Néptanítók lapja 1. évfolyam, 1868
1868-09-17 / 33. szám
514 mentem s megnéztem, miféle könyv az? Lamartine „Elmélkedései." El lehet képzelni álmélkodásomat. A hordár nemcsak, mint nép embere, hanem mint a legegyszerűbb napszámos örömet és élvezetet talált e mély érzései és nem közönséggel eszmeiséggel irt jeles munkában. Ezen embernél az olvasás tanitás elérte czélját, meghozta gyümölcsét. Kiváncsi voltam megtudni azon tanitó nevét, ki így fölfogta s ennyire teljesítette tanitói hivatását s kérdeztem a hordárt, hogy ki tanította őt olvasni ? — Istenem ! válaszolt a hordár, egy keveset egyik, egy keveset a másik , ma például a lelkész, holnap a tanitó, kinek tanítási óráit nem látogathattam rendesen, mert nagyon szegények voltunk, s nekem ki kellett járnom a mezőre barmokat őrizni. — Tehát ön nagyon szeret tanulni , olvasni ? — Oh igen ! — S ki csepegtette ön lelkébe ezen élénk tanulási vágyat? — Kedves jó anyám, ki nagyon jól és szépen olvasott. Minden este szerény vacsoránk után, ő elővett egy könyvet, vagy egy újságot, s aztán beszélt nekünk abból valami érdekes történetecskét. Hanem midőn már legérdekesebb kezdett lenni elbeszélése, midőn kíváncsiságunkat a legnagyobb mértékben fölcsigázta, betette a könyvet s elhallgatott, azt mondván : ha meg akarjátok tudni a folytatást, tanuljatok meg olvasni, én a többit nem mondom el. Így tett minden este. Kérés, esdeklés, sőt sírás nem használt semmit, mindezekre csak az volt a válasza: ha tudni akarjátok, tanuljatok olvasni. S bennünk gyermekekben ellenállhatatlanul fölébredt a vágy, hogy mielőbb megtanuljunk olvasni. Azért a pásztorkodás sem vonhatott el engem a tanulástól. Íme a tanítási módszer egy igen fontos alapelve! A tanításnak föl kell ébresztenie, meg kell erősítenie a tudás vágyát. Erre azonban nem elégséges maga az olvasás tudása. Hogy a történet, vagy bármely tudomány iránt élénk érdekeltséggel legyünk, múlhatatlanul ismernünk kell azon tudomány elemeit s kell, hogy ezen elemek is kellemes benyomást hagyjanak hátra lelkünkben. De ezt ismét csak úgy érjük el, ha a szellemet fölszabadítjuk. Hol a tanítás a kényszerítés jellegét hordja magán, nem fog gyümölcsöt érlelni. Népünk azért nem olvas, nem műveli magát, mert nem szerezte meg magának a tanulás szeretetét. A nép gyermekeinek legnagyobb része úgy kerül ki az iskolából, hogy agya, képzelődése, szive üresen maradt. Az Isten beléje öntötte a tudás csiráját, az igaznak és szépnek szeretetét, — az iskola ezeket gyakran csak elfojtja. Tanulásra fenyegetéssel, megfélemlítéssel akarjuk ösztönözni a gyermekeket. Az eredmény, hogy a nép megmarad tudatlanságában, lelki vakságában. Igyekezzünk felkelteni gondolatokat, eszméket és fölmelegíteni a szívet. E nélkül hiába van a legtökéletesebb tanterv. Környei, Kl.— Mit kell az iskolának tennie, hogy az ifjúság önállóságát és tetterejét emelje? A németországi tanítóknak 1. év június 4., 5. és 6. napjain Kasselben tartott nagygyűlésén sok közérdekű tárgyról történtek értekezések és vitatások. Mivel, ha haladni akarunk, figyelemmel kell kisérnünk a művelt nemzetek nevelészeti mozgalmait, mi nélkül a haladás színvonalán álló tanitó nem is lehet, a nevezett értekezésekből egynémelyeket meg akarunk e lapban ismertetni. Az ezen czikk czimenl irt tételről is Pilz Károly értekezett Kasselben. Az önállóság és tetterő, úgymond értekező, valamely nép két oly ékessége, melyek neki valódi uralkodást s dicsőségre és boldogságra vezető legbiztosabb utat szereznek. Miért bámuljuk joggal az ókor népeit, midőn azok virágzásuk tetőpontján állottak? Mert polgáraik szabad meggyőződésből cselekedtek. Csak akor kezdtek ők sülyedni, midőn a szabad meggyőződés és elvszilárd érzület ritkultak. Más népek is ezen törvényeknek vannak alávetve, más népek is boldogságot és dicsőséget csak akkor szerezhetnek biztosan, ha polgáraik önállósággal és tetterővel ékeskednek. De ezen tulajdonságok alapját megvetni az iskola van hivatva. Na az önállóság és tetterő irányát nem adjuk meg az ifjúságnak, akkor a megnőtt ember is, mint lengő nádszál, fog ide oda ingadozni, ő, daczára a legjobb behatásoknak, nem fog juthatni biztos meggyőződésre s minden véleményt mintegy vakon, másoktól fogad. Azon tanuló, ki nevelőintézetében, mint szárnyatlan lepke járt-kelt, későbbi korában is önálló tettre képtelennek fog föltűnni. Azért a képzés önállóságra és tetterőre oly követelmény, melyet semmi iskola nem mellőzhet. E föladat egy része már az óvodának válik kötelességévé. Hol az óvoda szervezete olyan, hogy a kicsinyek vidáman játszhatnak, tehetnek, teremthetnek, ott oly kisded nép fog képződni, melynek szemeiből fog a tettüdeség sugárzani. De különösen a népiskolának van hatalma és módja e czért elérni. És mit kell az iskolának tennie, hogy az ifjúság önállóságát és tetterejét előmozdítsa ? Szólunk először az önállóságról. Mely embert nevezünk önállónak ? Azt, ki saját belsejéből szabályozza életét, ki saját elvei és eszméi szerint cselekszik, s az életben akként tud magán segíteni, hogy nem szorul mindig más emberek támogatására. Ennek ellenkezőjét képezik azon emberek, kik csak mások véleménye után indulnak, kik egész gondolkodásaikkal és cselekvéseikkel a világ ezerféle körülményeitől függnek. Ezek az emberi nullák. S mit kell az iskolának tennie, hogy az önállóságot a lelki életben kifejleszsze ? Ha a gyermeki lélekbe minden csak lazán plántáltatik bele, ha abban minden csak lebeg, de szilárdan ott meg nem gyökerezett, akkor a lelki képzés ingatag, bizhatlan s a legkisebb szellő is kiforgatja valójából. Az adott képzési elemek akkor erősek és biztosak , ha annyira meg vannak