Népszava, 2023. június (150. évfolyam, 125-150. szám)

2023-06-03 / 127. szám

Alapítók: Ignotus Pál és József Attila A napokban volt 100 éves az 1923-ban született Henry Kissinger, a nem­zetközi kapcsolatok „klasszikus realista” is­___ ___ .kólájának szupersztárja, a legnevesebb azon közép- és kelet-eu­rópai származású hidegháborús teo­retikusok közül, akik 1945 után egyre nagyobb befolyást szereztek az ameri­kai külpolitika irányításában. Kissinger alighanem a XX. század legismertebb történésze, akit diplomataként egyesek csodálnak, mások gyűlölnek. 1973-as ki­tüntetése a Nobel-békedíjjal óriási vitát váltott ki, de az tagadhatatlan, hogy bár­mit is mond, máig odafigyelnek rá. Rom­­sics Gergelyt, A lehetetlen művészete - Diplomácia, erőegyensúly és vetélke­dés a klasszikus realizmus elméletében című 2009-es könyv szerzőjét kérdez­tük Henry Kissinger realista nézeteiről és politikusi pályájáról. „Woodrow Wilson egész pályafutása in­kább egy shakespeare-i tragédiába illett volna, nem pedig a külpolitikai tanulmány­kötetekbe" - írta Henry Kissinger a Világ­rend című 2014-es összefoglalásában, amelyben kritikával illette Woodrow Wil­son elnök amerikai kivételességtudatból származó progresszivista külpolitikáját, amellyel biztonságossá akarta tenni a vi­lágot a demokrácia számára, de realista kritikusai szerint ezzel csak több problé­mát okozott, mint amennyit megoldott. Mondhatjuk, hogy a diplomácia klasszikus realista iskolája reakció volt az idealista külpolitika kudarcára, például a Népszö­vetség csődjére? És minek köszönhető, hogy épp közép- és kelet-európai emig­ránsok, jellemzően történészek lettek a klasszikus realizmus legnagyobb hatású amerikai képviselői? 1945 után az egész első világháborús békemű és az 1939 előtti nemzetközi társadalom csődjét értékelni, értelmez­ni kellett. Az a tény, hogy a realisták Wilson elnök külpolitikáját támadták leginkább - s nem mondjuk a francia diplomácia kudarcait vizsgálták -, nem csak azzal függött össze, hogy amerikai közönségnek írtak. Wilsont támadva azokat igyekeztek hitelteleníteni, akik elvi meggyőződésből túl ellenségesen vagy túl barátságosan viszonyultak a Szovjetunióhoz. Az ő békepárti, ám harcosan demokráciaterjesztő idea­lizmusából ugyanis mindkettőt le le­hetett vezetni. Realista nézőpontból a helyzet egyértelmű volt: a Szovjetunió olyan feltörekvő nagyhatalom, amely megpróbálkozhat európai vagy globá­lis hegemónia kialakításával, s ebben ideológiája is segítheti. Ezért minden­képpen ellenfélként kell tekinteni rá, ám az amerikai diplomácia célja nem lehet sem a szovjetek megsemmisítése, sem végleges „megszelídítése”. Fel kell készülni a következő időszak feszült bé­kéjére, elrettentéssel, de a diplomácia csatornák nyitva tartásával is, legfőképp pedig olyan józan alkukkal, amelyek nem bizalmon, hanem érdekeken nyug­szanak. Nem véletlenül soroljuk a klas­­­szikus realisták közé George Kennant, a „feltartóztatás” fogalmát megalkotó diplomata-történészt, s ez a fogalom éppolyan jól leírja Kissinger politikusi működését, mint a gyakrabban nevéhez kapcsolt „enyhülés”. Kissinger ugyanis elsősorban nukleáris enyhülésre töre­kedett. A szovjet típusú rendszerek és a moszkvai befolyás térnyerésével épp annyira szembeszállt, mint a legelszán­tabb hidegháborús harcos. A klasszikus realisták között valóban sok az első generációs bevándorló­­­ké­ CSUNDERLIK PÉTER A100 éves Henry Kissinger Romsics Gergely történész a klasszikus realista diplomáciáról nyegében a nácik elől menekült értel­miségi. Bár az amerikai szellemi élet­ben van előzménye jelentkezésüknek, befolyásuk 1945 után nőtt meg, amikor gyorsan kiderült: használható tudás­ra van szükség a létrejött, igen feszült béke megőrzése érdekében. Az ötvenes évektől ugyanis a tudományosan meg­tervezett, megnyerhető atomháború gondolatának hiteltelenedésével egyre nagyobb igény lett egy ilyen világvé­­ge-forgatókönyv elkerülésére törek­vő, másféle stratégiára. Az ekkor már részben katedrákat elnyert, részben a külügyi-biztonságpolitikai apparátus­ban vagy annak tanácsadói holdudva­rában dolgozó európai szakértők épp egy ilyen hagyomány örökségét szívták magukba: a XIX. század nagyhatalmi politikájának elveit. Az alkuk és a nagy­hatalmak önkorlátozó politikája által lehetővé tett „fegyveres béke” logikája alkalmazhatónak tűnt, és többet ígért az ötvenes évektől - a szovjet atomar­zenál bővülésétől, a hidrogénfegyverek elterjedésétől - kezdve, mint egy pusz­tán számokkal és feltételezett racioná­lis döntésekkel operáló - amúgy sokkal amerikaibb! - stratégiai kultúra, így az ötvenes évek második felére a már ko­rábban is megbecsült kutatók ázsiója jelentősen megnőtt. De nem szabad elfelejteni, hogy a klasszikus realiz­mus mindig is akadémiai és szellemi irányzat volt. Az amerikai kül- és biz­tonságpolitika döntései nem Kennan, Kissinger vagy Hans Morgenthau böl­cselkedését követték - egészen addig, míg Kissinger váratlanul nem került igen magas polcra 1969-ben, az újon­nan megválasztott Richard Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadój­aként. Henry Kissinger harvardi doktori disszer­tációját a Szent Szövetség korának euró­pai nagyhatalmi diplomáciájáról írta. A szintén realista Edward H. Carr határozta meg a történelmet a múlt és a jelen közti párbeszédként, mivel a történész min­dig a jelen problémái felől teszi fel a kér­déseit. Eképp Kissinger is a Szovjetunió feltartóztatásának kihívásából jutott el a napóleoni háborúk koráig. Az Egy helyre­állított világ: Metternich, Castlereagh és a béke problémái, 1812-22 címmel 1957-ben publikált diplomáciatörténeti disszertáció bevezetésének első mondatában Kissinger egyenesen a termonukleáris háború fenye­getésére hivatkozott. Miért gondolta, hogy a kongresszusi Európa „nagyhatalmi kon­certje" adhat receptet a harmadik világhá­ború elkerülésére? Az európai koncert azon a felismeré­sen nyugodott, épp Kissingert parafra­­zálva, hogy a teljes biztonság vágyálma minden más hatalmat a teljes kiszol­gáltatottság rémével fenyeget. Ezért a béke, a rendszer stabilizálása csak a saját hatalom önkéntes korlátozása révén érhető el. Kissinger alatt szüle­tett meg a ballisztikus rakétaelhárító rendszereket korlátozó szovjet-ameri­kai szerződés (ABM-szerződés, 1972), amellyel a két szuperhatalom biztosí­totta a lehetőséget a másik számára, hogy a létezését ért súlyos támadásra válaszul elpusztítsa ellenfelét. Kiegé­szülve egyéb doktrinális változások­kal, ez valóban emlékeztetett a bécsi kongresszus bölcsebb államférfiainak logikájára. A történelmi példa rele­vanciája másfelől abból adódott, hogy 1814-15-ben is egy felemelkedő keleti nagyhatalom­­ a cári Oroszország megfékezése volt a kongresszus (egyik) fő feladata, épp azután, hogy az európai főhatalomra törő korábbi „kihívót”, a napóleoni Franciaországot sikerült le­győzni. 1945 után a náci Németország agresszióját szintén a következő fele­melkedő nagyhatalom, a Szovjetunió segítségével sikerült elhárítani, amely viszont ezzel az első számú problémává lépett elő a status quo-párti hatalmak szemében. Ahogy korábban Nagy-Bri­tanniának, úgy 1945 után az Egyesült Államoknak jutott a szerep, hogy veze­tő hatalomként egyszerre megfékezze és megbékítse a kihívót, és - legalábbis elvben - önkorlátozó, mások érdekeit is szolgáló politikájával megőrizze e bo­nyolult vállalkozás számára saját gyen­gébb szövetségeseit. A gyakorlat persze alakulhatott másképpen, de amikor Kissinger a doktori disszertációját írta, a két helyzet strukturális hasonlóságai igen szembeötlőek voltak. FOLYTATÁS A 3. OLDALON

Next