Néptanítók lapja 2. évfolyam, 1869
1869-01-14 / 2. szám
d 1993«-t kielégítők. Ha az iskolák, főleg a falusi iskolák padjai közt ülő mindezen növendékeknek kérdést teszünk fel, meg fogunk ütközni feleletek összefüggetlenségén és semmiségén, az ismeretek csekélységén, melyeket nekik az iskola ad, a tiszta, helyes és hasznos fogalmak meddőségén, melyeket a tanodából magukkal visznek. Én részemről ritkán térek vissza felügyeleti utánbról a nélkül, hogy a közoktatási miniszter következő állítására ne gondoljak. „A statistikában, melyet az elemi oktatás számára közrebocsátottam, a rovat, melyen leginkább megütköztem, nem az, mely az iskolán kívül maradt gyermekek számát tartalmazza, és melyet az erkölcsök s eszmék haladása csakhamar helyre hozhat ; ez az iskolai értéktelenség rovata ; ez azon száz közüli negyven növendék, kik az iskolából vagy semmit, vagy oly keveset tudva jönnek ki, hogy azt is a felsőbb tanfolyam nélkül csakhamar elfeledik." Ha én megyém jobb nevelőivel e szomorító körülményről beszélek, mely az ő figyelmöket ép oly kevéssé kerüli el, mint az enyémet, egyhangúlag azt felelik, hogy a „gyermekek nagy részének értelmi alacsony foka, eredménye a házinevelésnek, sőt magának a nyelvnek, melyen velők beszélnek és a dolgoknak, melyekkel érzelmöket közönségesen mulattatják, ez ellensúlyozza a tanitó törekvését s hasztalanná teszi a legbuzgóbb iparkodást s a legélénkebb gondoskodást." A nélkül, hogy teljesen tagadni akarnám azt, ami ezen panaszokban alapos lehet s a káros befolyást, mit ilynemű körülmények a tanítás folyamata s eredményére gyakorolhatnak, azt kérdezem magamtól, hogy váljon a baj forrása nem máshol rejlik-e, értem magát az oktatás eljárását? hogy nincs-e legalább mód, mely által a tanító azon ellenszenvet, melyért a gyermek talán nem felelős annyira, mint azt hiszik, ellensúlyozza, és mely által az ismeretek azon hiányán, melyet a gyermek az atyai házból magával hoz, segíthetne ? Kérdeztem magamtól, hogy az iskolában nyújtott oktatás jó-e és kellően hozzá van-e mérve a növendék értelméhez? hogy általában nem ott kezdenek-e, ahol végezni kellett volna, vagy ott végeznek, ahol kezdeni kell vala, amint Pape Carpantier asszony mondja, kinek az oktatás ügyében méltán kell szót engednünk ? És valóban, a gyermek természetnél fogva nem ellenszenves, nem az anyja vagy dajkája ölében, ahol ellenkezőleg látjuk, hogy már mielőtt beszélni tudna, mint rajzolódnak szemeiben ezernyi ösztönszerű vágyak mindent látni, mindent megfogni, mindent megérteni. Épen úgy nem az, midőn nyelve egyszer megoldódván, oly gyorsan s biztosan tanulja meg a többé vagy kevésbé tökéletes szókat, melyekkel az őt környező tárgyakat neki megjelölik s ő minket bámulatra indit mindazon különféle kérdésekkel, melyeket bizonyos egyetemes kiváncsiság minden pillanatban szájába ad. Csak későbben, midőn iskoláinkba küldik, midőn a dolgozás kényszere kezdődik, látszik ezen oly élénk vagy eltűnni s az ellenszenv kezdődni. Az ő hibája-e ez vagy a miénk ? Nem kellene-e legalább részben eljárásunk s módszerünknek tulajdonítani azt, mit közönségesen az ő restségének rovunk fel? Nem mondhatnók-e igazan, miszerint ahelyett, hogy némileg a gyermek értelme felé hajolnánk, nagyon is gyakran oda törekszünk, hogy lehetetlen erőlködés által az övét a miénkhez hozzuk közel, s hogy minden kételkedés nélkül felteszszük a gyermekben azt, ami benne nincs, mi benne nem lehet, ha magunk előbb belé nem fektettük? A legtöbb esetben milyen az eljárás? Szavakat hoznak fel a gyermek előtt, melyek a mi eszméink jelei, egyedül a mi eszméinké, jól megértve. És anélkül, hogy magunkat kérdeznék, hogy ezen szavak nekik ugyanazt jelentik-e, amit nekünk, más szóval, hogy a fogalmak melyeket azok jelelnek, bennök úgy meglehetnek-e mint bennünk, oda törekszünk, hogy ők e szókat sajátjukká tegyék. Nem értik, az mindegy. A fogalmat magukévá nem tették és nem sokára elfeledik a szót. Majd visszatérünk ezen szóra és megmagyarázzuk. Megmagyarázzuk, igen, de miként ? Leggyakrabban más szók által, melyeket ugyan szintoly kevéssé ért, de melyek kifárasztják vagy tán meg is csalják, ugy, hogy a világosság és a tökéletlen szóló fény fogalmát összezavarja, és ezt teszszük mindaddig míg a gyermek azt mondja: értem, csak hogy a dolognak egyszer már vége legyen, vagy, ami még roszabb, mivel jóhiszeműleg azt véli, hogy csakugyan érti. Ki nem látja át az ily módszer elégtelen voltát úgy a tanító miként a tanítványra nézve ? Az első kisebb nagyobb buzgalma szerint fárad, kimerül és kétségbe esik ; az utóbbi tisztán szenvedő szerepre ítélve unatkozik, kedvét veszti és végre a tanulmáyt tehernek, az iskolai éveket próbaidőnek veszi. A számadás végén aztán mit eredményez száz közt negyven gyermekre nézve, mint a statistika mondja, ezen egyfelől oly fáradságosan adott, másfelől oly bajosan fogadott tanítás? Azt, hogy növendékeink vagy mit sem tudnak, vagy magukat szavakkal elégítik ki. S ily bajnak nem volna gyógyszere ? A gyógyszer az lesz, ha visszatérünk a természet, az anya módszeréhez. Mit tesz az anya? Úgy látszik, hogy ő ösztönszerűleg, önkényt, leggyakrabban anélkül, hogy a nevelésről vagy bölcsészetről könyvet írt volna, tudja, miszerint az értékektől eredő fogalmak mind a többit megelőzik, s hogy ezek képezik az általános fogalmak legnagyobb részének anyagát. Magának a gyermeknek szükségétől, vágyától és szüntelen hívásától vezérelve azon tárgyakhoz vezeti őt, melyek körülveszik, melyek között a gyermeknek majdan élnie kell s azután mennyire tudja, a mennyire képes, — megvallom kissé találomra is, de hosszassan, türelmesen, szükséghez képest, erre vagy arra visszatérve, megmutatja neki, megnevezteti vele azokat, megmagyarázza neki minőségüket, színek, alakjok, hiasz