harcok hangulatát, ezért is lett verse az általam szerkesztett „Új égtájak” (1969) egyik sikerdarabja. Jókai Anna túlzott szerepeltetése azért is kirívó, mert ugyanakkor Petri Györgytől az antológia mindössze egy verset közöl, pedig hát Petri legalább négy olyat írt, amelynek helye lenne minden ötvenhatos antológiában. A válogatásról még csak annyit, hogy Buda Ferenc néhány hiteles verse után (tőle származik a kötet címe) a szerkesztők önkontrollja elszabadul és Petrin kívül szinte kizárólag „népi” szerzők olvashatók a hátralevő lapokon. (Ezt különben Szakolczay Lajos is szóvá tette a Kortársban közölt kritikájában, Nemes Nagy Ágnest és Bakucz Józsefet, meg én is a Bécsi Naplóban, Horváth Elemért, Siklós Istvánt és Eörsi Istvánt hiányolva.) De még ez sem lenne különösebb baj, ha nem kezdené a fiatalabb szerzők ’56-ra emlékező verseit és szövegeit átjárni két téma: 1. Mindig balekok voltunk, a „vigéc” Nyugat, Európa és Amerika akkor is, mindig cserben hagyott minket (Döbrentei, Temesi) - amiben történelmi távlatban van ugyan igazság, de éppen az ’56-os helyzetre, az alternatívákat tekintve, nehezen alkalmazható. 2. Ami ’56-ban történt, az ismétlődött meg 2006-ban, amikor a tévészékház elfoglalásával megalázott rendőrség gumilövedékekkel szétverte az álötvenhatos jelszavakkal Gyurcsány ellen tüntető fideszeseket (Czakó Gábor, Mezey Katalin). Az utóbbi a NER-hívők kedvenc mantrája, de annyira nincs igazi hasonlóság a két esemény, mint a Molotov-koktélos pesti srácok és a nőgyűlölő, végtagcsonkító tálibok között (Bencsik András). így hát, aki ismeri ’56 igaz történetét, vegyes érzelmekkel csukja be a „Támadó tűz voltunk” című kötetet, aminek hátsó fedelén hosszú Füst Milán-idézet várja az olvasót. Ehhez képest, amikor kezünkbe vesszük a 2019-ben kiadott „Szavakban lobog” című antológiát, amelynek alcíme „írók az 1956-os forradalomban”, kellemes meglepetésben van részünk. Itt a szerkesztők (Erős Kinga és Soltész Márton) jóvoltából nem lopakodnak be aktuálpolitikai meggondolások a szövegekbe, legföljebb az történik, hogy egy-egy túl bőbeszédű szerző szövegét megvágják. De a tizenhárom szerző (köztük hét emigráns, illetve hazatelepült „nyugati”) szinte egyformán emlékezik a forradalomra, beleértve annak kaotikus elemeit, illetve a Nagy Imre iránti általános rokonszenvet, és a miniszterelnök kulcsszerepét a forradalom pár napos győzelmében. Buda Ferenc itt még azt is elmondja, hogy „hittünk a szocializmus alapeszményében, igazságosabb társadalmat szerettünk volna”, amivel hitet tesz a forradalom alapjában baloldali indítékairól, amit csak a szovjet fegyveres beavatkozás szélesített ki „szabadságharccá”. Mivel a „Szavakban lobog” szövegeit szalagra vett rádiós beszélgetésekből állították össze, és a meginterjúvolt írók nem kaptak levonatot a végleges anyagból, így ez az antológia sem mentes a tévedésektől, illetve sajtóhibáktól, amiket, ha lesz valaha második kiadás, ki kell majd javítani. Van azonban a könyvben néhány nagyon érdekes tanúvallomás arról, milyen volt a megtorlás, mi történt Budapesten és vidéken a Kádár-restauráció első hónapjaiban, Tóbiás Áron például elmondja, hogyan szervezte a belügy az ún. „írópereket”. Mi András Sándorral csak azt tudtuk elmondani a Kádár-rendszer első hónapjait illetően, hogyan próbáltunk valamit tenni Nyugaton, otthon maradt barátaink érdekében, bár egyikünk sem beszél a Gáli- Obersovszky ügyben hozott halálos ítélet elleni nyugati tiltakozásról, amit mi is sikerrel szerveztünk. Magyarországon 1962-ig tartott a megtorlás, csak az amnesztiával konszolidálódott úgy-ahogy a helyzet. Az utókor számára, azt hiszem, mégis ez a második antológia lesz az, amelyből elég pontosan meg lehet tudni, hogyan reagáltunk mi, többségünkben huszonéves fiatalok a pártvezetés által késleltetett reformokra, a váratlanul kitört forradalomra, mennyire bíztunk Nagy Imrében, meg abban, hogy Magyarországon sem lehet visszaforgatni az idő kerekét, vagyis hogy pár napig mi is igazán „történelmet csináltunk”. GOMORI GYÖRGY Tüntetők a budapesti Bem téren 1956. október 23-án SZÉP SZÓ I 5 1956 és az én rendszerem „Áldást hoz az egyszer: szép Magyarország.” (Arany János: Vásárban) és felkészületlen voltam rá. Húszévesen távol attól, hogy felnőtt legyek. Politikailag nekem egyszerű volt: gyűlöltem a pártállami-szocialista rendszert és felszüremlett bennem a remény, hogy elsöprik. Polgári, szabad, nyugati demokráciát akartam. Anyám svájci volt. Általa ismertem Svájcot. Lelkemben ma is hazám. Ennek ismeretében szörnyű volt, ami 1947 után Magyarországon kialakult. De hogy igazából milyen ez az ország, mely Svájctól való hosszú elzártságom következtében a végleges lakhelyemmé vált, azt az ’56-os forradalom, még inkább az 1957- ben bekövetkezett kommunista megtorlás idején tanultam meg. Felujjongtam 1956 nyarán, amikor a Petőfi Körről hallott hírek elértek. Gyűlésein a felszólalások a tőlem teljesen idegen szocializmus szellemiségéről árulkodtak. A lényeg azonban a szembeszegülés jele volt. Még olyan voltam, mint akinek be van kötve a szeme. Csak sejtettem, honnan szól a fény: a nyugati világból. Az én politikusaim Sir Winston Churchill, Konrad Adenauer, a magyar Auer Pál és társai voltak. Én is azt hittem október 23-a után, hogy a forradalom győzött. És ezzel egy időben kellett megélnem, ahogy Miskolcon a tömeg lincselésbe kezdett. Akkor éltem meg először, milyen, amikor valaki nem akar hinni a szemének, az egész csak rémálom. Magyarország volt ennek is a neve. A miskolci egyetemre visszatérve őrjöngtem. Egyetemista környezetemben a többség legfeljebb annyit mondott, hogy „hát igen...”, de volt, aki szerint megérdemelték, valaki meg nevetve mutatott a cipője orrára, na, ide is hullott egy vércsepp. Alig hat hónap múlva teljesen más emberként vonultak föl a többi hallgatóval együtt zárt sorokban, mosolygón a városi dísztribün kádári pártvezetői előtt. Mintha nem lett volna az a néhány nap, amikor többnek érezték magukat, mint amik voltak, mert úgy érezhették, szabadok lettek. A forradalom napjaiban belevetettem magam egy egyetemi központú hírszolgálat megszervezésébe. Minden előrelátást nélkülöző remény töltött el. Holott mindenről értesültem, arról is, ahogy egyre csak vonulnak be a szovjetek. De hiszen alakultak polgári pártok. És egyre kevesebb volt abból, hogy de azért a szocializmus kell. Akik ezt képviselték, szememben erőtlenek voltak, hiányzott mögülük (még, akkor) a fegyveres erő és hatalom. Pusztán az eszményükkel szemben a kapitalizmus eredményesebb, mert emberszabásúbb. Nekem amúgy is elég volt látnom az ÁVH operatív belső felderítő osztályából az egyetemre szállított kartonokat a nyilvántartott besúgókról, amikor elkezdtük ezeket feldolgozni. Aztán november 4-én egy szovjet páncélos egység elérte az egyetemi campust, a sötétben fél órás tűzharc, és hajnalban, feltartott kézzel a diákszállók előtt állva egy teljesen más, homlokegyenest az ellenkezőjébe fordult világban találtam magam. Pedig az még akkor ki sem bontakozott a maga valójában. Bennem meg továbbra is a vak, ostoba remény. Az egyetemi független diákszervezet egyik vezetője lettem. Még ’57 február elején is azt hittem, hogy. Aztán 1957. február 20-án a karhatalom, a letartóztatás, a gumibotos verések az első pillanattól késő éjjelig, hogy utána kék, majd fekete lett a hátunk, és hosszú ideig csak hason tudtunk feküdni az egyszemélyes cellákban, négyen-öten. Aztán a verések a kihallgatásaim közben, mert túl gyengének, éretlennek látszottam, és ebből arra következtettek, hogy kiverik belőlem, amivel vádolnak, vagy bevallom azt, amit tényleg tettem. Az internálótáborba való szállítás a március 15-e előtti éjszakán, egy laktanya jéghideg cellájában többedmagammal a betonon fekve végighallgattuk, ahogy a szomszédos cellák ajtaját feltépik a részeg karhatalmisták, és verik a 40-50 éves embereket. Tőlem teljesen idegen észak-kelet magyarországi munkásokat és parasztokat. Azok meg artikulálatlanul, jajgatva ordítanak vagy vinnyognak. A mi cellánkba már nem törtek be. Addigra elfáradtak. És aztán 1989, egy igazi felszabadulás, mely mára megint teljesen pocsékba ment. Nekem mára ez az ország nem a hazám. Magyar haza nekem csak a magasban van. Ahol a Kölcsey Ferencek és Radnóti Miklósok, a Kurtág Györgyök és a moldvai magyar népdalok vannak: a kultúra, amely európai. FOLYTATÁS A 6. OLDALON • UNGVÁRY RUDOLF A forradalom győzött. És ezzel egy időben a tömeg sok helyen lincselésbe kezdett