Népszava, 2023. október (150. évfolyam, 230-254. szám)

2023-10-28 / 252. szám

2023. október 28., szombat Alapítók: Ignotus Pál és József Attila P­­etőfi Sándor és Madách Imre születésének bi­­centenáriumán egykori nemes kortársuk, Jókai Mór híres művét idéz­_____ zük fel. A termékeny, nagy író A jövő század regénye című ter­jedelmes remekművében számos dolgot előre látott, kivételes érzékkel vázolta fel a huszadik század majdan bekövet­kező több jelenségét, de történetesen a magyar politikai rendszerről kevés érvé­nyeset tudott mondani. Az 1870-es években keletkezett re­gény első lapjain Magyarországot 1952- ben látjuk, és - mint ma már tudjuk - semmi sem igaz a vízióból. Hazánk ál­lamformája e lapokon - magától értető­dően - királyság, a trónon Árpád király ül, természetesen a Habsburg-házból, annak köszönhetően, hogy előzőleg a pápa (aki Pozsonyba költözött) szentté avatta az egykori honfoglaló Árpádot, minek következtében az új uralkodó joggal viselheti e nevet. A regény szóra­koztató és tanulságos, kedves és fordu­latos, sőt a ténylegesen bekövetkezett események tudatában számunkra talán még szórakoztatóbb is, mint egykori ol­vasói számára volt. Ha ehhez az olvasói élményhez hozzávesszük Az ember tragédiája jö­vőjeleneteit vagy pláne Az apostol jö­vőképét, akkor megállapíthatjuk, hogy Madách vagy Petőfi ugyancsak nem bizonyultak jobb jósnak Jókainál, pe­dig e három férfiú egyaránt géniusz volt a magyar szellemi életben, és ma is méltán tartjuk nagyra őket. És még­is figyelemreméltó, milyen sok elemét, viszonyát és jellemzőjét látták meg a jövőnek, milyen érzékletesen, a lénye­get tekintve jól, néhány dolgot illető­en pedig egész pontosan festették fel olyan korok nagy képét, amelyekről semmilyen tapasztalatuk nem lehetett. Nem is jövőlátó képességeikről, hanem jelenértelmező okosságukról érdemes inkább elmélkednünk, és nem csak az ő esetükben. Elgondolkodtató ugyanis, hogy saját koruk politikai viszonyait ugyanakkor mennyire tévesen ítélték meg. Politikai felfogásuk, helyzetértékelésük, meg­győződésük - ha ugyan nem változott az idővel, esetenként, ha esély volt rá, többször is - jószerivel egy pillanatra sem volt tisztának vagy különösebben bölcsnek mondható, mégis jelentős hatást gyakorolt másokra, az egykori kortársakra és az utókorra egyaránt. Nemritkán kifejezetten rosszul, oktala­nul, netán ostobán vagy éppen bűnösen hibásan látták saját korukat, sokszor erkölcsi értelemben is. Nincs okunk kárhoztatni nemes nagyjainkat hajdani esetleges tévelygé­seikért, de jogunk és okunk van bírálni azt a hivatalos magyar történelemfelfo­gást - mert nálunk ilyen is van -, amely e kitűnő férfiakat és sok más jeles szer­zőnket nagy orákulumoknak, váteszek­­nek, történelemértelmezőknek tekinti, holott e szerepre ők maguk - másokkal együtt - több okból sem lehettek mél­tók, néhányan közülük pedig a legke­vésbé sem vágytak rá. Volt közülük egypár (jellemzően az azóta elfeledettek közül), aki időnként alkalmasnak bizonyult hasonló meg­mondópozícióra, de a legtöbb törté­nelmi alak, szellemi potentát, irodalmi vezéregyéniség ma inkább a tévedései méreteivel, félreértései hatalmassá­gával lep meg. A kortársi ítélet mindig csalóka, de az utókor értékelése sem egyértelmű. Nem véletlen, hogy oly sok korszak oly sok nemtelen gazfickója A rendszer lelke használta már fel jeles elődeink nevét borgőzös, hitvány, hatalomközpontú vagy éppen aljas politikai törekvései­nek takarójául, hazug előzményként, példaként, referenciaként hivatkozva rájuk. Ám ebből a sajátságos szempont­ból nem tarthatók sokkal jobbaknak a szellemi élet markáns személyiségei, hírmagyarázói, korkommentátorai sem, a történelmet erkölcsi-politikai példatárnak használók, a ténytorzítók, a múltértékelők, trendek megállapítói, mintázatok felkutatói, lapos párhuza­mok gyenge kitalálói. Még ha néhány esetben nem direkt politikai célok, szá­nalmas igazodási szándékok vezetik is őket, tudományos vagy közéleti meg­fontolásaik, megélhetési motivációik, érvényesülési vágyaik ugyancsak aligha magyarázhatják sommás ítélkezéseik hevét. A történelmet, különösen a százszor meghazudtolt magyar történelmet ív­ként látni és láttatni, a folyamatokból következtetéseket levonni, a jövőre nézve tényeket megállapítani vagy egyáltalán csak állításokat tenni - ké­tes vállalkozás. Még egy Jókainak, egy Petőfinek, egy Madáchnak és számos társuknak sem sikerült, pedig ők több­nyire fikciót írtak, nem tudományos előrejelzéseket, a legmagasabb művészi nívón. Az olyan megállapítások például, mint hogy a magyar nép nem érett a demokráciára, vagy hogy a közép-eu­rópai régióban szükségszerűen más politikai rendszernek kell lennie, mint nyugaton, vagy hogy a magyar néplé­lektől idegen a szabadság társadalma, pláne a nyílt társadalom, vagy hogy a Kádár-korszak néplelkét egyedül Or­bán ismerte fel, és aszerint építette ki bűnös rendszerét, vagy hogy egyáltalán létezik néplélek, bármilyen gyakran hangoznak el valójában igazolhatatlan állítások. A történelmet, különösen a százszor meghazudtolt magyar történelmet ívként látni és láttatni, a folyamatokból követ­keztetéseket levonni, a jövőre nézve tényeket megállapítani vagy egyáltalán csak állításokat tenni - kétes vállalkozás. Még egy Jókainak, egy Petőfinek, egy Madáchnak és számos társuk­nak sem sikerült. Hiszen reflektálatlan következte­téseket a jelenre vagy a jövőre nézve még az olyan - tartalmukat tekintve többé-kevésbé igaz - állításokból sem lehet levonni, mint hogy a magyar po­litikai históriában általában nehéz volt leváltani a kormányt, vagy hogy a párt­­rendszert (ha volt) mindig egy erős (do­mináns, pláne hegemón) párt uralta, vagy hogy a centrális erőtérnek nagy hagyománya van a magyar politikai rendszerben, mert ezen megállapítá­sokból feltétlenül nem következik sem­mi. Legkevésbé az, hogy mindennek akként kellene lennie, amint volt, még ha van is rá hajlam, hogy régi minták is­métlődjenek újra és újra. Inkább az figyelhető meg, hogy a demokrácia éppúgy tanulható, mint a szorzótábla, és bizonyos intézmények azért alakíthatók meg a stabilitás re­ményével, mert bennük megtestesül őseink, vagyis az emberiség kollektív bölcsessége még akkor is, ha egyes in­tézmények működését nem nálunk próbálták ki először. A történelmi igaz­ságok, a közös história nagy tanulságai nem egyszerűsíthetők a vulgarizmusig, de nem is bonyolíthatók a relativiz­musig, a hiábavalóság nihilizmusáig. Másutt vannak a hangsúlyok, mint első látásra látszanak. A politikai rendszer, melyben ma él­nünk adatott, kőegyszerű logikája elle­nére nem mutatja egyszerűnek magát. Nemhogy a jövőt, a jelent sem értjük. És ez abból is fakad, hogy fogalmunk sincs a múltunkról. Arról a múltról, amelyről a legjobban hisszük, hogy ta­nultunk belőle. Midőn akár csak néhány pillanat­ra kinyitjuk a hazai internetet, a tévét vagy bármely magyar rádiót, a magyar világ olyan nem értését tapasztaljuk a magyar szellemi élet megszólalóitól, hogy az elkeseredésünk indokolt lesz. „A bérenc toll szándékos túlzással, a rajongó pedig fantáziája után, paradi­csomi színekkel festi ki az (...) állapoto­kat. Annak a belseje pedig el van zárva jobban, mint valaha azelől, hogy idegen szemek a belsejébe láthassanak” - írja Jókai a szóba hozott zseniális regényé­ben, olyan témáról szólva, amelyet ki­válóan látott előre. Van okunk hinni, hogy feltárható néhány egyenes igazság a sokak szemé­ben rejtélyesnek mutatkozó mai ma­gyar politikai rendszerről. És e feltá­rást összegző szükséges diskurzusnak minden bizonnyal aligha lehet méltóbb fóruma, mint az idén százötven éves Népszava. | mJS­Z ,›Qé­l SZENTPÉTER] NAGY RICHARD KENTAURBESZÉD [a:<:>›ZD

Next