Népszava, 2023. május (150. évfolyam, 100-124. szám)

2023-05-26 / 121. szám

4 Nyitott mondat A japán­ ­ egyetemi klubban látta először a japánt. Nép­táncok­, csizmában, farmerban, fehér atlétában. A japán barátja a fal mellett ült. Amerikai srác. '56-os szülők kései gyereke. Szovjet tiszti kabá­tot viselt. Makacs bőrbetegsége miatt ujjatlan kesztyűvel. Éjjel-nappal. Minden évszakban. A kabátot délelőtt vették, a valamikori lengyel piacon. A dél-alföldi város külső kerületébe villamosoztak. Egy ja­pán, egy amerikai a lengyel piacon. A viccek kezdődtek így. Ott minden eladó volt. A szovjet hadsereg hátrahagyott felszerelése is. A délszláv háborús övezetbe küldött nyu­gati élelmiszer is. A holland paradicsom olcsóbban, mint a magyar. Ellopták, eladják. És alkatrészek, NDK-szexúj­­ságok, ruhák, játékok, por és szemét. Száz év szemete. La­cikonyhák, bögrecsárdák csehszlovák sátrakban. Hamisí­tott gázolajat is vehettek volna, ha lett volna autójuk. Reggeliztek, ittak, megvették a kabátot. Tulajdonkép­pen ezért jöttek. Az amerikai szeretett volna egyet. Akik az apját elüldözték innen, azok viseltek ilyet. A kabátok tucatszám lógnak a vállfákon. Hazamentek belőlük a ka­tonák. A vásár után kicsit még lődörögtek a piacon. Né­zelődtek, piszmogtak az árukkal. A japán egy bekeretezett tablót talált. Az üveg függő­legesen kettérepedt. A karton ovális ablakaiban hetven körüli férfiak. NYÖDE, 50 éves találkozó, 1892-1942. Nyíregyházi Öregdiákok Egyesülete. Csupa férfi. Fiúisko­la. Hányan nincsenek a tablón? A Nagy Háború, spanyol­nátha... És '45 után hányan nem voltak ott a következő találkozón? Zsidók, svábok... Az amerikai művelt fiú volt. Magyar Tábor, nyári iskola minden évben, a Sziklás hely­ségben. A japánra idegen európai arcok néztek. Sok ba­jusz, sok szakáll. Honnan ez a sok szőr? - Niode - mondta a japán. - Mint egy japán szó. - NYÖDE - mondta az amerikai. - Meg kell tanulnod magyarul, rendesen. Angolul beszélgettek. Visszamentek a sátrakhoz inni még egy sört. Ittak na­gyon. Az amerikai bírta. A japán gyermekkori emlékét mesélte. Nagyszüleinél töltötte a nyarakat, kis házban, az üvegpalotában. A földszintes utcák ipszilon alakban futot­tak össze. A két szár között apró, ék alakú üzlet. Kétoldalt osztott kirakatok, középen egyszárnyú üvegajtó. Benn csengő az ajtó felett, szemben pult, mögötte nagymama és tükrös vitrinek. Innen nyílt a műhely nagypapával. La­kás és édességbolt. Itt nyaralt gyerekként, a puritán japán kisváros közepén. Esténként nagyanyja felmosta a padlót az eladótérben, nagypapa matracokat hozott elő a mű­helyből. Megmosakodtak és megvacsoráztak, lefeküdtek a matracokra. Nagyapa ilyenkor nem húzta be a kiraka­tok függönyeit. Kétoldalt a mérhetetlen csillagos éjszaka, neszek a padlón, kintről hallatszott a járókelők köhögése. Kicsi háromszögű ház az irdatlan térben. Azt képzelte, egy óriás szívében fekszik. Az amerikai nagy átéléssel hallgatta. Elérzékenyült. Meg irigy is volt. Ő mindig más gyereke szeretett volna lenni. Hisztérikus anya, elfoglalt apa, ismeretlen nagyszülők. Bal kézzel megérintette a japán arcát. Ő rábízta a fejét a kezére.­­ Ez a második üvegpalota. Az első szebb volt nagy­apám szerint. Lebombázták az amerikaiak. - Azok nem mi voltunk. Az én őseim akkor pincében ültek Pesten. Bombázták őket más amerikaiak. Ezen gondolkodtak. - Bár az is igaz, Magyarország üzent hadat Ameriká­nak. Ahogy Japán is. Az amerikai művelt fiú volt. Aznap eddig jutottak. Megitták a sörüket, és elmentek. Az amerikait a szülei küldték. A japán a népzene mi­att jött. Anyja zenetanár volt, a zenében éltek. A lakásban mindig szólt a magnó. Általában európai klasszikusok. A népzene a fiú hobbija lett, a magyart is ő választotta. Most itt van, hogy megismerje hozzá az embereket. Az amerikaival az egyetemen találkozott. Magyar nyelvet és néprajzot tanultak. Idővel a zenéből tánc lett. A táncházban ő volt az egyet­len külföldi. Egy japán néptáncos a magyar alföldön. Ki­tartó volt, '92-ben bejárta Erdélyt biciklin. Nagy feltűnést keltett. Akkoriban csak a határ mentén láttak japánt, ott is a Sógun című sorozatban. A magyar tévén ment a '80-as években. Tudták róluk, hogy köntösben járnak, és mérge­sen beszélnek. Biciklis japánra, szelídre, nem voltak felké­szülve. Nem verték meg. Megnyerő természete miatt megked­velték. Egy idő után híre volt. Sokfelé látták, ahol nem is járt. Megszerette a füstölt szalonnát és a szilvapálinkát. Közben táncolni tanult. A magyar a táncházra jött az egyetemi klubba. Táncolt sörözött, nézte a lányokat. Kezdett feloldódni. Hosszabb szünet után újra megszólalt a zene. Verbun­­kot játszottak. A vonó a szívébe fűrészelt. A japán a kör kö­zepére serdült. Egy mozdulattal ledobta az ingét. Vékony volt, inas, egészségtelenül sovány. A bicikli fogyaszt. Fehér atlétában úgy festett, mint egy felső tagozatos. A csizmák lötyögtek a lábán. Középen megállt, megmutatta magát, és táncolni kezdett. Lassan, méltósággal. Visszafogottság, belső tűz. Dacos fegyelmezettség. Mintha minden mozdulat terve akkor születne meg ben­ne. A gyorsuló tempóval nyílik, egyre nagyobb térben táncol, magas lesz, erős, hatalmas és szép. Az őrjöngésig fölfelé, majd lefelé, a lassulás fokozataiban. A zene véget ér. Rövid csönd, utána viharos ováció. Az amerikai felállt, és megölelte a japánt. A szovjet ka­tonakabát beborította őket. A magyar lenyűgözve ült, de nem csodálkozott. Semmi sem volt valószerűtlen. Akkori­ban minden lehetségesnek látszott. l Szép Tibor - j II 11 m jl _ |l / \ m Makó Ágnes Hófehér em tölthette fel a telefonját, csak ötnaponként került sorra. A pincében minden konnektornál állt valaki éjjel-nappal, ahogy a vizespalack és a konzervek mellett is egymást váltották a kijelölt őrök. Elképzelte, ahogy Facebookot pörget, üzenetet ír. Rö­högő szmájlit, meg dühöset. A lánynak szívecskét, de csak ironikusan, hadd gondolkozzon rajta. Becsukta a szemét, és megnézett néhány jelenetet A Gyűrűk Urának az emlékeze­tében tárolt saját verziójából. Az óriási csatajelenet felénél felpattant a szemhéja, robbanást hallott és géppisztolyro­pogást. A pince lakói a sarkokba húzódtak. Órák teltek el. A sötétben ült a többiek között, nem jutott eszébe semmilyen film vagy könyv. Nyikordult egyet a pinceajtó, mindenki odakapta a fejét. Résnyire nyílt, valaki bekiabált rajta.­­ Lelőtték Tamást, vége! Itt fekszik az ajtó előtt, vigyétek valahova! A pincében bujkálók felhördültek. Két idősebb nő egy­szerre kapta a szája elé a kezét. - Melyik? A mi Tamásunk? - Kovács Tamás? - Menjünk ki! Most kimehetünk? Két férfi kilépett az ajtón, fény és por ömlött a pincébe. A két nő az ajtónál állt, öt perc múlva az egyikük ugyanott ült a földön és zokogott, másikuk a bableves maradékát próbál­ta kikaparni a fazék aljáról. Félóra telhetett el. Felnézett a zsivajra, katonaruhás férfiak gyerekeket tereltek a pincébe. A visítás, nevetés, sí­rás betöltötte a szűk termeket. Bedugta a fülét, másfél perc múlva már legszívesebben kirohant volna, itt vagyok, dur­­rantsatok fülbe! Azt mondták, kilőtték az ovit, oké, szar ügy, de miért pont ide? A zsivajon átszűrődött egy női hang az utcáról. - Ki lehet menni, vizet osztanak a mozinál! Felpattant. - Megyek vízért! - mondta hangosan, és körülnézett. Az egyik idősebb férfi bólintott. Felkapott két tízliteres kannát, és elindult. Fel a lépcsőn, ki a vasajtón. Valamelyik Tamást már elszállították. Átlép­te a vértócsát. A járda széttöredezett, inkább az úttesten ment. Felnézett az égre, viszonylag kék, és sehol egy repü­lő. A távolból sem hallott robbanást. Szeretett volna metáit hallgatni útközben, helyette dudorászott. Végigsétált a szűk mellékutcán, egy férfi sietett el mellet­te, rajta kívül nem látott élő embert a közelben. Egy hulla feküdt a feldőlt biciklije alatt az úttest közepén, egészen menő kabátban. Egy másik a kiégett autója kormánya mö­gött. Ez új. Csak félig-meddig nézett arra, kicsit mellé fóku­szált, nem kell megtudnia, ismerős volt-e. Elég annyi, hogy kettő, és hogy merre vannak. A kereszteződésnél nem né­zett balra, ott a múltkor lógott egy test a fáról. Nem nézte meg, ott van-e még. A tér szélén füstszag, kiégett tank, az első napokban oda­rohant volna, most már nem érdekelte. A központba ért, itt volt mozgás, páran siettek, mások sétáltak, és fel-felnéztek az égre. Ő is felnézett, sehol semmi. A mozi helyén gödör és téglakupacok, mellette osztották a vizet egy autóból, még nem volt tömeg. Beállt a sorba egy csodálkozó arcú néni mögé, és körülnézett a téren. A kávé­zó és a cipőbolt találatot kapott, a francba, ezeknek annyi, üvegcserepek és elszenesedett cipők hevertek a járdán. Mellette a zöldes bérház fele még állt, a középső lakásokat elfelezte a bomba, belátott egy nappaliba, hoppá, de jó tévé­jük volt. Megint a cipőboltot nézte. Rápillantott a kedvenc fehér Nike-jára. Hónapokig spó­rolt rá plusz szülinap plusz karácsony, de megérte, ebben van éjjel-nappal hetek óta, és még mindig szuper. Csak már nem fehér. Bordós-barnás-sáros-véres-szaros. Le kellene mosni. Úgyis húsz litert visz, mi az az egy-két deci? Csak valahova be kell húzódnia, mert ha meglátja valaki, szétveri a pofáját. Megkapta a vizet, rohadt nehéz, vitte az elszenesedett cipők között, az üvegcserepek között, a gödrök között, vág­ta a kezét a műanyag, letette a kannákat, összedörzsölte a tenyerét. Gyerünk tovább, még húsz méter addig az üres házig. Üresnek kell lennie, még teteje sincs. Körülnézett, a kidőlt kapu mellett belépett az előtérbe. Itt nem láthatta senki. Letette a kannákat, az egyikről lecsavarta a kupakot, és vizet csorgatott a cipőjére. A víz kis patakokban vitte a szennyet. Megszólalt a sziréna. Két perce volt visszaérni a pincébe. Gyerünk. Egy utolsó löttyintés. Tádámm, hófehér, mintha új lenne. A részvétel nem önkéntes címmel jelenik meg a szerző első, negyvenöt rövidprózát tartalmazó novelláskötete az Ünnepi Könyvhétre. A sötét humorú, abszurd elemeket sem nélkülöző, időnként meghökkentő, máskor hátborzongató írásokból meg­tudhatjuk azt is, mi jár egy bankrabló vagy egy cirkószerelő fe­jében; mit üzenne a húsleves vagy a szójajoghurt a hűtőből; mit válaszol a spamveTériké néni Balassagyarmatról, és mi történik, ha hatalmat adunk kutyák vagy baglyok kezébe.

Next