Népszava, 2022. május (149. évfolyam, 100-125. szám)

2022-05-21 / 117. szám

FOLYTATÁS AZ 1. OLDALRÓL - Meglepődött, amikor értesült a hírről? - Igen, főleg, hogy lassan derült ki, én vagyok a nyertes. Az öcsémtől tudtam meg, aki egy újságban találta a hírt. Aztán engem is értesítettek. - Nem érzett ellentmondást, hogy baloldaliként egy jobboldali önkor­mányzat pályázatára jelentkezik? - Művészként én erről teljesen máshogy gondolkodom. Azt hiszem, a művészet, és azon belül a szobrá­szat több mint politika. Ezért is pá­lyáztam bátor szívvel. Én nem egy jobboldali emlékművet csináltam, sem egy baloldali emlékművet. Ez egy gyászemlékmű lett, amely lehető­séget ad arra, hogy azok, akik elvesz­tették a második világháború alatt a rokonaikat, és azok, akik fontosnak tartják az emlékezést, oda tudjanak menni, hogy emlékezzenek. Ráadásul a kiírás is azt tükrözte, hogy a kerület egy valódi, közös emlékezést és az emlékeztetést szeretné elérni a nyer­tes alkotással. A politikát és a művé­szetet külön kell választani. Én erre törekedtem. - Miért dönthetett úgy az önkor­mányzat, hogy kiírja így ezt a pályá­zatot? - A 2005-ben felhúzott Turul-szo­bor éveken át botrányt keltett azzal, hogy bár a második világháborús kerületi áldozatokról szólt, nyilas tömeggyilkosok neveit is tartalmaz­ta. Emiatt pedig cselekedni kellett, a kerület morális lépéskényszerbe került. A pályázat megindítása en­nek keretében történt. Ez egy olyan folyamat, mint amikor valaki lassan megvilágosodik. A kerület testületi ülése egyhangúlag meg is szavazta, hogy az új emlékműre nyilasok nevei nem kerülhetnek fel, mert iszonyú az az elmélet és szemlélet, ami tömeg­gyilkosságokhoz vezetett. Amúgy a Turul-szoborról mostanra már levet­ték az összes nevet. - Milyen volt a közös munka és a szobor avatása? - Megfigyeltem, hogy a tervezési folyamat során, ha tisztességesen be­szélünk egymással, akkor a partner is igyekszik tisztességesen viselkedni. És bár a szoborállításnak voltak ne­héz pillanatai, és voltak alapvető vi­táink, példamutató, hogy ezúttal más politikai álláspontú emberek együtt tudtak képviselni egy közös emléke­zetet, és megújítani a kerület emlé­kezetpolitikáját. Ezért tudtunk kezet fogni egymással a szobor avatásán.­­ Ha ma egy szobrász egy törté­nelmi traumáról akar szobrot készí­teni, akkor csak kortárs módon tehe­ti meg, vagy visszanyúlhat a korábbi korszakok ábrázolásaihoz? - Meg vagyok róla győződve, hogy egy szobor formavilágában minden időbeli hamisítás és csúsztatás ha­zugságot rejt. Aki pedig imitál, az hazudik. Nekem a tervezéskor és a szobor kialakításakor folyamatos esz­tétikai, szerkezettani és történelmi kérdésekben kellett döntenem. A fő kérdés, hogy tudunk-e még hitelesen megszólalni. A múltat imitálni persze könnyű. Én bármikor megcsinálok egy egyiptomi stílusú szobrot, de ez nem művészet, hanem dekoráció. Ha színházba tervezek díszletszobrot, ott ezt a gesztust meg is csinálom. De köztérre sosem tennék ki ilyet, ami a történelmi időben elbizonytalanítja a nézőt. Nekem az a dolgom, hogy kor­társ legyek. Hogy a saját szakmámat felnőtté tegyem a köztéren. - Milyen élmény volt az alkotási folyamat? „Amikor a szobor alapjait ástuk, a földben egy lábszárcsontot fedeztem fel, utána pedig emberi maradványokat ástunk ki. Egy tömegsírt találtunk. Ekkor leállítottam az alapozást, és halasztottuk.”­­ Nagyon megterhelő. Első körben Zoltán Gáborral beszélgettem, aki az Orgia című regényében a városmajo­ri nyilas tömeggyilkosságról írt. Ő azt mondta, aki ehhez a témához őszin­tén hozzányúl, azt meg fogja viselni, és vissza fog hatni rá. Ez teljesen be­igazolódott. Méghozzá annyira, hogy amikor a szobor alapjait ástuk, a föld­ben egy lábszárcsontot fedeztem fel, utána pedig emberi maradványokat ástunk ki. Egy tömegsírt találtunk. Ekkor leállítottam az alapozást, és halasztottuk. - Küzdelmes lehetett a szobor tes­tén végigfutó áldozatok neveinek ös­­­szegyűjtése és pontos felsorolása is. - A munka során nemcsak ne­vekkel, hanem emberek emlékével találkoztunk. Ami nagyon megrázó volt. Ezerötszáztizenhárom név he­lyesírását néztük át, az én csapatom­ban három ember foglalkozott csak ezzel, a kerület névvizsgáló bizott­sága mellett. Sokat vitatkoztunk, de a végén testületi döntés is született, hogy mely nevek szerepeljenek a szobron, és kinek a neve nem kerül­het fel a műre. - Magát a szobrot nehéz volt lét­rehozni? - Ennek a szobornak háromszor kellett nekifutni. Ráadásul a Covid alatt kezdtünk el dolgozni, amikor a kőipari beszerzések rendszere meg­tört. Aztán az infláció is berobbant. De végül sikerült nemes anyagokat szereznünk. Másrészt kitaláltam, hogy az oszlopok felületébe marjunk bele vékony sávokat, ahová beleil­lesztjük a huszonöt sort, melyeken az áldozatok nevei szerepelnek. Még ha a munka egyes részeit digitális eszközzel is csináltuk, igazi kihívás volt ezt véghez vinni. Nehéz munka, amit senkinek sem javaslok. - Milyen anyagból készült az em­lékmű, van-e ennek jelentése? - A szobor gránitból készült, a rajta körbefutó abroncsok rozs­damentes acélból. Azért ezeket az anyagokat választottam, hogy a szo­bor időtálló legyen, több generáció is megemlékezhessen az áldozatokról. Ez nem egy politikai jelzőtábla. Ez a hosszú távú emlékezet szobra.­­ Az elkészült emlékmű a vá­rosmajori templom harangtornyá­nak fordított képét mintázza. Arra utal, hogy a második világháború alatt az emberek elfordultak Is­tentől? - Pontosan erről van szó, de nem 1939-től, hanem, azt gondolom, 1883-tól, amikor Magyarországon megalakult az első antiszemita párt. Majd újabb fordulópontot jelent 1920-ban a numerus clausus beveze­tése. Ezek a történeti pontok aztán megágyaztak egy olyan politikának, amely dominóként döntött le min­dent. A második világháborúban a hit megrendült. Másrészt az a civi­lizációba vetett hit is megrendült, mely a felvilágosodás óta épült. És ennek a legmélyebb pontját a halál­táborok jelentik, ahol szisztemati­kusan gyilkoltak embereket. Ennek a civilizációnak a traumáját kell megérteni, azt, amikor megszűnt a moralitás. Innen kell újraépítenünk magunkat, és újra kell építenünk a hitünket is. Akkoriban, a világégés évei alatt ugyanis minden pont meg­fordult. A társadalom kifordult ma­gából. Az egész civilizáció megrop­pant. Ezért választottam a fordított torony jelképét, ami egyes elemei­ben főhajtással tiszteleg a templom tervezői, Arkay Aladár és Bertalan építészeti örökségének, de az önma­gában feltétlenül bíró hittel is konf­rontálódik. - Miért fontos a hittel a szembe­nézni? Mohácsi András 1963-ban született Budapesten. Eleinte keramikusnak tanult, majd a Magyar Képzőművé­szeti Főiskolán végezte tanulmányait szobrász szakon. A Pécsi Tudomány­­egyetem mesterképzésén kapott diplomát, majd ugyanott szerzett DLA-fokozatot. 2000 óta tanít a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Szobrászati munkáival számos egyé­ni és csoportos kiállításon vett részt, valamint színházi előadásokon is dolgozott. Mohácsi János és Mohá­csi István színházi rendezők testvére, akiknek szintén készített már díszletet (Parasztopera, Dohány utcai seriff, A velencei kalmár).­­ Azért, mert a tudás tagadása megbetegít bennünket. Ahogy Jó­zsef Attila fogalmaz: „kergeti egy­mást a bosszúállás vágya és a lelkiis­meret”. Ebből a körből ki kell lépni. A második világháború szörnyűsé­geivel csak úgy lehet szembenézni, ha szembesítjük magunkat velük. Le kell ásni magunkban, ha új alapokat akarunk építeni. Nagyon mélyre kell menni. Az első emléktáblát, ami a kerületben nyíltan, köztéren mond­ja el, hogy mi történt, amikor a ma­gyar nyilasok tömeggyilkosságokat követtek el, én állíttattam 2015-ben Csordás Zoltán grafikus barátommal és az ortodox zsidó hitközséggel, az Alma utcai szeretetotthon falán. El lehet olvasni három nyelven.­­ Milyen hangulatban telt az Emlékkő-szobor avatása? Érződött megnyugvás a levegőben?­­ Én biztos voltam abban, hogy nem lesz jobboldali, baloldali csata. Azért nem, mert nincsen olyan jel­kép ezen a szobron, amit bármelyik oldal ki tudna sajátítani, és nincsen rajta olyan emlékezeti forma, amely bármelyik oldalt ne érintené meg. Itt mindenki gyászol. Abban a pil­lanatban pedig, amikor befejeztük a szobrot, és végre a helyére került, a látvány megdöbbentő volt. A járó­kelők először csodálkoztak, amikor meglátták, majd odajöttek hozzám, és megkérdezték tőlem: „Ha meg­mondom önnek édesapám és anyai nagyanyám nevét, meg tudja mutat­ni, hogy a szobron hol van?” És én megmutattam nekik. Q 'o 'O o Turul-bontás helyett mentés A mostani emlékmű „előzményének” tekinthető az a 2005-ben, a XII. kerü­letben állított Turul-szobor, mely lelep­lezése óta viták kereszttüzében állt. Még 2002-ben határozta el az akkori hegyvidéki vezetés Mitnyan György fideszes polgármesterrel, hogy egy turullal emlékeznek meg a második világháború során elesett kerületi áldo­zatokról. A Szmrecsányi Boldizsár által készített szobrot 2005-ben állították fel, hatályos építési engedély nélkül. Demszky Gábor akkori főpolgármester a fővárosi közgyűlésben azt mondta róla: „napjainkban turulos emlékművet állítani a magyar világháborús polgári áldozatoknak nem az áldozatok emlé­kének ápolását, hanem meggyalázását jelenti”. Jogerős bontási határozat szü­letett a szoborra, amit 2008-ban jog­erős bírósági ítélet is jóváhagyott, ám a Turul azóta is a helyén áll. 2019-ben Rab László újságíró a Mozgó Világban megjelent írásában kifejtette, hogy a szobor talapzatán szerepel Pokorni Zol­tán, jelenlegi polgármester nagyapjá­nak a neve is mint hősi áldozat. Pokorni József azonban aktív szerepet játszott a kerületi nyilas tömegmészárlásokban. A polgármester ezért nyilvánosan kérte nagyapja nevének eltávolítását a szo­borról. Ezt követően az önkormányzat azt a döntést hozta, hogy az összes ne­vet eltávolítják, és „első világháborúsra alakítják” a turult. Ezt követően mutat­ta be a 444.hu Ács Dániel A gyilkosok emlékműve című dokumentumfilmjét, mely után Pokorni úgy döntött, még­sem lesz első világháborús szobor a turulból.

Next