Népszava, 2023. január (150. évfolyam, 1-26. szám)

2023-01-06 / 5. szám

4 Nyitott mondat Cserna-Szabó András Két temetés favágó este tíz körül indult el erdőszéli otthonából a falu felé. Sötét lett volna, ha nem világítanak a hegyek, a hó és a hold. Szőrmekucsmáját jól a fülére húzta, nem akarta hallani felesége fáj­dalmas ordítását a házból. Prémcsizmája puhán járt a szűzben, vállán puska lógott. Nem akart a feleségére gondolni, úgy érezte, belehal, ha a feleségére gondol. Úgy döntött, amíg beér a fa­luba, ez nagyjából másfél-két óra, mesélni fog magának. Ahogy a nagyanyja mesélt neki téli estéken. Akkor talán nem fog a feleségére gon­dolni. „A holdon és a csillagokon tanácskozásra gyűltek össze az istenek, maga Eszege Malán is megjelent, aki pedig öregsége miatt az utóbbi időkben már sohasem vett részt a gyűléseken. A tanácskozás alatt az égi istenek többször is letekintettek a földre, s látták, amint szörnye­tegek pusztítják az emberiséget.” A favágó egy óra múlva már közel járt a faluhoz. Átment a régi kőhídon, mely a Barguzin folyó felett ívelt, és még a kozákok építették. Rágyújtott a pipá­ra, és folytatta a mesét, amit a nagyanyjától hallott. „Ekkor Hán Hurmasznak nem maradt más választása, mint hogy középső fiát, Bühe Beligtét küldje a földre. Bühe Beligte felhágott a legmagasabb felhőre, s végigtekintett a gyüle­kezeten. - Igen megrázott az emberiség szen­vedése - mondta csendesen -, és elhatároztam, megszabadítom őket a szörnyetegektől. De ti, égi istenek, adjátok-e útravalóul, amit kérek tőletek? A buddhák és az istenek azt kiáltot­ták: - Megadjuk!” Újabb óra múlva a favágó a falu széléhez ért. Bekanyarodott egy hosszú, girbegurba utcába, és a faházak között álló kis, fehér kőházat kereste. Azt, amelyiknek kék ab­lakai vannak. A doktor szobájában még égett a gyertya. A favágó bekopogtatott az ablakon. Öt­­venhez közelítő, bajszos, vékony, enyhén részeg férfi nyitott ajtót. Öltönye meglehetősen kopott és gyűrött. Oroszul köszöntötte a favágót. Aztán jobban megnézte, és átváltott burjátra. „Mit akarsz, paraszt?” - kérdezte a doktor. „Nem paraszt vagyok, hanem favágó. Az er­dész jobbkeze. A feleségem...” „Kihúzzam a naccságos asszony fogát?” - kér­dezte röhögve az orosz. Aztán elkomorodott: „Van nálad vodka?” „Van” - mondta a favágó, bundája alá nyúlt, két üveget vett elő. „Akkor jöjjön be, barátom, és ismertesse a beteg panaszait. Addig se vacogunk itt kint a hi­degben.” A doktor szegényes szobába vezette a favágót, és leültette egy székre. A kályhában alig égett a tűz. A doktor rögtön öntött magának a vodkából, majd elszégyellte magát, és megkérdezte a favá­gót, kér-e teát. Az bólintott. A doktor a szamovár­hoz lépett. Mikor már mindketten ültek, a doktor azt mondta: „Hallgatom.” A favágó koncentrált, hogy jól el tudja mon­dani. „Az asszonyba belebújt a gonosz szellem...” A doktor éktelen hahotába kezdett. Elővette mellényzsebéből az óráját, felpattintotta a fe­delet, és röhögés közben így szólt: „Maga képes volt éjfélkor bezörgetni hozzám csak azért, mert zsörtölődik a kedves neje?” A favágó bűnbánóan nézett maga elé. „Na, nem baj” - hagyta abba a nevetést a dok­tor. „Ami azt illeti, éppen jókor jött, elfogyott a vodkám. Ha már itt van, mesélje el, mit művel az a huncut asszony.” A favágó ivott egy korty teát, majd akadozva beszélt: „Már évek óta tart... Régen csak fél­évente egyszer tört rá... Aztán kétszer is... Az­tán havonta, hetente... Belébújik valami ártó szellem...” „Szóval szellem. És mit lehet tudni erről a szellemről?” „Doktor úr, ne nevessen ki... Valami magyar... Nekem fogalmam sincs, mi az a magyar... Azt képzeli az asszony, hogy ő egy magyar férfi...” A doktor a könyvespolchoz lépett, kinyitott egy lexikont. „Magyarország Európában van. Az Osztrák- Magyar Monarchia része. Fővárosa Budapest. Innen nagyjából hétezer versztára. Kitartó egy szellem lehet, aki ekkora távolságot megtesz, csak hogy a maga feleségébe bújjon...” A doktor a vodkásüveg után nyúlt. „Tudja, már hét éve elhagytam Moszkvát. Büntetésből kerültem ide. Hogy miért, hagyjuk. Legyen elég annyi, hogy politika... Tudja maga, mi az a politika?” A favágó bamba képet vágott, és nemet intett a fejével. „Boldog ember. Bárcsak én se tudnám... Min­den évben azt ígérik, visszahelyeznek Moszk­vába. Aztán semmi. Itt meg lassan éhen halok. Minden szellemi izgalmat nélkülözni kénysze­rülök. Hét éve nem voltam színházban. Hét éve nem voltam hangversenyen. Minden könyve­met háromszor elolvastam már. Esténként csak ütöm a pianínót, és iszom. De amit maga mond, felettébb érdekes... Kérem, folytassa.” A favágó újra belekezdett: „Szóval, amikor rájön az asszonyra ez a dolog, akkor arra jövök haza az erdőből, hogy felvette a jobbik ruhámat, az asztal tetején áll és szaval.” „Verseket szaval?” „Verseket hát. Amiket ez a magyar írt. Magya­rul. Egy szót se értek belőlük. De amikor kimegy belőle a szellem, Cirenzsid mindig elmeséli, mi­ről szóltak ezek a versek.” „Na és miről szólnak?” „Hát amiről már csak a versek szólni szoktak. A virágokról, a szerelemről meg a háborúról.” „Na, jó, de mondjon egy példát.” A favágó vakarta a fejét, aztán eszébe jutott. „Ezt írhatta volna itt is. Nyílnak a virágok lent a völgyben. A nyárfa zöldell. De a hegyen már tél van, ha takarja a csúcsokat. Úgy szereti a párját, hogy a sírból feljön majd a nő özvegyi fátyláért, és leviszi magával zsebkendőnek.” „Na, jó, ez azért nem olyan nagy baj, a barátom. Az asszony néha magyarul i­s mond verseket a szerelemről meg a a virágokról. Ettől még nem omlik össze a világ.” „Ettől még nem. Ez igaz, dók­­o­n­tor úr. De vannak ennél sokkal rósz­ ’ , szabb állapotai is. Ordítani kezd, összevissza szaladgál a házban, a fakanállal át­vág mindent, amit csak ér, közben szaval, persze, aztán összeesik, a melléből és a szájából folyik a vér. Szenved napokig. Haldoklik. Aztán távozik a szellem, és a feleségem újra a régi, mintha mi sem történt volna. Eltűnik a mel­léről a seb, abbamarad a vérzés.” „És mit ordibál, mielőtt vérezni kezd?” - kér­dezte kíváncsian a doktor. „Cirenzsid azt mesélte, hogy a vers, amit ilyenkor kiabál, arról szól, hogy álljanak talpra a magyarok, és harcoljanak a szabadságért, mert az ember rongy élete nem ér annyit, mint a ha­zája becsülete.” „Én is ezt hittem” - morogta a doktor. „És most itt dekkolok Szibériában...” „Aztán harcmezőn szalad, és mellbe szúrja dzsidájával egy kozák.” „Kozák?” „Igen, kozák.” „Érdekes.” „Haldoklik, gyakran napokig. Szenved, ordít, nyüszít a fájdalomtól. Vérzik. Aztán amikor a Sándor meghal, ő lábra kap.” „Sándor?” „Ez a neve a költőnek! Alekszandr. Magyarul: Sándor.” A doktor elgondolkozott. „A sámánt már hívta?” „Persze. De nem tudott segíteni.” „És a sztárec?” „Ő se. Azt mondta, menjek el a doktor úrhoz, hátha a tudomány tud megoldást. Kérem, jöjjön el hozzánk, az asszony a padlón fekszik, vérzik a melle, azt kiabálja, kozák lovasok dübörögnek fölötte, és ordít a fájdalomtól. Előtte napokig verseket szavalt valami kávéházban meg egy mú­zeum lépcsőjén...” „Nem megy” - szólt a doktor, és rágyújtott egy olcsó szivarra. „Az a helyzet, barátom, hogy a lovamat és a szánt két hete eladtam. Illetve el­cseréltem vodkára. Nincs kuncsaft, nincs rubel. Itt mindenki a sámánt hívja, vagy a templomban imádkozik.” A favágó felpattant: „Nem lakom messze a fa­lutól. Két óra járás. Csak átmegyünk a kőhídon, és nemsokára elérjük az erdőt.” „Na, jó, de mit tud maga fizetni? Valószínűleg egy huncut kopejkát se... Én Moszkvában főor­vos voltam, igaz, nem az ideggyógyászaton, ha­nem a sebészeten.” „Egész télre adok a doktor úrnak fát, ha meg­vizsgálja az asszonyt.” A doktornak felcsillant a szeme. „Fa, az ugyan nem lenne rossz, végre befűthetnék rendesen” - gondolta. „És az asszony minden vasárnap hozna ma­gának ebédet, én meg vadhúst, ha szereti, csak gyógyítsa meg.”­­ „Na, jó - gondolta az orvos -, némi pióca, k purgálás meg jeges fürdő biztosan nem fog ártani annak az asszonynak.” Fogta orvosi­­ táskáját, felvette kabátját, és elindultak az erdő felé. A doktor szivarozott séta közben, a favágó meg a pipáját pöfögtette.­­ Hajnali három körül értek az erdőszéli házhoz, de az asszonyt nem találták. Csak véres lábnyomokat a padlón, melyek a hát­só kertkapun keresztül az erdőbe vezettek „Mi van arra?” - kérdezte a doktor. „A régi temető.” A sírkertben friss hantot találtak, fölötte fake­reszt magasodott, amire ez volt írva:„Alekszandr Petrovics” „Ez vajon kinek a műve?” - nézett döbbenten a doktor. „Csakis Hara Manzan ősanya lehetett.” „Hogy kicsoda?” „A keleti ég ura. Ott laknak a gonosz istenek. Ilyenre csakis ők képesek.” A doktor elővette a második vodkásüveget, az első már az út során kiürült. Nagyot húzott belő­le, és azt mondta a favágónak: „Attól tartok, ba­rátom, nem így történt. A felesége nem bírhatta már tovább a szenvedést, és úgy döntött, eltemeti ezt a Sándort, nyugodjon végre békében.” A favágó térdre borult, zokogott. A doktor rágyújtott utolsó szivarjára. Kicsit bánta, hogy ugrott a tűzifa meg a vadhús, de még­is valami boldogságféle lepte meg. Tetszett neki ez a hely: a végtelen csend, a hófehér hegyek, az égig érő fák, az ágakon ugráló, csíkos burundu­­kok. Arra gondolt, ő ezt a hátborzongató éjjelt még egyszer a moszkvai Bolsojban biztosan el­meséli annak az ifjú kollégának, aki valóságos szenvedéllyel gyűjti a különös történeteket az Orosz Anyácska minden tájáról. „Hogy is hívják? Ja, persze... dr. Csehov!” Nem sejthette, hogy Moszkvát nem látja töb­bé, és pár év múlva porhüvelyét éppen ebben a temetőben helyezi majd örök nyugalomra egyet­len barátja, a favágó. ■ 'M-J ‘tű •i(=1­ ­=1'S­ lyO 0 1 lo o 'Petőfi pop' Két villamos ütközött a Petőfi hídon Petőfi-szobor Petőfi Kör Petőfi Sándor utca Petőfi tér Petőfi Múzeum Petőfi év Petőfi Ügynökség Petőfi fél Petőfi Népe Petőfi nap Petőfi Túrakör Petőfi-és Petőfi Művelődési Központ és Könyvtár Petőfi Színház Petőfi-film Petőfi Rádió Petőfi-kép Petőfi Óvoda Petőfi Iskola Petőfi Gimnázium Petőfi és Két villamos ütközött a Petőfi hídon

Next