Népszava, 2021. november (148. évfolyam, 253-277. szám)

2021-11-10 / 260. szám

INTERJÚ NÉPSZAVA 2021. november 10., szerda5 Fájdalmas lenne most behúzni a vészféket KÁVÉHÁZ Ha besodródunk egy politikai térbe, az csőlátáshoz vezethet - véli Rudolf Péter, a Vígszínház igazgatója. Szerinte az általa vezetett intézménynek széles nyomtávon kell haladnia. BALOGH GYULA Úgy nyilatkozott, hogy nem szeretne irodából igazgatni, inkább kávéházak­ból. Ehhez képest most az irodájában beszélgetünk. Mi változott? Kávéházi ember vagyok, tagad­hatatlanul szeretem az ottani „fe­hér zajt” és miliőt. Amíg az időjárás engedte, egy színházközeli bisztró teraszára szerveztem a megbeszé­léseimet. Aztán - a mindig változó járványhelyzet miatt is - a legjobb megoldásnak az tűnt, ha az irodám kezd hasonlítani egy polgári kávé­házhoz. A mögöttem lévő fotókat is ennek nevében választottuk. A Víg­színház 125 évét villantják fel, sze­mélyes emlékekkel kiegészítve. Ha már a kávéházat szóba hoztuk, a Vígszínházban az elmúlt években sok minden történt. Mennyire sikerült ki­beszélni ezeket? Az elmúlt másfél év, a járványra és az abból következőkre gondolok, sok mindent felülírt. A kávéházi be­szélgetések nem pszichoanalízisről, hanem elsősorban az évadépítésről szóltak, többek közt írókkal, fordí­tókkal, rendezőkkel. Most érzem újra, hogy egy színházban ülök, ahol minden a műsorért és az estékért történik. Abszurd mennyiségű be­mutatót tartanak az egész ország­ban, mi is így vagyunk ezzel. Ez nagy logisztikai játszma. Annyi mindent kell pótolnunk, hogy olyan, mintha már az évad végén járnánk, a másik oldalon viszont öröm, hogy játszha­tunk. Összességében fiziológiailag nullszaldóra ki lehet jönni. Kérdezhetem az előző igazgató mű­ködéséről mégis, bár azt ígértük egy­másnak, hogy ezt elkerüljük? Most neveztek ki öt évre. Érthető, ha a jelen és a jövőnk izgat. A múlt­ról nem velem kell beszélgetni. Az én feladatom, hogy azok a feszült­ségek, amik övezzék a színház mű­ködését, feloldódjanak. Ez hosszabb folyamat, mint hittem. A kereteket létrehoztuk. Van etikai kódex, mű­vészeti tanács, üzemi tanács, és fo­lyamatos a belső kommunikáció. Én ezt tehetem. Ugyanakkor értem, hogy sokakban van hiányérzet. So­kak érzékenységét sérti, hogy nincs lezárva a történet, pedig a Vígszín­ház, a szakma és Enikő érdeke is ez lenne, de az én kezemben ebben az ügyben nincsen kártya. Eszerint az etikai vizsgálatot elrende­lő fővárosi önkormányzat felelőssége, hogy nem tette publikussá a vizsgálat eredményét? Nem dolgom ennek a felelős­ségét megállapítani. Nem vagyok politikus, sem jogász. Az nyilván­való, hogy a felügyelőbizottság nem bíróság. Ez nyilván megköti a dön­téshozók kezét. Én magam ennek a vizsgálatnak egy fontos következ­ményeként kaptam a felügyelőbi­zottság tagjaitól azt az instrukciót, hogy Enikőt ne hívjam be az általa rendezett előadás felújítópróbájára. Érzékelve a színházban az újraéle­dő feszültséget, majd egyeztetve a művészeti tanáccsal, vissza kellett vonjam eredeti szakmai érvekkel támogatott álláspontomat. Ezért döntöttem úgy, hogy Enikő online vegyen részt a próbákon. Nem is volt más lehetőségem. Ezt vele is tisz­táztam. A vizsgálat részleteit nem ismerem. Bizonyos megállapításait igen, de nem tehetek nyilvánossá valamit, amire ráírták, hogy nem nyilvános. Ráadásul, úgy tudom, magát Enikőt nem hallgatta meg a bizottság. Úgy tűnik - és nem csak ebben az ügyben -, nincsenek meg sem a jogi, sem a szakmai keretek, melyek között ezek a fajta érzékeny kérdések tisztességgel rendezhetők lennének. Azt viszont abszurdnak tartom, hogy erről még mindig en­gem kérdeznek. Azért sincs egyszerű helyzetben, mert Eszenyi Enikővel hosszú ideig dolgo­zott együtt a Vígszínházban, játszot­tak együtt filmekben, baráti kapcso­latban voltak. Valóban majd két évtizedet töl­töttünk együtt a Vígszínházban. Amikor megpályáztam a Vígszín­ház igazgatói posztját, akkor épp a közös múltunk miatt szóltam előre Enikőnek. Úgy érzem, szakmai és empatikus döntésekkel igyekszem kezelni a helyzetet. A jelenlegi tár­sulat nyugalmának megteremtése az elsődleges feladatom, de mindig fontos lesz számomra, hogy kettőnk kommunikációja a nehézségek elle­nére fennmaradjon. Problémát jelentett korábban az is, hogy több korábbi vezető ma is bent ül olyan kuratóriumban, amely vígszín­házi pénzekről diszponál. Változott azóta ez a helyzet? Alapvetően nem. Ez valóban fe­szültségforrás. Egyszerűbb lenne az említett alapítvány működése, ha nem azok döntenének, akik koráb­ban a pozíciójuk alapján kerültek be ebbe a testületbe, de már nem ők töltik be ezeket a posztokat. A napi működésünkre nyilván én és a munkatársaim látunk rá. A kéré­seink előbb-utóbb teljesültek, de ez nem csak praktikus, elvi kérdés is. Sőt! Miben dönt a művészeti tanács, amelyben többségében a színház ve­zetői, művészei kaptak helyet? Hogy kik alkotják a tagokat, azt a társulat titkos szavazáson dön­tötte el. Az évadtervtől kezdve sok mindent megvitatunk. Irányokról beszélgetünk. Ez mostanában kü­lönösen fontos a pandémia keltette bizonytalanságok közepette. Egy­­egy próbafolyamat tanulságait is levonhatjuk együtt. A színház éle­tének ritmusát kell most kitalálni. Nem egyszerű ennyi premier mel­lett feltöltődésnyi időt biztosítani. A megszállott munkát és az emberi élethez való jogot miként lehet ősz­ RUDOLF PÉTER 1959-ben szüle­tett Budapesten. 1983-ban végzett a Színház- és Filmművésze­ti Főiskolán. 1983-tól 1998-ig a Vígszínház tár­sulatának tagja, később szabad­úszó. 2003-tól 2005-ig az Újszínház mű­vészeti vezetője. 2015-től 2016-ig a Centrál Színház tagja. 2020-tól a Vígszínház igazgatója. Első­­ színházi­­ rende­zése a Dühöngő ifjúság (1992), filmen az Üveg­tigris (2001). szeegyeztetni - ez alapfelvetése volt a pályázatomnak. Kell a segítségük. Most különösen nagy kihívás meg­találni az egyensúlyt a magánélet és a színház fűtött működése között. Szakmai kérdés is, hogy ne legyünk belterjesek, „köldöknézők”. A gyakorlatban miként működik a ket­tős fenntartás, vagyis a főváros a tulaj­donosa a színháznak, de a finanszírozó az Emmi? Természetesen okoz bürokrati­kus nehézségeket ez a kettősség. Ez minden fél számára világos, de örül­tem, amikor az évadnyitón egymás mellett ült a főpolgármester úr és a kulturális államtitkár úr. Ez a térké­pészeti helyzet lefedi a helyzetün­ket és az álláspontunkat is. A szín­ház felülírja a napi politikai helyzet kötelező egymásnak feszüléseit. Ez szinte egyáltalán nem jellemző. Pedig ez a lényeg. A nagy előadá­sok mindig igazságok összecsapá­sáról szólnak. A jó színház felkavar. Nincsenek vegytiszta helyzetek. Együtt keressük a válaszokat. Ha besodródunk egy politikai térbe, az csőlátáshoz vezethet és tehetség­vesztéssel járhat. Ez jól hangzik és igaz is, de több szín­házvezetői kinevezésnél más szem­pontok számítottak, nem beszélve azokról az esetekről, ahol politikai csa­ták, zsarolások, huzavonák kísérték az egyes igazgatói megbízásokat. Ezeknek az intézményeknek mindig az állam adja a pénzt a mű­ködésükre. Mindenhol a világon. Fájdalmasan kiszolgáltatott hely­zet, de többször elmondtam: az már a mi felelősségünk, hogy mi­lyen mértékben. A szakma csak együtt őrizheti a függetlenségét. De egyet ne felejtsünk el: szinte kurió­zumnak számít, hogy nálunk még mindig ennyire színes a színházi paletta, tehát az állam biztosítja a működésünket. Ennek örüljünk, ezt köszönjük, az elosztás módjának szakmaiságáért pedig küzdjünk. A nemrég bemutatott Kabaré és Mayenburg A kő című darabja is tár­sadalmi traumákat érint. Tudatos tö­rekvés volt, hogy megjelenjenek ezek a tematikák a repertoárban? Az ön által felsoroltakhoz hozzá­tenném még Sally Potter Party című művét, amelyet december 4-én mutatunk be a Pesti Színházban. Fontos, hogy tudjunk szembenézni azzal, hogy kik voltunk, kik vagyunk és mivé lehetünk. Tán ez a színház lényege. Ez műfaj független. Egy A nagy előadások mindig igaz­ságok össze­csapásáról szólnak. A jó színház felkavar. Nincsenek vegytiszta helyzetek. Együtt keressük a válaszokat. művészszínház nem feltétlenül a repertoárjától az, hanem a munka­moráljától lesz azzá. Nem gömbö­lyű világban élünk, komplikáltabb geometriai szerkezetet forgatunk. Szeretnénk sok szemszögből rá­látni. Ez pedig a kérdéseket feltevő ember szemszöge. Szóval tudatosan bolygatjuk műsorunkkal a várost. Az ifj. Vidnyánszky Attila által rende­zett Szerelmek városa viszont kísér­­letezőbb színházi nyelven szólal meg, mint amiről eddig beszéltünk. Attila előadásában azt szeretem, hogy egy egyetemista attitűd páro­sul a professzionálisan működtetett vízióval, és megjelenik benne egy személyesség, mégpedig a mi le­gyen most a színházzal kérdésköre. Ez nagyon izgalmas. Most olvasom Spiró György Shakespeare szerep­összevonásai című kötetét, ebben a szerző felveti, hogy minden kor­nak megvan a maga nézője. Attila az újszerű színházi fogalmazásával képes megszólítani egy új közön­ségréteget, amely számára vonzóak lehetnek a fiatal, erős színészegyé­niségek, és emiatt majd jönnek a Shakespeare- és Csehov-előadása­­inkra is. Annál is inkább, mert ennek az intézménynek széles nyomtávon kell haladnia és gondolkodnia. Az útkeresésnek helye kell hogy legyen a Vígszínházban. Mint ahogy a Pesti Színház­i kortárs bemutatóinknak is, és nagyon várjuk a Vígszínház nagyszínpadán Csehov Sirályát Da­vid Dolasvili rendezésében. Többen is visszaszerződtek azok kö­zül, akik korábban elhagyták a Víget. Ezek szakmai döntések. Társu­latépítés és -visszaépítés. Korosztá­lyok hiányoznak. Mit tesz a Vígszínház a mostani újra súlyosabbá váló járványhelyzetben? Amit eddig! Játszunk! Ráadásul sokszor telt házakkal! Fájdalmas lenne most behúzni a vészféket! Az átoltottság a színházban 90 száza­lék feletti! Az esetleges fertőzött­­ségnek mások a rizikói oltás után! Ettől függetlenül nem egyszerű a helyzetünk. Még ha egyszerűsödött is a protokoll, azért beugrásokra van szükség. Ezzel számolunk a követ­kező időszakban. A maszk kellemet­lenségeit újra vállalnunk kell. Nyil­ván akinek megvan az oltása, abban reménykedett, erre már nem lesz szüksége, de mit tegyünk, a bizton­ságunk fontosabb, a színház pedig élni akar. Nézők nélkül pedig értel­münket vesztjük. Ne ijedjen meg, csak elvont értelemben. Bár... A „Fontos, hogy tudjunk szembenézni azzal, hogy kik voltunk, kik vagyunk és mivé lehetünk. Tán ez a szín­ház lényege" FOTÓ: BÉRES MÁRTON

Next