Népszava, 2023. július (150. évfolyam, 151-176. szám)

2023-07-24 / 170. szám

10 I_________________________________________________________VÉLEMÉNY Századunk idilljei HOZOTT ANYAGBÓL.­ rásom címét valahai nagyszerű irodalomtanárom, Jávor Ottó egyik kötetéből kölcsönöztem. Jávor a II. világháború történé­seit, a borzalmas XX. századot idézi fel, éppen ezért a „századunk idilljei” kifejezésben nem kevés az irónia. Nem kevés irónia van abban is, hogy Bukta Imre hetvenedik születésnapja alkalmából készült, az új műveit bemutató kiállításá­nak címe Voltaire Candide-jának utolsó mondata. Az óbudai Godot Galériában látható - „Műveljük kertjeinket!” címmel - a minden szempontból egyedülálló, minden teátrális drámaiságot nélkülöző, ám mégis megrendítő tárlat. A kiállításon hangsúlyosan a festő lakhelye, Mezőszemere egyik utcáját, a Kertek alja utcát - hely­színrajzon is azonosíthatóan - rekonstruáló, erre az alkalomra alkotott művek szerepelnek. Van abban is valami szimbolikusan ironikus, hogy a halódó vidéki Ma­gyarországot megörökítő Bukta Imre-kiállítás a rendszerváltás­kor elpusztult egyik szocialista gyáróriásban látható. A textilipar összevonásokkal keletkezett dino­szaurusza, a Panyovaként kimúlt valahai Goldberger gyár textilfes­­tődéjének négyszintes épülete ad otthont a galériának. Persze az is szimbolikus, hogy a kiállítást éppen a Godot-ról elneve­ Az is szim­bolikus, hogy Bukta Imre kiállítását éppen a Godot-ról elnevezett kiállítótér­ben ren­dezték meg, hisz Samuel Beckett Godot-ra várva című darabjában a várakozáson kívül nem történik semmi. A tett kiállítótérben rendezték meg, hisz emlékszünk a Samuel Beckett Godot-ra várva című darabjára, amelyben a várakozáson kívül nem történik semmi. Végül Godot meg­üzeni, hogy nem ma, hanem holnap jön, addig az élet változatlanul a „semmi ágán ül” és vár. Magyarországon, a szülőfölde­men éppúgy a végtelen időtlenség, a semmibe tartó kizökkenthetet­­len reménytelenség lett úrrá, mint Bukta Imre újabb képein, a szebb napokat látott Goldberger gyár megmaradt, torzó épületén, vagy Samuel Beckett darabjában. Éle­tünk a semmiből a végtelenbe tar­tó életképpé vált. Nem úgy, mint Vermeer polgári megelégedettsé­get, rendet tükröző udvarbelsőin vagy a levélírást, a fess úriemberek meghódítását rögzítő ábrázolá­sain. Mert azok nem a belenyug­vást, hanem a jól, eredményesen és jó minőségben végzett munka, illetve az ezen az áron elért, meg­becsült polgári élet elégedettségét tükrözik. Bukta Imre életképei - a nagyszerű ábrázolás, a kompozíci­ók magával ragadó ereje és a festői tudás maximuma ellenére - a vég­telenből a semmibe, vagy fordít­va, a semmiből a végtelenbe vesző üresség remekművei. A XXI. szá­zad magyarországi idilljei vannak jelen Bukta Imre kiállításán. Mert századunk, a XXI. század idilljei között lenne a helye a Gold­berger gyár valaha jól működő fes­­tődéjének, amely az elismert, haté­kony cégből behemóttá szervezett Panyovában a gyártási folyamat lo­gikája szempontjából áttekinthe­tetlen, négyemeletes összevissza­sággá vált. És amely - szemben a valahai tőkés Goldbergerrel - csak akkor tudta termékeit, a kelméket értékesíteni, ha azt nem igényes háziasszonyok, hanem a hadsereg vagy az oroszok vásárolták. Ugyanígy a XXI. század idilljei között van a helyük azoknak a falu­si udvaroknak, amelyeket a kertek aljáról, tehát hátulról nézve az jel­lemez, hogy bennük és a hozzájuk vezető utcában minden eső után áll a víz, így megközelíteni csak gu­micsizmában lehet őket, és - hogy használják is valamire - a valaha a kockaházakba folyó méterszámra vásárolt A világirodalom reme­kei sorozat köteteit hasznosítják homokzsák vagy járdalap helyett - ahogy azt Bukta Imre groteszk festménye mutatja. A XXI. század idillje lép elénk a szociális otthonban rendezett szü­­linapi buliképeken, vagy az ünnepi lakoma imitációjaként a Nyugdí­jasklub - Imi 70 című installáció­ban. Ezek a képek sem a vidéki élet, a paraszti kultúra tárgyi kör­nyezetét, sem az itt élők talán vala­ha szebb napokat látott ábrázatát nem idealizálják, pedig az álnépiek antikapitalizmusa alapján erre bi­zony lenne igény. Mert nem a kapi­talizmus, hanem a gyors, azonnali meggazdagodás reménye vágatja ki a falusi út melletti nyárfasort, hogy azután a kiállításon a ben­zinmotoros fűrészek fémlapjain mutatkozzanak meg a fák emlék­­képőrző sziluettjei. Az igénytelen, megnyúlt, elhor­dott pulóverek, a műanyag reklám­zacskók nem a sohasem volt falusi idillt teszik zárójelbe, hanem az olcsó, mindennapos örömök vi­­gyorát keretezik. Ha nem a Bükk meg a Mátra alján volnánk, akkor a Hortobágy poétáit láthatnánk, aki­ket nem a fásult beletörődés vagy a „felszabadult öröm” jellemez, hogy hoz majd Orbán Viktor öt kiló krumplit. Hiszen ide, a Kertek al­jára csak Bukta Imre meg Wahorn András jut el, de akkor sem történ­ne semmi, ha maga Horthy Miklós léptetne Mezőszemerére fakó lo­ván. Az ország nagyobb közfigyel­met élvező településeinek főterén persze szépen kopogna Horthy fe­hér lovának patkója az Orbán Győ­ző által szállított gánti térköveken, a kertek alján azonban a gumicsiz­ma a divat. A Bukta Imre képein ábrázolt, meg Orbán Viktornak a „helló, Röfi!” kedélyességével fényképe­zett Magyarországon megállt az idő. No nem Vámosi János búgó hangú előadásában, egy végtelení­tett, sercegő lemezről hallgatjuk, hogy „megáll az idő”, hanem a Go­­dot Galériához vezető kátyús úton járva, a Panyovává züllött valahai Goldberger kitöredezett lépcsőin botorkálva, meg Bukta Imre fa­lusi portáinak hátsó traktusában, a könyvekből épített kutyaólból kinéző kutyák ugatását hallgatva érezzük meg, hogy szülőföldün­kön, amely egyre kevésbé akar a hazánk is lenni, megállt az idő. Idilli pillanatok ezek, nemdebár? CSILLAG ISTVi közgazdász oQo DO Pálfordulás t­ öbb mint tíz évvel ez­előtt, 2012. január 14- én az akkori Magyar Nemzet vezércikkírója „aljas gazembernek” ne­vezett, majd kiátkozott nemcsak engem, de egész családomat is. Egy meghamisított interjúm után­­ az akkori Válasz ugyanis pont az ellenkezőjét közölte, mint amit írásban átküldtem a szerkesztő­nek - másoktól is kikaptam. Ha jól emlékszem, egy alkalommal Kövér László például öreg, szenilis nyug­díjasnak titulált. Valóban elég öreg voltam már akkor is, bár nyugdíjas még nem, szenilis pláne nem. Ám ha ilyesmivel foglalkozik az Or­szággyűlés elnöke, mondtam ma­gamnak, ez az ő problémája, nem az enyém. Az a bizonyos publicisztika más volt. Körmendy Zsuzsanna írta nagy elánnal. Más volt, mint a tá­madások zöme: durvább és alatto­mosabb, ugyanakkor meglepően Németh Zsolt, Nav­racsics Ti­bor, egykori barátaim, ismerőseim, mikor léptek ki végre a sorból? választékos stílusban íródott. Már akkor felmerült bennem a kérdés: lehet, hogy ez a hölgy egy kultu­rált, intelligens teremtés? Lehet, hogy csak pénzért ír ilyesmit, nem meggyőződésből; vagy olyan sze­mélyiség, akinek a szokásosnál is nagyobb szüksége van a figyelem­re, a közéleti tapsra? Még most is azt gyanítom, hogy nem azt írta, amit gondolt. Felnőtt, tanult em­ber nem ír így, nem átkozódik. Alighanem még önmagának is ha­zudott. Körmendy akkori hitelessé­géről egy vicc jut eszembe. Egy amerikai püspök Budapestre uta­zik. Barátai óva intik: vigyázz, a pártsajtó ott kíméletlen, jobb, ha kérdésre csak kérdéssel válaszolsz. Sajtóértekezletén az első kérdés: „Püspök úr, mi a véleménye a pesti kuplerájokról?” Az óvatos püspök válasza: „Miért, vannak itt kuple­rájok?” Másnap megjelenik a sza­lagcím: „Az amerikai püspök első kérdése Budapesten: Vannak itt kuplerájok?” A pártsajtó ma is így ír, így szer­keszt: Viszont mivel nem követ­tem a pályafutását, csak most vet­tem észre, hogy Körmendy mára kilépett a sorból. Egy recenzió jelezte a július 19-i Népszavában, hogy tartalmas könyvet írt Freddy Mercuryról, az angol énekesről és zeneszerzőről. Mivel a szép recen­ziót Retkes Attila írta, aki nemcsak elismert zenekritikus, de a liberá­lis SZDSZ utolsó elnöke is volt, fel­tételezem, hogy a valaha átkozódó vezércikkíróból többé-kevésbé szalonképes író lett. Ki tudja, ta­lán már érti, hogy kritizálni nem­csak szabad, de hasznos is, jó is, és szitkozódásnak, alaptalan vag­­dalkozásnak nincs helye a polgári körökben. Tudom, pesti barátaim sze­mében naiv amerikai optimista lettem, mégis leírom: megkésve ugyan, de üdvözlöm Körmendy Zsuzsanna pálfordulását. Elnézést kérhetett volna áldozataitól, töb­bek között tőlem is, de még a mai, szinte reménytelen helyzetben is reménykedem, hogy tartósan sza­lonképes író marad - és mások, sőt politikusok is követik a példáját. Németh Zsolt, Navracsics Tibor, egykori barátaim, ismerőseim, mi­kor léptek ki végre a sorból? CHARLES GÁTI politológus Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére rövidítésére. SZERINTEM Akkuszaurusz Egy fóti lakossági fórumon de­rült ki, hogy a közigazgatási te­rületükön felépített HelloParks raktárváros tulajdonképpen ak­kumulátorgyár. A raktárcsarno­kok eleve úgy épültek, hogy meg­feleljenek az akkumulátorgyártó technológiákhoz szükséges tűz­és robbanásvédelmi követelmé­nyeknek. A felháborodás óriási. Pedig nem is a fóti lakosok a legveszélyeztetettebbek: a - most még - raktárak a Fóti út mellett, a Fótliget lakóparkkal szemben, a XV. kerület határán helyez­kednek el. A nyolcvanezer lakosú kerület egészen közel fekszik az objektumhoz. A környezetszen­­­nyezés, a veszélyes üzem jelleg, valamint a várhatóan több ezer ázsiai vendégmunkás jelenléte elsősorban a kerületi lakosokat fogja érinteni. És mi szükség van erre?Hiszen a környéken szabad munkaerő nincs. A kofár dön­téshozók a lakosok egészségét, környezetük, levegőjük, vizük tisztaságát és településük nyu­galmát adták el. A hadititkokat áruba bocsátó hazaárulók sok­kal kisebb károkat okoznak, mint az ilyen döntéseket meghozók. A Dunaszaurusz megépülése kevesebb kártétellel járt volna, mint ami a fővárost körülvevő akkum­ulátorgyár-komplexumok kiépülése után jöhet. Drága ma­gyar nép!Meddig lehet még ilyen rútul becsapni? MÁTRAHÁZI JÁNOS Egészségügy A Népszava július 20. számá­ban Ladányi János szociológus Tönkretették az egészségügyet címmel írta le a véleményét. A hangzatos cím fontos megállapí­tások remény­ét keltette, de sajnos nem így történt. Vannak helyes, elfogadható megállapításai, de többségében az egészségügyi dolgozókat elmarasztaló, sértő véleményt ír. Javaslatot a jobbí­tásra nem tesz, ezért írása nem visz előbbre, így káros. Pedig egy­­re-másra hallunk a kormányzat átgondolatlan intézkedéseiről, melyek csak rontják a helyzetet, mint a védőnői hálózatot érintő átszervezések vagy az orvosi ka­mara működését ellehetetlenítő rendeletek. Csak értelmetlen kap­kodást látunk. Folyik a megállít­hatatlan, célszerűtlen centralizá­ció, az egészségügy egyre hátrább sodródik a társadalompolitikai rangsorban. dr. hévízi miklós Születésnap így, 10 év felett már nem olyan a születésnap, mint 10-20 évvel ez­előtt volt. Akkor tartottunk egy bulit, ettünk, ittunk, énekeltünk, jól éreztük magunkat. Most leg­szívesebben elfelejtenénk. De nem tehetjük meg. Jönnek a jókívánsá­gok, Facebookon, Messengeren, amiket illik megköszönni. Aztán jönnek a szürke hétköznapok. Sűrűn járunk a rendelőintézetbe, hiába, az emberi test amortizá­lódik. Kertészkedünk, olvasunk, igyekszünk hasznosan eltölteni az időt. A legnagyobb örömünk, amikor találkozunk az unokáink­kal. Játszunk velük, igyekszünk a kérdéseikre válaszolni, ami nem könnyű. Amikor őket nézzük, a sa­ját fiatalságunkat látjuk bennük. MOLNÁR ISTVÁN Olvasóink leveleit a következő címre várjuk olvasoi levelnepszava.hu

Next