Népszava, 2023. december (150. évfolyam, 280-303. szám)

2023-12-16 / 293. szám

61 SZÉP SZÓ Zenetörténet Ki volt a halhatatlan kedves? „Beethoven soha nem nősült meg, de korai negyvenes éveiben mély szerelem­be esett egy titokzatos nővel, akit azóta is a »halhatatlan kedves«-ként emleget­nek, ezzel a mindörökre varázslatos kifejezéssel, melyet a nagy zeneköltő használt hozzá írott leveleiben. Valódi kilétét könyvek egész sorában próbálták kideríteni, de a történészek jelenleg úgy vélik, hogy Antonio Brentano volt az, egy bécsi arisztokrata, aki egy frankfurti üzletemberhez ment feleségül­“ Az idézett sorokat, melyekből szinte semmi nem igaz, a bolgár származású, New Yorkban élő Maria Popova írta le 2015-ben, amikor már jócskán tornyo­sultak a bizonyítékok a témában nála járatosabb szakértők, zenetörténészek tollából, hogy­­ Beethoven és Brunsz­­vik Jozefin levelei, valamint Brunsz­­vik Teréz naplófeljegyzései alapján­­ a „halhatatlan kedves” csakis Brunszvik Jozefin, a martonvásári Brunszvik An­tal gróf középső lánya lehetett. Hasonló próbálkozások a „halhatatlan kedves” rejtélyének megfejtésére a mai napig születnek, igaz, ma már inkább csak az Atlanti-óceán túloldalán. Popova azon­ban nem akárki. Ha zenetörténészként nem is ismert, nem sorolható a törté­nelemírásba gyakran belekontárkodó flúgos amatőrök közé. A The New York Times és a The Atlantic is befogadja írá­sait, és blogján megjelenő esszéivel is sok százezer követőt szerzett. A prob­léma vele is az, ami a jó ideje sokakat foglalkoztató témával általában: valósá­gos és bizonyítható tények, kiagyalt és bizonyíthatatlan fantáziaszülemények gomolyognak alig elválaszthatóan. Az egyetlen, ami Popova állításai kö­zül vitathatatlan, hogy Beethoven soha­sem nősült meg. Hogy miért nem? Nincs más magyarázat, mint az, hogy hiúsági, anyagi vagy egyéb okokból minden al­kalommal társadalmilag magasan fölöt­te álló, főnemesi családok ivadékainak kegyeit próbálta elnyerni, többnyire si­kertelenül. Ez történt első találkozásuk alkalmával Brunszvik grófkisasszony esetében is­ Brunszvik Jozefin és Teréz 1799 má­jusában ismerkedett meg személyesen Beethovennel. Az anyagrófnő kifeje­zetten azzal a céllal kocsikázott két idő­sebbik lányával Martonvásárról Bécsbe, hogy rangjukhoz illő férjet keressen az akkor 20 esztendős Jozefin és a 24 évé­vel már vénkisasszonynak számító Te­réz számára. Beethoven zongoristaként addigra tekintélyt szerzett, zeneszerző­ként azonban távolról sem volt annyira ismert, mint a nyolc évvel korábban el­hunyt Mozart vagy tanára, Haydn, két héten keresztül zongoraleckéket adott a Brunszvik lányoknak az Arany Griff fogadóban. És miért ne udvarol­­gatott volna a csúnyácska, de roppantul eszes Teréznek és a szépsége virágában pom­­ogyá­pázó Jozefinnek, ahogy mindig is tette aligha­­nem valamennyi főren­­d­ je­­di tanítványával? A német szárma­ |fl|l|­ zású Brunszvik csa­­lád és Beethoven sokéves kapcsolatát illusztráló levelek­ből és naplókból annyi bombabizto­san megállapítható, hogy Ludwig, avagy || • „Luigi” viszonya ■ „Pepivel” (Jozefin beceneve) több volt mester-tanítvány kap­­csolatnál. Ugyanilyen jól dokumentált, hogy Jozefin ekkor találkozott a nála 30 évvel idősebb Jo­­seph Deym gróffal is, aki az anyagrófnő áldásával és nagy valószínűséggel saját akarata elle­­­­­­nére hamarosan feleségül vette. Beethoven tehát valóban nőtlen volt, de minden egyéb, ami Popova idézett summázatában foglaltatik, vitatható. Ha ugyanis Jozefin volt a „halhatatlan kedves”, vele Beethoven nem a korai negyvenes éveiben, hanem késői húszas éveiben találkozott, ami óriási különb­ség, mert a 29 éves Beethoven, bár hal­lászavarai már elkezdődtek, ekkor még lenyűgöző zongoratanári tekintélye és viszonylagos fiatalsága birtokában si­kerrel csaphatta a szelet a nála sok év­vel fiatalabb lányoknak. Pontatlan az is, hogy „valódi kilétét könyvek egész sorában próbálták kideríteni”, hiszen a „halhatatlan kedves” kilétét az esetek jelentős részében és sok ezer oldalon nem kideríteni, hanem megtippelni és kiagyalni próbálták. Szelíden szólva problémás „a történészek jelenleg úgy vélik” megfogalmazás is, lévén az „úgy­­vélekedők” száma nagyon megcsappant a másképp vélekedőkhöz képest. Vegyük Antonio Brentano esetét. Senki által nem vitatott tény, hogy ami­kor találkozott Beethovennel, a hölgy már férjnél volt, értékelhető források szerint egy vélhetően boldog, de min­denképpen működő házasságban élt, és éppen hatodik gyermekét várta. A szenvedélyes, de a polgári és nemesi tisztesség szabályait ismereteink sze­rint mindenkor elfogadó Beethoven jellemébe is nehéz lenne beilleszteni egy ilyen szerelmi kalandot, még ne­hezebb feltételezni, hogy a hölgy akár oly mértékben is viszonozta volna a muzsikus érdeklődését, mint koráb­ban a Brunszvik lányok. Igaz, mint „zongoratanár”, Beethoven az 1799-es találkozást követően is sok időt töltött Bécsben a már szintén házasságban élő és szintén állapotos Brunszvik (akkor már Deym) Jozefinnel is. A nem apró különbség az, hogy Beethovennel való megismerkedésekor Jozefin még sza­bad volt. Amerikai szerzők kombiná­ciói alapján Popova mégis Brentanóra adja a szavazatát, de olyan amerikai szerzőt is idézhetnék, aki még 2020- ban is ezt a hölgyet tünteti ki a „halha­tatlan kedves” címmel. Abszurd... John E. Klapproth, aki Marie-Elisa­­beth Tellenbach Beethoven és halha­tatlan kedvese, Brunszvik Jozefin című könyvét fordította angolról németre (a könyv nem jelent meg magyarul, holott alapmű a tárgyban), és maga is könyvet írt a témáról, nem sokkal halála előtt, 2017-ben ízekre szedte a Brentano-teó­­riát. Nevezetesen Jan Swafford profes­­­szor több mint ezeroldalas (!) Beetho­­ven-életrajzát, amely, mint Klapproth fogalmazott: „csaknem kizárólag angol BOKORPÁL nyelvű forrásokra épít és negligálja a német (és francia) tudósok fontos kontribúcióit. Most csupán Beethoven életének egyik vonatkozására utalok, az úgynevezett »halhatatlan kedvesre« (aki kétséget kizáróan Brunszvik Joze­fin volt, ami bizonyított tény, ám ke­véssé ismert Amerikában)”. Klapproth tizenhét tudományos publikációt so­rol fel (nincs köztük magyar szerző, és egyik sem olvasható magyar nyelven), melyek 1920 és 2012 között jelentek meg, és egytől egyig Brunszvik Jozefint nevezik meg Beethoven imádottjaként. Kimondja azt is, hogy az amerikai for­rásból származó hasonló témájú művek szerzői, köztük azok, amelyek Antonio Brentanót vagy Giulietta Guicciardit nevezik meg „halhatatlan kedveseként, „inkább a szerzők képzeletének és fan­táziájának szüleményei, semmint té­nyekkel és dokumentumokkal alátá­masztható igazságok”. Swafford nem hagyta válasz nélkül Klapprothot. Kettejük pocskondiázó jel­zőkkel megtűzdelt szócsatáj­a j­ól jellemzi az egész vak vezet világtalan típusú vag­­dalkozást, mely Beethoven magánéle­tének némely érdekes, ihletforrásként sem elhanyagolható vonatkozása körül folyik már száz éve. A több tucat elma­rasztaló megjegyzésről Swafford töb­bek között ezt írta: „Nem szeretném részletezni a Klapproth Jozefinről szóló írásában lévő trükköket, túl hosszú len­ne a felsorolás... Van köztük szándékos évszámcsere és félrefordítás, amikkel állításait próbálja igazolni. A dologban az a szomorú, hogy létezik egy törekvés Josephine »halhatatlan kedvessé« nyil­vánítására, melyet néhány komolyabb tudós is felvállalt, így Klapprothnak nem kellett volna semmit meghamisítani ah­hoz, hogy a maga verzióját alátámassza.” Elismervén ilyenformán, hogy a vi­tában a Brunszvik lány oldalán állóknak van igazuk, a professzor így összegez: „Több mint tíz évig dolgoztam a ma­gam Beethoven-életrajzán, és eközben minduntalan találkoztam a Halhatat­lan kedves problémával. A valóságban erre a címre három jelölt létezik: Jose­phine Deym (Brunszvik Jozefin), Bet­tina Brentano (lásd Walden igen alapos könyvét) és Antonio Brentano (akit Maynard Solomon a rejtély végleges megoldásának tüntetett fel, noha nem az). Az utolsó dolog, amit akartam, hogy egy olyan életrajz szülessen, melyben nincs hiteles jelölt a Halhatatlan kedves címre. Bevallom őszintén, hogy végül mégsem mertem vállalni ezt a döntést.” Igaz és kétségbevonható, pró és kont­ra állítások sokaságát lehetne még idézni Beethoven és a Brunszvi­­kok kapcsolatáról, a „halhatat­lan kedves” kilétéről. Közös vonásuk, hogy javarészt nem autentikus forrás­ból származnak, holott ilyen források léteznek, ha nem is New York­ban, hanem Bécsben, még inkább Mar­­tonvásáron, a hazai levéltárakban és könyvtárakban. Noha kötelező, de minimum érdemes lenne közreadni a külföldi publikáci­ók közül is a színvo­nalasabbakat, a leg­inkább autentikus forrás ez esetben a hazai lehet. Van ilyen is, de nem elég. A Beethoven és a­­ fő Brunszvikok viszonyát részletező értékes hazai ar művek között nemcsak Sze­­m­­kely Júlia ötven éve megjelent,­­ de ma is hitelesnek tetsző regénye érdemel említést (ő nem foglal állást a halhatatlan kedves kilétének kérdé­sében), hanem például Hornyák Mária professzori alapossággal megírt dol­gozata is kötelező olvasmány azoknak, akik tenni akarnak a magyar kulturális értékek megőrzéséért, vagy akiket egy­szerűen csak érdekel a hazai kultúrtör­ténetnek ez a misztériuma. Antikváriu­mokban mindkét mű fellelhető... Álszerénység volna tagadni: egy Brunszvik-Beethoven-regényt magam is elkövettem. Ebben az ünnepelt Bee­thoven és az ünnepelt Brunszvik Teréz mellett és előtt a kevésbé ünnepelt (Bá­thory Erzsébethez, Szendrey Júliához, Mollináry Gizellához, Földes Jolánhoz, Kosáryné Réz Lolához hasonlóan in­kább félreértett, elfelejtett, agyonhall­gatott, porig alázott­ emberként, zon­goraművészként, anyaként egyaránt tiszteletet érdemlő Brunszvik Jozefin­nek akartam emléket állítani. Magam sem hiszem azonban, hogy az értékőr­zés legalkalmasabb formája a tényekkel szabadabban bánó regényműfaj lenne. Ez talán bizonyos értékek és gondola­tok népszerűsítésére alkalmas. Ám az irodalom nem tévesztendő össze a tudo­mányos kutatással, és azt nem helyette­sítheti. Hogy akkor miért írtam regényt a Brunszvikokról és Beethovenről? Nos, a martonvásári kastélypark varázsereje kapott fel, mint valami forgószél, és ami­kor letett, a szövegszerkesztő előtt talál­tam magamat. Kulturális értékőrzés alatt nemcsak a témába vágó, de meg nem jelent kül­földi és meg nem írt hazai alapműveket értem. Miközben a könyvesboltokban ezrével kínálják magukat a futószalagon gyártott, olcsó pikantériával és könny­fakasztó romantikával szórakoztató­vá gyúrt szövegek, egyre kevesebb az érdeklődés olyan kutatások elvégzése iránt, amelyekkel a magyar kultúrnép­­ként jelenhet meg a világtérképen. Az idő felgyorsult, a múlt sebesebben távolodik, mint valaha, a figyelem apró­­zódik, a dilettantizmus az M1-zónában végtelen játékteret kapott, a papírvágó gépek zümmögnek. Ám feltehetően így is képtelenség bebizonyítani a világ­nak, hogy a magyarok előbb voltak a Kárpát-medencében, mint a rómaiak, hogy Jézus magyar volt vagy hogy Petőfi Sándor évtizedekig csalta korábban is­tenített asszonyát valahol Szibériában. Azt viszont esetleg elhinnék és javunkra írnák a határon túl is, hogy Ludwig van Beethovent zeneszerzőként ugyanak­kor, netán korábban fedezték fel és tisz­telték Martonvásáron és Budán, mint Bécsben vagy Berlinben, ami nem kis részben a Brunszvik család, azon belül a „halhatatlan kedves” érdeme. n 2 Csakis Brunszvik Jozefin - Brunszvik An­tal gróf középső lánya­­ lehetett a „halhatatlan kedves" A 29 éves Bee­thoven 1799-ben két héten ke­resztül zongora­leckéket adott a Brunszvik lányok­­­­nak ^ te K I Jfek * Vfer É á

Next