Népszerű Technika, 1959 (8. évfolyam, 10-12. szám)
1959-10-01 / 10. szám
|Ян|Г §Г Noп Ж ~r$k If Щ Ж ЯШ? 'ЩЛгз I jgr _ 5818} _^В В. «iS уШш M ég egy esztendő sem telt el azóta, hogy a szovjet tudomány az első mesterséges bolygó megalkotásával ámulatba ejtette a világot, s most újabb történelmi eseménynek lehettünk tanúi: 1959. szeptember 13-án a második szovjet űrrakéta utolsó fokozata elérte a legközelebbi égitestet, a Holdat. Megvalósult hát az ember évezredes álma, megszűnt kozmikus elszigeteltségünk, megkezdődött az égitestek közvetlen megismerésének korszaka A rakéta utolsó fokozatáról valószínűleg útközben választották le a műszereket tartalmazó 390 kg-os tartályt, amelynek rádiói magyar idő szerint szeptember 13-án 22 óra 2 perckor hallgattak el, abban a pillanatban, amikor az első ember készítette szerkezet valahol a holdbéli Appenninek meredek kőtömbjeinek lábánál, az Esők tengere elnevezésű síkság forró peremén Holdat ért. A 3,3 km/mp sebességű becsapódást nem kísérte hatalmas dörrenés, mert a Hold levegőtlen világában nem terjednek a hanghullámok, s fényjelenséget sem sikerült megfigyelni. A becsapódás vizuális megfigyelésére általában nem is számítottak, a legtöbb szakértő véleménye szerint ugyanis a becsapódás hatására keletkező kráter átmérője legfeljebb néhány méter lehet, ez pedig messze alatta marad a világ legnagyobb távcsöveivel még észlelhető legkisebb változás méretének. Jóformán mindenki megfeledkezett tehát arról a 13 évvel ezelőtti nagy jelentőségű magyar felfedezésről, hogy a Hold felszínét 20—70 cm vastag porózus anyag, valószínűleg meteorpor és vulkanikus hamu keveréke borítja. Ha tehát a kráter nem is látható, a becsapódás nyomán keletkező porfelhő esetleg megfigyelhető. Az összeütközéskor felszabaduló energiamennyiség mindenesetre elegendő volt ahhoz, hogy akár több millió kg port emeljen a magasba. Ezzel magyarázható, hogy a becsapódáskor magasba emelkedő porfelhő kiterjedése meghaladta az 1—2 km-t; ezt a jelenséget a szabadsághegyi csillagvizsgáló 18 cm-es távcsövével is észlelték. A magyar csillagászok véleménye szerint — noha a Hold és felszíni megvilágításának viszonyai szeptember második felében kedvezőtlenül alakultak — remény van arra, hogy a becsapódás nyomait utólag megpillanthassuk. Természetesen nem a most keletkezett mesterséges kráter nyomait kell kutatni, hanem az évmilliárdok óta érintetlen porszőnyeg elváltozásait. A feltevések szerint ugyanis a becsapódási körzetben felszakított porrétegnek némi elszíneződést kell mutatnia. Ez a felszíni változás a nyomára vezethet a becsapódás helyének. Az égitestek mozgását leíró égi mechanika lehetőséget nyújt arra, hogy a Hold felé vezető pálya bizonyos pontjára megadott sebességből az indítás sebességét is kiszámítsuk. Ismeretes, hogy az űrrakéta sebessége a Földtől kb. 310 ezer (a Holdtól 66 ezer) km-re 2,31 km/mp-re csökkent, majd átjutva az ún. semleges övezeten, a Hold egyre növekvő gravitációs terének hatása alá került, s sebessége ismét növekedett. A pályaadatokból kiszámítható, hogy az óriás hordozórakétát szeptember 12-én reggel, magyar idő szerint 8 óra 45 perckor indították, (a Föld felszínére vonatkoztatva) 11,3 km/mp sebességgel. Ez az enyhén hiperbolikus sebesség 100 m/mp-cel meghaladta a szökési sebességet, s jóval alatta maradt az 1959. január 2-án indított űrrakéta kezdősebességének. A tudományok történetéből messze kiemelkedő jelentőségű, új korszakot nyitó kísérlet sikere elérhető közelségbe hozta Földünk útitársát, a Holdat. A szovjet tudósok sikerrel megoldották az űrrakéták pontos irányításának rendkívül nehéz problémáját s végrehajtották a Hold elérésére irányuló tervek első lépését; megkezdődött a Naprendszer közvetlen megismerésének korszaka, az ember elindult a Kozmosz felfedezésére. "■ . ..