Népszava, 2023. február (150. évfolyam, 27-50. szám)

2023-02-10 / 35. szám

2023. február 10., péntek__________________________________ MifotonokiErar A NÉPSZAVA irodalmi melléklete Hidegháború varázsgombával Havasréti Józseffel egy zsákfalu pszichonautáiról Legújabb regényében néhány fiatal néprajzos egyetemista vezető tanárukkal az elhagyatott Tégláspusztára utazik, hogy interjút készítsenek a halottlátónak, gyógyítónak és boszorkánynak tartott Szennai Irénkével. Ám kiderül, hogy az asszony meghalt. A szóbeszédeket követve a nyomozás szálai a szerző korábban írt regényeiben megismert pszichiátriai kísérletekhez és a rejtélyes „fekete hús” eredetéhez vezetnek vissza. A trilógia zárókötete kapcsán az OPNI-féle pszichedelikus kísérletekről, zsákfalvakról, Lovecraftról és ugató kutyákról beszélgettünk a Pécsett élő íróval, Havasréti Józseffel GABORJÁKÁDÁM - A Terepmunka folytatása a ko­rábbi regényeinek. Hogy találta meg a kapcsolatot a lipótmezei pszichiátriai intézet kísérletei, David Bowie és az underground művészetek, valamint Szennai Irénke, a halottlátónak vagy gyó­gyítónak vélt tégláspusztai öreg­asszony között? - Ezek a kapcsolatok leginkább a fejemben léteztek. Az alaphelyzet részben a drogkísérletek ügyéből, részben az Alex nevű szereplők történetéből tevődött össze. Ő volt a fiatalember, aki rátalált a „feke­te hús” nevű drogra. Tégláspuszta csak később, lezárásként került a történetbe. Minthogy az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) pszichedelikus kísérletei­nek időpontját az ötvenes évekből áthelyeztem a hetvenes évek ele­jére, kézenfekvőnek látszott, hogy ebben most ne irodalmárok vegye­nek részt (mint amilyen Juhász Fe­renc vagy Nemes Nagy Ágnes voltak a ténylegesen megtörtént klinikai kísérletekben), az önkéntesek le­gyenek inkább underground művé­szek. Ami a szereplőimet összeköti, valami olyasféle törekvés (vagy meg­szállottság inkább?), amit pár éve egy interjúban Bódy Gábort idézve próbáltam megfogalmazni. Bódyt arról faggatták, árulja már el, miről is szól A kutya éji dala című filmje (ami valóban eléggé kérdéses), mire azt válaszolta, hogy olyan emberek­ről, akik a maguk módján ugatják a holdat. A földi-anyagi rabságból történő kitörésről, ennek módoza­tairól és - főleg - kudarcairól. Erre utalt, szinte már túl direkten, első regényem címe is: Űrérzékeny lelkek. És így kapcsolódik ide David Bowie, akinek albumait és művészi törekvé­seit alapvetően áthatja a gnózis és a világidegenség, ezt erősítik fel a kü­lönféle science fiction motívumok, a Space Odditytől kezdve Ziggy Star­­duston keresztül Nicolas Roeg The Man Who Fall to Earth (A Földre pottyant férfi) című filmjéig. Térben is elég nagy ívet já­runk be a regények alatt Szibé­riától Budapesten át Kaliforniáig. Végül miért a magyar vidékre, az elnéptelenedő zsákfaluba vezettek a szálak?­­ A földrajzi térnek nem tulaj­donítanék olyan nagy jelentőséget. A Los Angeles-i jelenet az egész história elején csak egy intro, ahol leírtam Aldous Huxley és William Burroughs elképzelt találkozását, leginkább azért, mert Hajas Tibor Restored Huxley című fotómunkája kulcsszerepet játszik történetem­ben, a „fekete hús” nevű drog öt­letét, illetve magát a nevet pedig a Meztelen ebédből emeltem át. Ezen túlmenően Huxley és Burroughs világa (nevezhetjük akár a drogkul­túra napfényes-apollóni, illetve éj­­szakai-dionüszoszi aspektusának) a egyébként is fontos szerepet játszik regényeimben. Tégláspusztára főként dramaturgiai okokból volt szükségem: kellett egy izolált hely, ahol a lipótmezei kudarc egyik túl­élője elrejtőzhet, és ahonnét nem lehet telefonálni, és ahol nincs inter­net. Nem tartozik közvetlenül ide, de érdekes belegondolni: ha a hatva­nas-hetvenes években is lett volna mobiltele­­fónia, akkor az egész shriUeriro­­dalom teljesen másként festene. Egyébként, ha már a földrajzi térről beszélünk, a moszkvai részeket sok­kal fontosabbnak tartom, a sztáli­nista tudományos életben burjánzó okkult-ezoterikus próbálkozásokat, az ember és a társadalom volunta­rista átalakításától a kozmosz meg­hódításáig. Az orosz szereplő, Áron Jakovlevics Suler ebben a miliőben válik kutatóvá, innen hozza magával Budapestre azt a mad scientist hoz­záállást, mely aztán katasztrófába sodorja a programban részt vevő he­lyi figurákat. Az új kötetben a rejtélyes ese­mények miatt utalás történik a tiszazugi méregkeverő asszonyok ügyére, illetve Móricz Zsigmond kapcsolódó cikkére is. Ezek sze­rint voltak valós esetek, amik ins­pirálták? - Valójában nem. Az összes inspi­ráció irodalmi. Talán túlságosan is. Lipótmezőn persze voltak drogkí­sérletek, ezeknek történetét a regény írása közben feldolgoztam A korai Kádár-korszak irodalmi pszichonau­­tái című tanulmányomban, de onnét gyakorlatilag csak a helyszínt, a pszi­chiátriai intézetet vettem át. Ami ezzel kapcsolatban leginkább meg­ragadott, a puszta tény, hogy nálunk is voltak ilyenek - a hidegháborús sztorit meg a varázsgombás borzal­mat már én vetítettem rá. Ráerőltet­tem, ha úgy tetszik.­­ Érdekes módon, miközben egy rejtélyes, misztikus vonulata van a regénynek, elég nagy hangsúlyt kap a szegénység vagy a társadal­mi rétegek közti ellentét témája is. Ez a helyszínnel jött, afféle couleur locale lenne, vagy ezút­tal különösen foglalkoztatta ez a probléma? - Inkább a couleur locale. És a motivikus rend: az egzisztenciá­lis kitaszítottság kérdése, ami több szereplőnél is felbukkan. Szaszkó a saját tébolyában fortyogó gátlásos lúzer, Irénke a rettegett-lenézett he­lyi „boszorkány”, továbbá Viktor, aki nem tud beilleszkedni a nagyon­ kö­zéposztályi arcokból álló egyete­mi diákcsoportba, részben családi háttere, részben okkultista, itt-ott a rasszizmussal is érintkező nézetei miatt. Ezek a kérdések alapvetően az izoláció kérdésével állnak kapcso­latban. Kellett egy távoli helyszín, ahonnét nem lehet telefonálni. Oké, legyen egy nagyjából kihalt zsákfa­lu. De kellett, hogy páran még ott lakjanak. Nos, kik laknak még ott? Nyilván a szerencsétlenek, akik nem tudtak már elköltözni onnan. Ők nyilván szegények is.­­A regényben a főszereplő egye­temisták valóban terepmunkára mennek, és többször is előkerülnek a módszertani nehézségek. Milyen összefüggéseket lát az antropoló­giai megismerés és a - szereplők által egyébként pszichoaktív sze­rekkel is űzött - természetfeletti megismerés közt? - Kétségtelenül létezik ös­­­szefüggés. Ismeretes, hogy törzsi környezetben ezeket a drogokat a természetfelettivel történő kap­csolatteremtésre használták, tehát szakrális célokra. Szibériában, Kö­­zép-Amerikában, mindenhol. Az ellenkultúra pszichedelikus drog­kultusza ennek a félig-meddig sze­kularizált verziója. A pszichoaktív szerekről alkotott tudásunk jelentős része egyébként eleve etnográfiai és kulturális antropológiai kontex­tusból származik, az etnofarmako­­lógia és az etnomikológia köréből. A Watson házaspár vagy a McKenna testvérek felfedezései is a terepen születtek meg. Vagy említhetném Carlos Castaneda mexikói „kuta­tásait” is, bár ezeket illetően egyre erősebb a konszenzus, hogy rendkí­vül sikeres könyvei és az ő tanításai valamiféle irodalmi misztifikáción alapulnak.­­ A főszereplő/elbeszélő Ren­des előszeretettel értelmezi a misztikus weird irodalom pápája, Lovecraft felől a rejtélyeket, ironi­kusan el is hangzik többször, hogy „too much Lovecraft”. Ön hogy viszonyul az életműhöz? És ha már a hatásoknál tartunk, nekem Szerb Antal Pendragonja ugrott be többször, de az ő életművéről monográfiát is írt. Rendkívül inspiráló és nagyon jelentős szerzőnek tartom. Egyrészt maga Lovecraft is hatott rám, más­részt pedig a vadul burjánzó dis­kurzus, amit létrehozott írásaival: a weird irodalom és a new weird hul­lám, Stephen Kingtől China Miéville regényein át Matt Ruff Lovecraft’s Country című bestselleréig. Plusz a képregények, a filmek, a lovecraf­­tiánus black metal, és így tovább. A rücskös polipcsápok meg az óceán mélyéről felmerülő ősi istenek talán nem annyira aktuálisak, de a gnózis, a xenofóbia és a kozmikus szoron­gás összekapcsolása feltétlenül­ Ő is a maga módján ugatta a holdat. De talán többről is beszélhetünk: Vik­tor és Lili története valamennyire Lovecraft és Sonia Greene-Lovec­­raft szomorú története is. Irodalom az irodalomból születik, ahogy Szerb Antal mondta. Mint szerzőt nem ér­dekel a realizmus. És ha már Szerb Antal, ami A Pendragon legendát il­leti, nagyon szeretem azt a regényt, de nem hinném, hogy kötődne hoz­zá mindaz, amit íróként művelek. Az okkult thriller sémái bárhonnan átemelhetők, valamint Szerb Antal ironikus, én viszont nem vagyok túl­zottan az. A Terepmunka végül lezárja a trilógiát. Milyen tapasztalato­kat visz innen tovább, és merre? - Főleg azt a tapasztalatot, hogy semmiképpen nem szeretnék újabb trilógiát írni. A következő regényem egy szobában játszódik. Komolyan. De ez afféle távlati terv csak. A leg­közelebbi jövőben nem szépírással, hanem irodalomtörténeti kutatá­sokkal szeretnék foglalkozni. 'M­ l OPOi= *o Havasréti József (Pécs, 1964), író, kriti­kus, a Pécsi Tudományegyetem docen­se. Főbb szakterületei a magyar neo­­avantgárd kultúra, szubkultúra-kutatás, a populáris zene műfajai, de a magyar századforduló és a második világháború közötti magyar kultúrtörténettel is foglal­kozik, ennek eredményeként jelent meg Szerb Antalról írt monográfiája 2013- ban. Kutatói és egyetemi oktatói munkája mellett fogott bele a szépirodalmi művek írásába. Szépirodalmi kötetei: Űrérzé­keny lelkek (regény, 2014), Nem csak egy kaland (regény, 2017), Terepmunka (regény, 2022).

Next