Népszava, 2023. április (150. évfolyam, 77-99. szám)

2023-04-21 / 92. szám

2 Nyitott mondat Töve Ditlevsen Gyerekkor Koppenhága-trilógia I. - részlet a regényből Töve Ditlevsen Koppenhága-trilógia című memoárjában, amely az 1960-as és 70-es évek fordulóján látott napvilágot, fájdalmas őszinteséggel tárja az olvasó elé legszemélyesebb élményeit, élete legintimebb történéseit. Mesél koppenhágai gyerekkoráról, fiatalságáról, íróvá válásáról, házasságairól és függőségéről. A trilógia első része, a Gyerekkor egy iróniával fűszerezett, érzékeny portré felnőtté válásról, barátságról és költői szárnypróbálgatásról. A kötet magyarul a Park Könyvkiadó gondozásában május elején jelenik meg, gyerekkor hosszú és szűk, mint egy koporsó, és egye­dül nem lehet kijutni belőle. Mindig velünk van, és ugyanolyan tisztán látható, mint a Szép Ludvig nyúl­­szája. Vele is az a helyzet, mint a Szép Lilivel, aki olyan ronda, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy őt is anya szülte. Fel nem foghatom, miért neveznek szépnek valakit, ha csúnya vagy nyomorék. A gyerekkorától nem szabadulhat az ember, beleivódik, mint a szag. Más gyerekeken is érezni, az ő gyerekkoruknak is megvan a maga szaga. A sajátját nem ismeri az ember, és néha fél, hogy esetleg rosszabb, mint másoké. Be­szédbe elegyedem egy lánnyal, aki szén- és hamuszagot áraszt, és egyszer csak hátrál egy lépést, mert az orrát megcsapja az én gyerekkorom szörnyű bűze. Titokban figyelem a felnőtteket, akik úgy hordozzák magukban a gyerekkorukat, mint egy hasz­nált, molyrágta, szakadt és lyukas szőnyeget, amely már nem kell senkinek. Mégsem látni rajtuk, és nem merem megkérdezni, hogyan sikerült úgy átvészelniük a gyerekkorukat, hogy az arcuk nem lett sebhelyes. Azt hinné az ember, hogy találtak egy rövidebb utat, és idő előtt magukra öltötték felnőttformájukat. Talán egy olyan napon történt, amikor egyedül voltak otthon, és a gyerekkoruk hármas vaspántként szorította a szívüket, ahogy Vashenrikét a Grimm-mesében, akiről csak akkor estek le a pántok, amikor a gazdája kiszabadult. De aki nem ismeri a rö­videbb utat, annak óráról órára kell elviselnie és átvészelnie a gyerekkorát, ki tudja, hány éven keresztül. Csak a halál szaba­díthat meg tőle, ezért sokat gondolunk a halálra, elképzeljük, hogy egy fehér ruhás, kedves angyal egy éjjel megcsókolja a sze­münket, amit soha többé nem nyitunk ki. Mindig arra gondo­lok, hogy ha felnövök, anyám végre úgy fog szeretni, mint most Edvint. Gyereklétem ugyanúgy irritálja őt, mint engem, és csak akkor vagyunk boldogok együtt, amikor hirtelen elfelejti, hogy gyerek vagyok. Olyankor úgy beszél velem, mint a barátnőivel vagy Rosalia nénivel, én meg nagyon vigyázok, hogy a válaszai­mat rövidre fogjam, nehogy eszébe jusson a korom. Elengedem a kezét, és elhúzódom tőle, hogy ne érezze rajtam a gyerekkor szagát. Amikor együtt vásárolunk az Istedgadén, szinte mindig ez történik. Arról mesél, milyen jól érezte magát fiatal lányként. Minden este táncolni járt, és soha nem jött le a táncparkettről. Minden este új udvarlóm volt, mondja, és hangosan nevet, de amikor találkoztam Ditlevel, ennek vége szakadt. Ditlev az apám, anya egyébként mindig apának szólítja, ahogy apa meg anyának vagy mutternek hívja őt. Az a benyomásom, hogy volt idő, amikor anya boldog volt, de találkozott Dit­evel, és hir­telen minden megváltozott. Valahányszor megemlíti apámat, mintha nem is róla, hanem magáról a sötétség szelleméről be­szélne, amely eltipor és tönkretesz mindent, ami szép, fényes és vidám. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak ez a hidler soha ne lépett volna be az életébe. Amikor kimondja a nevét, rendszerint eszé­be jut gyerek voltam, dühösen és fenyegetőn néz rám, miközben a kék írisze körüli sötét perem még jobban elsötétül. Ilyenkor a gyerekkor reszketni kezd a félelemtől, kétségbeesetten próbál lábujjhegyre állni és elszökni, de még túl kicsi, és majd csak egy örökkévalóság múlva lehet megszabadulni tőle. A gyerekkort kívül-belül egyaránt láthatóan és kirívóan magukon viselő személyeket gyerekeknek hívják, és mindenki kénye-kedve szerint bánhat velük, mert nem kell félni tőlük. Nincs fegyverük és nincs álarcuk, hacsak nem nagyon ravaszak. Én ravasz gyerek vagyok, az én maszkom a butaság, és mindig ügyelek rá, hogy senki ne tépje le rólam. A számat kissé tátva hagyom, a szemem teljesen üres, mintha a semmibe bámulnék. Amikor megszólal bennem egy dal, különösen vigyázok, nehogy kilyukadjon a maszkom. Egy felnőtt sem bírja elviselni a dalt a szívemben, sem a szóvirágokat a fejemben. De tudnak róluk, mert titkos csatornákon keresztül, amelyeket nem ismerek, s ezért nem is tudom elzárni őket, néha kiszivárognak belőlem apró részletek. Mit képzelsz te magadról?, faggatnak ilyenkor gyanakodva, mire én biztosítom őket, hogy nem képzelek ma­gamról semmit. Az iskolában azt kérdezik: Min töröd a fejed? Mi volt az utolsó mondat, amit mondtam? De valójában nem látnak át rajtam. Ez csak a gyerekeknek sikerül az udvaron vagy az utcán. Te csak megjátszod a hülyét, lép oda hozzám fenyege­tően egy nagylány, pedig nem is vagy hülye. Aztán keresztkér­déseket tesz fel nekem, miközben csendben körém gyűlik egy csomó másik lány, közrefognak, nincs egy rés sem, amelyen kisurranhatnék, amíg be nem bizonyítom, hogy tényleg tökhü­lye vagyok. Végül az idióta válaszaim meggyőzik őket, és nagy kegyesen egy kis lyukat hagynak a körön, ahol átpréselhetem magam, és menthetem az irhámat. Ne tettesd magad olyannak, amilyen nem is vagy, kiáltja utánam egyikük az erkölcsi tanul­ságot. Sötét a gyerekkor, és nyüszít, mint egy pincébe zárt, elfelej­tett kis állat. Látni, mint a leheletet a hidegben, olykor túl ki­csi, olykor túl nagy. Soha nem illik pontosan az emberhez. Csak akkor lehet nyugodtan szemlélni, és úgy beszélni róla, mint egy túlélt betegségről, amikor már levetetted magadról, mint egy inget. A legtöbb felnőtt azt mondja, hogy boldog gyerekkora volt, és talán még el is hiszik, de nekem aztán mondhatják. Sze­rintem csak sikerült elfelejteniük. Anyámnak nem volt boldog gyerekkora, és ő nem is rejti ezt annyira véka alá, mint mások. Meséli, milyen szörnyű volt, amikor az apja delíriumban köve­telte, hogy álljanak a falhoz, nehogy rádőljön. Amikor azt mon­dom, hogy sajnálom szegényt, rám förmed: Sajnálod?! Magának köszönhette! Napközben benyakalt egy egész üveg pálinkát. Sokkal jobb volt, amikor végre összeszedte minden bátorságát, és felakasztotta magát. Azt is mondja: Öt kisöcsémet megölte. Kivette őket a bölcsőből, és a fejüket a falhoz verte. Egyszer megkérdezem Rosalia nénémet, anya nővérét, hogy ez igaz-e, mire ő azt feleli: Dehogy igaz. Szegénykék egyszerűen meghal­tak. Apánk boldogtalan ember volt, anyád épp csak négyéves múlt, amikor meghalt, és a nagyi beleplántálta a saját gyűlöle­tét. A nagyi már öreg, de el tudom képzelni, hogy a lelkében még mindig sok gyűlöletet hordoz. Amager szigetén lakik. A hajó teljesen fehér, és mindig fekete ruhát visel. Akárcsak apámat és anyámat, őt is magáznom kell, ami megnehezíti a beszélgetést. Mielőtt felvágja a kenyeret, keresztet rajzol rá, és levágott kör­mét elégeti a kályhában. Amikor rákérdezek, hogy miért csinál­ja ezt, azt mondja, fogalma sincs. Az anyja is így csinálta. Mint minden felnőtt, ő sem szereti, ha a gyerekek kérdezősködnek, ezért rövid válaszokat ad. Bármerre fordul is az ember, min­denhol nekiütközik a gyerekkorának, és megsebzi magát, mert olyan éles és kemény. Addig nem ér véget, amíg teljesen fel nem őrölt. Úgy tűnik, hogy mindenkinek megvan a saját gyerekko­ra, és mindegyik teljesen más. A bátyámé például nagyon zajos, míg az enyém csendes, lopakodó és éber. Senki sem szereti, és senki sem tud vele mit kezdeni. Hirtelen növök meg, állva már anyám szemébe tudok nézni. Alvás közben nő az ember, mondja anyám. Megpróbálok tehát ébren maradni éjszaka, de az álom erőt vesz rajtam, és reggel egészen beleszédülök, amikor lené­zek a lábamra, olyan messze van. Langaléta­, kiabálnak utánam a fiúk az utcán, ha ez így megy tovább, akkor el kell mennem a Nagymogulhoz, ahol az óriások nőnek. Most már fáj is a gyerek­kor. Ezt úgy hívják, hogy növekedési fájdalom, és csak húszéves korban marad abba. Edvin mondta, aki mindent tud a világról és a társadalomról, akárcsak apám, aki magával viszi őt politikai gyűlésekre; anyám szerint ennek az lesz a vége, hogy mindket­tőjüket lecsukják. Nem hallgatnak rá, amikor ilyeneket mond, mert ugyanolyan kevéssé ért a politikához, mint én. Anyám azt is állítja, hogy apám azért nem talál munkát, mert szocialista és tagja a szakszervezetnek, és hogy Stauning, akinek a képét apám a falra akasztotta a matrózfeleség mellé, egy nap bajba fog minket sodorni. Én bírom Stauningot, akit már sokszor láttam és hallottam beszélni a Fselled Parkban. Azért bírom, mert hos­­­szú szakálla olyan vidáman leng a szélben, és mert azt mondja a munkásoknak, hogy elvtársak, pedig ő miniszterelnök, és meg­engedhetné magának, hogy nagyképű legyen. Ha politikáról van szó, szerintem anyámnak nincs igaza, de senkit sem érdekel, hogy a lányok mit gondolnak ezekről a dolgokról. Egy nap vérszagú lesz a gyerekkorom, nem dughatom többé homokba a fejem. Most már lehet gyereked, közli anyám. Na­gyon korán jött meg, hiszen még tizenhárom éves sem vagy. Tudom jól, hogy csinálják a gyereket, mert együtt alszom a szü­leimmel, és amúgy sem lehet elkerülni, hogy megtudja az em­ber. De valahogy mégsem egészen értem, elképzelem, hogy bár­mikor arra ébredhetek, hogy egy kisgyerek fekszik mellettem. Mari baba lesz a neve, mert nyilván kislány lesz. Nem szeretem a fiúkat, nem engedik, hogy játsszak velük. Edvin az egyetlen, akit szeretek és csodálok, csak őt tudom elképzelni jövendőbeli férjemként. Csakhogy a bátyjához nem mehet az ember felesé­gül, de még ha lehetne is, ő úgysem venne el. Ezt már elégszer megmondta. Mindenki szereti a bátyámat, és gyakran gondo­lom, hogy hozzá jobban illik a gyerekkora, mint az enyém hoz­zám. Neki személyre szabott gyerekkora van, ami a növekedésé­vel összhangban tágul, míg az enyém egy egészen más lányhoz illene. Amikor ilyesmin gondolkozom, még hülyébb álarcot öl­tök, mert ilyesmiről senkivel sem lehet beszélni, és folyton egy különös valakiről álmodom, aki meghallgat és megért. A köny­vekből tudom, hogy ilyenek léteznek, de a gyerekkorom utcájá­ban egy ilyen sincs. Kertész Judit fordítása Tove Ditlevsen (1917-1976) a 20. századi dán irodalom legeredetibb női hangja. Koppenhága munkásnegyedében, Vesterbróban nőtt fel, első költeményeit 12 évesen írta. Hosszú alkotói pályafutása során több mint harminc verseskötetet, regényt, novellát, gyerekkönyvet és memoárt írt, amelyek középpontjában a szorongás, a traumák és a lelki vívódások állnak. Írásaiban elmosódnak a határok önéletrajz és fikció között, meg­előzve ezzel az autofikció olyan kortárs klasszikusait, mint Rachel Cusk és Karl Öve Knausgard. Műveit mintegy harminc nyelvre lefordították. A trilógia további részeinek megjelenése: Ifjúkor (2023. ősz), Házasság (2024. tavasz).

Next