Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)

2024-01-30 / 25. szám

10 I________________________________________________VÉLEMÉNY A szükséges bizalom m­él több emberben tudunk bízni, annál kellemesebben ala­kul az életünk. Ha olyanok vesznek kö­rül, akik megértik céljainkat, sőt azonosulni is tudnak velük, kön­­­nyen kapunk segítséget, kérni sem kell. A pszichológusok beszélnek az úgynevezett ősbizalomról, amely a csecsemő életének első hónapjai­ban alakul ki. Hozzászokik, hogy van mellette valaki, aki figyel rá, ete­ti, dajkálja, igényeit kielégíti, még a magáét is háttérbe szorítva. Az a ki­csi, aki nem részesül ebben a kivéte­lezett gondoskodásban, akár azért, mert szülője nem képes erre, akár mert a nevelőotthoni nevelőnek túl­ságosan sok gyermekről kéne gon­doskodnia, sérül. Később nehezen képes megbízni másokban, kiépíteni szeretetkapcsolatokat. Szerencsére a legtöbb ember ké­pes másokban megbízni, és méltó­nak is tud bizonyulni a többiek bizal­mára. A bizalmi kapcsolatok először a családban alakulnak ki, aztán bő­vülnek a rokonságban, a szomszéd­ságban, iskolában, sportegyesület­ben. Felnőttként munkahelyi kap­csolathálózatban élünk, dolgozunk, bizonyos mértékű bizalom az együtt végzett munka sikerességének alap­feltétele. Francis Fukuyama A bizalom című művében szoros kapcsolatot tételez fel egy nemzet jóléte, ver­senyképessége és az adott társada­lomra jellemző bizalomszint között. Megkülönböztet egymástól magas és alacsony bizalomszintű nemzeteket. Előbbire az Amerikai Egyesült Ál­lamokat, Németországot és Japánt hozza példának, az utóbbira Kínát, Francia- és Olaszországot, különö­sen azok déli vidékeit. Az alacsony bizalomszintű közösségekben jel­lemző módon kis- és középvállala­tok a dominánsak, a magas bizalom­­szintűekben a nagyvállalatok. Ez az­zal függ össze, hogy az előbbiekben az emberek főleg a családtagjaikban bíznak meg, míg az utóbbiban haj­landók megelőlegezni a bizalmat a nem rokon, nem ismerős szakem­bereknek is. Jó példát szolgáltatnak az előzőre a dúsgazdag dél-olaszor­szági maffiacsaládok, amelyek kezé­ben egész iparágak vannak. Ebben a modellben - amely egy­általán nem csak a bűnözőszférán belül működik - a bizalom a család­ra és a hozzá hűbéresként kapcsoló­dó emberekre korlátozódik. Ez vi­szont gátjául szolgálhat a cég növe­kedésének, hiszen a rokoni, de még az ismeretségi kör sem terjed túl egy bizonyos határon. A minőségi mun­kának viszont egyáltalán nem ked­vez az, hogy alkalmazni kell nemcsak a tehetséges, hanem a tehetségtelen, buta vagy lusta rokonokat vagy lekö­telezett ismerősöket is. Fukuyama bebizonyítja, hogy csak a magas bizalmi szintű nem­zetgazdaságok képesek harmonikus fejlődésre, s tudják biztosítani a pol­gáraik ellátását - beleértve a közok­tatást, egészségügyet és az egész szo­ciális szférát. A magyarországi törvényesí­tett nepotizmus külföldről is látszik. Ha az ember belenéz egy másik ország tévéhíradó­jába, kevés oka lesz büszké­nek lenni a magyarságára. Magyarország a történelmileg ki­alakult kulturális és gazdasági kap­csolatok révén a német modellhez állna közelebb. Tény viszont, hogy az utóbbi tizenhárom évben újra bekö­szöntött az urambátyám világ: mint­ha kizárólag a miniszterelnök sző­kébb és tágabb családjának tagjai lennének méltók közmegbízatások elnyerésére, s a túlárazott munkák­ból származó gigantikus jövedelmek zsebre tételére. Aligha van ebben az országban épeszű ember, aki elhin­né, hogy a miniszterelnök gyermek­kori barátja a maga gázszerelői kép­zettségével képes lenne szerteága­zó cégbirodalmának (banki szféra, energetika, útépítés, média) akár fe­lületes áttekintésére is. A nepotizmus - a hatalmi pozíci­ók vagy előnyök családon belüli el­osztása - önmagában korrupt, és magával hozza bűncselekmények egész sorának lehetőségét. Áthatja a társadalom egészét, még ott is jelen­létét sejtjük, ahol talán valódi telje­sítményen alapuló siker van a hát­térben. A fiatalok, sőt már a gyere­kek is látják ezt, akárhány hittanórán magyarázzák is el nekik, hogy az or­szág irányítása derék emberek kezé­ben van, akik igazi keresztényekhez méltó döntéseket hoznak. A tények és a szöveg ellentmondását a gye­rekek is felismerik. És a példa, a fe­lülről mutatott rossz példa nagyon is ragadós, egy velejéig erkölcstelen társadalomban idővel maga a tisz­tesség válik nevetség tárgyává. A magyarországi törvényesített nepotizmus külföldről is látszik. Ha az ember belenéz egy másik ország tévéhíradójába, kevés oka lesz büsz­kének lenni a magyarságára. (Íme egy ok, miért ne tanuljunk meg ide­gen nyelveket.) A magyar politiku­sok viszont tiszteletet követelnek maguknak, ezt Orbán újabban „ra­dikális” tettekkel próbálja elérni. Kis ország lévén, mondja, „nem enged­hetünk azoknak a szirénhangoknak, amelyek jól nevelt külpolitikai vi­selkedésre” próbálnak rávenni ben­nünket. Egyik legutóbbi „radikális” tette a szomszédos Ukrajna ellen irányult. Azt próbálta megakadályozni, hogy a megtámadott ország pénzügyi és katonai segítséget kapjon. A szom­szédság jó esetben bizalmi viszony, a rossz szomszédság „török átok”, ahogy a közmondás tartja. Ezt ta­pasztalja meg általunk keleti szom­szédunk. Pedig az ott élő magyar ki­sebbség képviselői még levelet is ír­tak a magyar miniszterelnöknek, amelyben valósággal könyörögtek, ne próbálja meg rájuk hivatkoz­va megfúrni hazájuk, Ukrajna EU-s csatlakozási tárgyalásának megkez­dését. Az orosz televízióban viszont di­csérik Orbánt, s azt jósolják, akna­munkája következtében megna­gyobbíthatja országa területét, így lesz közös határa Oroszországnak és Magyarországnak a legyőzött ukrán államtól elrabolt területen. Kutatások igazolták, hogy a mai iskolások túlnyomó része nem Ma­gyarországon képzeli el további éle­tét. Orbán „radikális” politikája megfosztotta őket az ország jövőjébe vetett bizalomtól. Bennünket pedig a jövő nemzedéktől. HUSZÁR ÁGNES nyelvész M B D1*kP S­zn, T oe? o >< öo D­öglött macskák az asztalon ónapokon át mantrázta a kormány, hogy „Brüs­­­szel tartozik a pedagógu­soknak”. Közben csak­nem kimondták, hogy a kormányzattal szembeni harcaik miatt maguk akadályozzák meg a pénz megszerzését, pedig akár mil­liós fizetésük is lenne. Habár napi tapasztalat, még ma is nehezen hihető el, hogy egy „felelős” poli­tikus ilyen gátlástalanul hazudjon - pedig ez mostanra valamennyi politikus alkalmasságának az alap­jává vált. A mindenkori politika bevett eszköze az olyan meghökkentő dol­gok és gondolatok felvetése, ame­lyek elvonják az emberek figyelmét aktuálisabb, fontosabb gondjaik­ról. Ezt a fajta váratlan témaváltást Amerikában „döglött macska” stra­tégiának nevezik, hiszen a sorsdön­tő gondokat tárgyalók is elvesztik a fonalat, ha az asztalukra egy dög­lött macskát, azaz valamilyen fel­háborító, új témát vetnek. Termé­szetesen ezt a „szellemi terméket” is elő kell állítani. A leggyakoribb módszer a különféle mítoszok te­remtése, amelyek skálája végte­lenül változatos. Előkerülhetnek korábbi nemzeti mítoszok, felme­rül a sosem volt korszakok ideali­zálása, nemzeti hősök teremtése. A lelki pórázokkal irányított társadalmak ma is éppoly védtelenek a hatalom szándékaival szemben, mint a ko­rábbi kor­szakokban élők voltak. A hazugsá­gokra épített nemzeti büszkeség a legnagyobb veszélyek egyike, vagy egy-egy politikus különleges adottságainak népszerűsítése. Ha mindezek valóságát vizsgáljuk, ak­kor rádöbbenhetünk, hogy zömük csupán céltudatos manipuláció terméke. eszköz­ A legújabb korban az ellenség­kép létrehozása vált a leggyorsab­ban terjeszthető, leghatékonyabb közvélemény-formáló­ké. Ősi, kollektív tudatunk mélyén bennünk él a mindenkori ellenség­től való félelem, amelyet csak aktu­alizálni kell, hogy higgyünk benne. Ellenségeink lehetnek a pusztító külső erők, a háborúk, a barbárnak tekintett népek, a belső árulók. Csak az aktuális politikai érdektől függ, hogy ki legyen a kiválasztott külső vagy belső ellenség, vagy a tradicionális előítéletekből táplál­kozó veszélyforrás, ami ellen vezé­reink megvédenek bennünket, ha összefogunk és támogatjuk őket. Az ezekre épülő propaganda­akciók azért sikeresek, mert nem kellenek bizonyítékok, mindenki könnyen azonosul velük. Végered­ményük a „mi” illúziójának megte­remtése, egyfajta törzsi mítoszvilág kialakítása ellenfeleinkkel szem­ben. A valóságnak itt már nincs köze a legendákhoz. Ráadásul a va­lóság mindig bonyolult, megérté­séhez olyan átfogó információkra és ismeretekre van szükség, ame­lyek az egyszerű emberek számára elérhetetlenek és feldolgozhatatla­­nok. „Akiknek nincs meg a kellő tu­dásuk, azoknak ahhoz sincs elég tu­dásuk, hogy felismerjék a tudatlan­ságukat.” (David Dunning) Emiatt a leegyszerűsített üzenetek fogyasz­tóivá válnak, azt hiszik el, amit sze­retnének elhinni. Egy idő után a propagandisták által teremtett hazug valóság gon­dolkodásunk meghatározójává vá­lik, fontos eszköze lesz annak, hogy megerősítsen a hitünkben. Abban például, hogy „mi magyarok” kü­lönbek vagyunk másoknál, külde­tésünk, hogy megvédjük a keresz­ténységet, nem keveredünk mások­kal és így tovább. A lényeg az, hogy a nekünk felszolgált „örök igaz­ságok” a jelenben is tanulságként szolgáljanak. Kétségtelen, hogy a jelenlegi kormányzat sikeres „szórakoztató iparágának” a közbeszéd asztalára dobott „döglött macskáival” mos­tanra sikerült megmérgezni az or­szág népének lelkét. Nem menti őket, hogy minden országban ha­sonló történik, és néha a mosta­ni ellenzék is hasonló eszközökkel próbálkozik. A nagyobb országok­ban nagyobb hazugságok születtek és születnek, hiszen sikerük csak­is a faji vagy a kulturális felsőbb­rendűségükön alapulhatott. (Otto English a Hamisított történelem című könyvében bőséges áttekin­tést ad arról, hogy hogyan lettek „igazsággá” a múlt koholmányai.) Sosemvolt hősökre emlékeznek a szomszédos népek is, igyekeznek elfeledtetni azt az ezer évet, amed­dig a Magyar Királyság keretében éltek, ugyanolyan sorsban, mint magyar kortársaik. A lelki pórázokkal irányított tár­sadalmak ma is éppoly védtele­nek a hatalom szándékaival szem­ben, mint a korábbi korszakokban élők voltak. A hazugságokra épített nemzeti büszkeség a legnagyobb veszélyek egyike, amelyik eddig is tragédiák forrása volt.­­Lengyelor­szágban 2018-tól már az is büntet­hető, ha valaki szerint a lengyelek is bűnrészesek voltak az ottani zsidó­ság elpusztításában. Törökország­ban is törvény tiltja az általuk elkö­vetett örmény népirtás felvetését.­ Lehet-e változás? Aligha. „Kön­­­nyebb rászedni az embereket, mint meggyőzni arról, hogy rásze­dik őket” - írta a már említett Otto English. Ráadásul az igazság ki­mondása fájdalommal jár és min­denkinek bonyodalmakat okozhat. Az új világ, a demokrácia alapja­it megteremtő polgári mozgalmak jelszava a „Szabadság és tulajdon” volt. Mostanra kiderült, hogy ezek csak a jogi és egzisztenciális kere­teit teremtik meg egy jobb világ­nak. Gondolkodó, művelt, huma­nista közerkölcsű társadalom nél­kül csak a hatalomgyakorlás játékai változnak, a magasabb életszínvo­naltól a világ nem válik sem jobbá, sem szabadabbá. DR. KÖTELES LAJOS társadalom­­kutató, ny. főiskolai tanár Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére rövidítésére.

Next