Népszava, 2023. szeptember (150. évfolyam, 204-229. szám)
2023-09-30 / 229. szám
Emlékezés - Tárca 61 SZÉP SZÓ Édesanyám emlékére Az orosz neuropszichológus szerelmével Moszkva legnagyobb szállodájában, a Rosszijában készült megünnepelni az 1982-es újesztendő eljövetelét. A szilveszter a legnagyobb orosz ünnep, amelyet nemre, korra, nemzeti hovatartozásra, vallási nézetre való tekintet nélkül mindenki megül. A középkorú pár körül zajos csecsen férfiak nyújtottak keleti hangulatot. „A mellettem ülő ötvenes férfi bemutatkozott: Vaha Szandovics. Megkérdezte a foglalkozásomat. Mire elmesélte, hogy az idősebbik fiának, ahogyan ő fejezte ki magát, gondjai vannak a fejével. Járt vele Leningrádban, hordta Moszkvába is, de nem tudtak rajta segíteni az orvosok. Majd kérlelni kezdett, hogy látogassam meg őket Csecsenföldön, s vizsgáljam meg a fiát. Végül megesküdött, hogy bármit tanácsolok is, pontosan azt fogja tenni. Igent mondtam” - emlékezik vissza a doktornő a szokatlan beszélgetésre. Néhány hét elteltével nekiveselkedtek a kalandos útnak a csecsen hegyekbe, ahol Vaha élt. A kanyargós kaukázusi utakon busszal utaztak, a helyiek levegőnek nézték őket, és még azt sem voltak hajlandók elárulni, hogy mikor érnek a végállomásra. A járási központban az orosz párt nem várta senki. Sok-sok idő elteltével, vörös porfelhőben Vaha Ladája fékezett le előttük, hangosan nyikorogva. Kiderült, hogy késésének oka egy nagyobb sziklaomlás volt. A kis hegyi faluban tiszta szesszel és aszalt bárányhússal kínálták a becses vendégeket, amely igen ízletes italkorcsolyának bizonyult, hiszen a hegyekben gyógyfüveken híznak a jószágok, ezért a húsuk nagyon ízletes, nem igényel más fűszert, csak sót. „Másnap megvizsgáltam a fiút, elbeszélgettem vele, megfigyeltem a viselkedését, a reakcióit, és megállapítottam, hogy az ifjú oligofrén. Azt is megtudtam, hogy nagyon szereti a háziállatokat és magát a pásztorkodást. Úgy láttam, hogy ez egy teljesen neki való foglalkozás, vagyis egy olyan személynek, aki gyengeelméjű. Minderről beszámoltam az apjának” - teszi hozzá a szakember, aki így elvégezte a feladatát, s lassan unalmassá vált az ottlétük. Tudniillik a vendégeket minduntalan etették-itatták, teleszívták magukat a kristálytiszta kaukázusi levegővel, a hegyek látványával - de ők már hazavágytak. „Ekkor váratlanul új vendéglátó érkezett, Alibek Tamerlanovics, aki azonnal beültetett bennünket az au A csecsen mollah tanácsa ERDÉLYIÉ. PÉTER tójába, és levitt a völgyben álló házába, ahol megállíthatatlanul folytatódott a trakta. Ráadásul a barátom, mint férfi, szabadon eljárhatott otthonról, míg nekünk, asszonyoknak szigorúan tilos volt elhagyni még az udvart is” - panaszkodik a felvilágosult vendég. Egyszer azonban a nők „fellázadtak” és az orosz nemzetiségű háziasszonnyal úgy határoztak, hogy felkeresik Groznijt, a csecsen fővárost. De mire összeszedelőzködtek, megjelentek a férfiak, és a házigazda megkérdezte, hogy éppen hová készülnek. „Erre én teljes nyugalommal és kedvesen azt mondtam, hogy szeretnénk megnézni a fővárost, benézni a bazárba és néhány boltban vásárolni. Mire Alibek igen határozottan közölte velünk, hogy ma szerda van, s ez szerencsétlen nap, ilyenkor nem szabad utazni sehová” - meséli a pszichológus. A hölgyek megértették, hogy „szerencsétlen nap” lesz legközelebb a csütörtök, a péntek, majd így sorban... És tovább követték egymást az unalmasabbnál unalmasabb napok, míg egyszer csak megjelent Vaha, aki arról számolt be, hogy a szövetkezetük párttitkára súlyos beteg, neki is „baj van a fejével”. Arra kérte a doktornőt, hogy vizsgálja meg őt is. „Ismét elindultunk a hegyekbe. A beteg, Ruszlan Juszupovics udvarában egy idős ember fogadott bennünket. Nehezen járt, ezért két fiatal férfi támogatta. A csecseneknél nagy tisztelet jele, ha a ház ura már a kapuban fogadja a becses vendéget. Egyébként ez a nép igen szigorú társadalmi és szokásrendben él. Például végtelen az idősek iránti tisztelet és a róluk való gondoskodás” - magyarázza az orosz orvosnő. Az aggastyánnal, akiről később kiderült, hogy mindössze 38 éves, bevonultak egy különálló szobába, ahol elkezdte vizsgálni, sajnos orvosi felszerelés nélkül. Az analízis közben a neuropszichológus váratlanul rájött, hogy mi a páciens baja! A kivizsgálás előtt persze megkapta a teljes zárójelentést és egyéb dokumentumokat, de azokban egészen más eredmény állt. „Az orvosi dokumentumokkal ellentétben teljesen meg voltam győződve arról, hogy mindkét agyféltekére kiterjedő agydaganata van. Ezt elmondtam a családjának is. Ma sem értem, miért voltam ennyire biztos ebben” - gondolkodik el évtizedekkel később is az orvosnő. Hazafelé megcsodálták a zöldellő hegyvonulatokat, a havas csúcsokat, az ezüstszalagokra hasonlító gyors folyókat és az ezeket megszakító csillámló vízeséseket, de leginkább a csecsen klánok által egykor épített kecses lakótornyokban gyönyörködtek. „Utunkat követően előbb Moszkvába repültünk, majd én hazajöttem Budapestre, ahol a családommal éltem. Nem sokkal később kiderült, hogy a páciensem Moszkvában sikeres agyműtéten esett át, tehát az én diagnózisom helyes volt” - idézi fel a doktornő. Néhány nappal később ismét Moszkvába repült, és a kórházban meglátogatta lábadozó betegét. „Ahogy a folyosón haladtam, szembejött velem néhány ismeretlen férfi beteg. Amikor közelebb értünk egymáshoz, az egyik fiatalember kivált a csoportból, váratlanul a nyakamba ugrott és sűrű hálálkodásba kezdett. Ekkor értettem meg, hogy ő az az egykor idősnek látszó férfi, vagyis Ruszlan, akivel a csecsen hegyekben találkoztam. Akkor alig tudott járni, annyira beteg volt, most pedig egy fiatal, sudár ember ölelgetett, s azt hajtogatta, hogy én mentettem meg az életét” - emlékezik vissza a doktornő a megható pillanatra. Később kiderült, hogy az orvos is lehet beteg, sőt rákos. A műtétek és a kezelések ellenére a szakemberek három hónapot jósoltak a doktornőnek. Ekkor elhatározta, hogy utoljára meglátogatja Csecsenföldet. „Az ismételt utazásom végén sokan érkeztek értem, hogy elkísérjenek a repülőtérre. Az előttünk haladó autót Ruszlan vezette, mellettem a felesége ült. Megjegyeztem, milyen nagyszerű, hogy meggyógyult a súlyosan beteg ura, mire meglepő választ kaptam: »Hát persze, ennek így kellett történnie, hiszen az ön érkezése előtt az anyósommal felkerestük a mollahunkat, hogy megtudjuk, túléli-e az uram a betegségét. Mire a mollah közölte, hogy túléli, mert érkezik hozzánk egy orosz gyógyító asszony, és tegyük pontosan azt, amit az illető tanácsol nekünk«” meséli döbbenetes élményét az orosz doktornő. Évekkel később tragikus hír érkezett Budapestre: elhunyt Alibek, mégpedig agydaganat vitte el. Okos és kellemes ember volt, kiváló szervezőképességgel. „A mai napig nem értem, hogy ismervén az összes személyt és utat, Alibek miért nem fordult segítségért senkihez. Például a párttitkárához, a barátomhoz, vagy az orvosokhoz, akiket jól ismert és szeretett. Az egyik ember miért menekül meg a haláltól, a másik pedig miért nem?” - értetlenkedik a szakember. „És miért, kitől kaptam megmagyarázhatatlan segítséget a vizsgálat során, hogy azzal pontos diagnózist állítsak fel? Az életem telis-tele van ilyen megválaszolatlan kérdésekkel” - gondolkodik el fennhangon dr. Erdélyi Alisza. Az orosz neuropszichológus párjával együtt ünnepelte a szilvesztert Moszkvában '<<<Q>'in2 ›~>ÖO Petőfi, Hasden, Hizden , mikor 1848 októberében Erdődön Petőfi Sándor így kiáltott: „Te rác, te horvát, német, tót, oláh l ság / Mit marjátok mindig nyáján a magyart?” (Élet vagy halál!), aligha remélte, hogy bő két évtizeddel később épp egy „oláh” ad ki költeményeket Petőfitől választott mottóval! Ráadásul az idézett sor magyarul szerepel, társítva román nyelvű műfordítással (S ki új utat tör: gaz és tüske várja...). Bogdan Petriceicu Hasdeuról (1838-1907) van szó. Bukarestben nyilván fölszisszentek Petőfi nevére, bár a román költőtárs nem a forradalmár szabadságharcost, az ellenfelet idézte meg, hanem a költői nyelv megújítóját. Petőfi Gyalázatos világ című verséből citál a román pályatárs - ebben 1845 és 1873, sőt, teszem hozzá, 2023 között nincs különbség. Hasdeu ukrán területen született, moldáviai bojárok ivadékaként, édesapja író volt. A harkivi egyetemre járt, mint cári huszár részt vett a krími háborúban. Tanár, könyvtáros volt Iași-ban, a román történelem tárgyában jelentette meg monográfiáit, szövegkiadásait. Bukarestben lapot szerkesztett. KŐHÁTI ZSOLT Foglalkozott a román nyelv eredetével, a bukaresti állami levéltár vezetője volt, tanított az egyetemen, tagjává választotta az akadémia. Szabadelvű politikusként a fönnálló rend bírálója volt. Az 1950-60-as évek fordulóján hallottam először róla. Bátyám gimnáziumi osztálytársa volt Hirden Sándor. Ő mesélhetett édesapjának arról, hogy szüleink máramarosiak, így kerültünk vele egy időre családi ismeretségbe. Tüzes tekintetű, sovány, barna arcú magyar román volt Hizden úr. Hasdeu leszármazottjának mondta magát, ami nagyon is lehetséges: a név az írott nyelv alakváltozásai nyomán, esetleg magyarországi hivatalnok figyelmetlensége vagy elírás folytán is eredhetett a Hajdeuból. Tervezte, hogy megismerteti Magyarországon a nagy előd életművét, és megkért arra, hogy készítsek a kötet(ek)hez szénrajzokat. Aztán nem lett a nagy vállalkozásból semmi. Mostanában jutott eszembe a román kultúra e fáradhatatlan munkája. A világhálón bogarászva került szemem elé Hasdeu 1873-as, Poesie (Költemények) című karcsú könyve. Lapozgatva nem leltem nyomát benne Petőfi- vagy más érdemleges magyar hatásnak. A műfaji változatosság mindenesetre megragadó. Van benne mese, ballada, szereplőkre tagolt dialógus, elégia. A görög mitológiától a római koron s a reneszánszon át ível a kortárs jelenig a poétai érdeklődés. Személyében Horatius, Ovidius örököse szólal meg, kedvenc hőse Vitéz Mihály havasalföldi vajda. Romániához intézett szózata francia húrt pendít: a verscím alatt a Marseillaise első sora olvasható eredeti nyelven (Rouget de Lisle a szerző, 1792-ben). Idegenellenes indulat hatja át a költeményt: népek, nemzetek, kultúrák áramlásában figyeli aggodalommal a románság sorsát. A gaz, tüske, kígyófészek mint akadály, leküzdendő veszélyforrás motívuma tartalmi rokonságot mutat a kötet mottójául választott Petőfi-verssel. Gyomláljatok! - biztatja végül a haza gyermekeit Hasdeu. Egy másik költeményben gyöngéden szól ekkortájt épp hároméves kislányához, Iuliához, akit tizenhat esztendő múltán ragad majd el a tüdőbaj. Nagy tehetség hunyt ki általa: franciául, románul írt verset, prózát, megismerkedett az angol, a német nyelvvel, párizsi elitegyetemeken tanult... Járt-e Hasdeu Magyarországon? Föltehetőleg értett a nyelvünkön, ismerte kultúránkat. Petőfit legalábbis. Ady Endre vajon miért nem figyelt föl rá? Nyelvtudományi tevékenysége, a román idióma eredetéről vallott nézete nálunk sem merült feledésbe. Gondolom, van azonban bőven vizsgálódnis közzétennivaló, akár hirdeni nyomdokon. Bogdan Petriceicu Hasdeu feltehetően értett magyarul, és ismerte a kultúránkat is