Néptanítók lapja 75. évfolyam, 1942
1942-09-01 / 17. szám
842- 1942 , 17. SZÁM. mélet, mint LEHET a gyakorlati pedagógus első kérdése arról, ami a lelkiismeretességet és a kötelességteljesítést illeti? Nem annyira az elinkább a gyakorlat. Nem a lélektani és erkölcstani megállapítás, hanem inkább az, hogy a gyermeklélek műhelyében a lelkiismeretesség milyen eredményeivel találkozunk és hogy az iskola gyakorlatában milyen kötelességteljesítéseket érünk el és hogy ezekkel mint az alaki képzés, a léleknevelés eszközeivel mennyire tudjuk megközelíteni gyermekeinknél a miniszteri Tantervben és Utasításban is megjelölt hármas erkölcsi eszményt, önmagának és mások megbecsülésének érzését, — a becsületes, jól végzett munka által szerzett lelki nyugalmat és boldogságot, — és embertársainak, hazájának és népének szeretetét. Mennyire vagyunk tehát a lelkiismeretességgel és kötelességteljesítéssel, amelyek a tantervi cél szolgálatában állanak, sikerült-e elérnünk a hármas erkölcsi eszményt és az iskolában elért eredmények biztosíthatók-e az életben? Őszintén kell felelnünk erre a kérdésre: a neveléstörténelem nem ismeri ebben a tekintetben a százszázalékos sikert, sem a múltban, sem a jelenben nem találjuk azokat az ideális állapotokat, amelyek a lelkiismeretesség és kötelességteljesítés tekintetében akár az iskola és a gyermek, akár az iskola és az élet viszonyában megnyugvással tölthetne el mindannyiunkat. Sőt éppen a jelenben, a történelmi idők forgatagába került egyesek és nemzetek, kis és nagy emberek esetei lépten-nyomon figyelmeztetnek rá, hogy milyen nagy szükség van a lelkiismeretes kötelességteljesítésre és hogy már a kisgyermek ránevelődjék arra, hogy minden körülmények között lelkiismeretesen teljesítse kötelességét. Három tényező tökéletes összeműködése kell ugyanis ahhoz, hogy a lelkiismeretesség és kötelességteljesítés útján elérhessük az erkölcsi eszményt: 1. a nevelő, 2. a gyermek, — mindkettőhöz hozzátartozik az iskola, mint működési terület és 3. maga az élet, a felnőttek iskolája, az otthon és a környezet világa, amely viszont összefügg a gyermek és az iskola életével. 1. Tekintsük először a nevelőt! A lelkiismeretes nevelő tisztában van a gyermek lelki életének jelenségeivel, vizsgálati módszereivel, tudja, hogy az erkölcsi elveknek megfelelő, következetes akaratkészség, azaz a jellem fejlesztésének eszközeiből mi alkalmazható az iskolában, hogy lelkiismeretes és kötelességteljesítő gyermekek induljanak az életbe, azonban a legalaposabb tudás és készültség is hiábavaló lenne, ha ezek alkalmazása tekintetében is csak a tanácsig és parancsosztogatásig, a szoktatásig és a száraz moralizálásig jutna. Ezért tovább lép és utat keres a gyermekek egyéniségéhez. A közösség átérzésének, a közjóért, az erkölcsi szépért való lelkesedésnek hangulatát teremti meg az iskolában. E közben a szeretet eszközeihez nyúl és talán többször fülébe cseng a régi szózat Jézus nyájasságáról, különösen pedig manapság a többi: „S ha látsz közöttük rútat, rongyosat, gyermeki arccal búbánatosat, ismerd meg benne a korán szenvedőt, öleld magadhoz őt!" Amint minden ember, úgy minden gyermek más-más egyéniség, akihez adva vannak a közeledés és ráhatás különböző útjai, de kétségtelen, hogy szív szava mindennél biztosabban vezet a lelkiismeret felkeltéséhez és ébrentartásához, amely viszont a kötelességteljesítés előfeltétele és biztosítéka, és minél elhagyatottabb, minél szegényebb, árvább, nélkülözőbb, gyámoltalanabb és sorsüldözöttebb a gyermek, annál igazabb ez és annál méltányosabb, igazságosabb és célravezetőbb vele szemben a szeretet hangjának és módjának pedagógiája. A pedagógiának ez a keresztényi, sőt krisztusi elve nem nélkülözhető a lelki ráhatásnál. Jól tudja ezt a lelkiismeretes nevelő és különösen akkor érzi, amikor ebbéli kötelességeit teljesítve, a Miniszteri Tanterv és Utasításnak megfelelve, tapasztalatok alapján rá kell vezetnie a gyermeket az erkölcsi belátásra. A gyermeki lélek rúgóinak megismerése, a gyermek finom lelki képességeinek a bekapcsolása a lelkiismeretesség és kötelességteljesítés szellemében működő iskolának testvéri közösségébe, amely egy mindnyájunk előtt szent eszme szolgálatában működik: mindez lehetséges volna-e a pedagógiai evangélium elvének gyakorlása nélkül? Lehetséges volna-e e nélkül odáig jutnunk, hogy a gyermek az élmények alapján szerzett erkölcsi igazságok kapcsolatát átlássa, mérlegelje s ezek alapján bizonyos erkölcsi felfogásra, lelkiismeretességre tegyen szert, amely kötelességteljesítést, magatartást von maga után már most az iskolában és majd az életben is?! Soha, egy pillanatra sem felejtheti el ezt a nevelő, — akár egy-egy szép beszédértelemgyakorlati témánál, akár az olvasmány tárgyalásnál, akár a történelemtanítási órán nyílik alkalma a gyermek lelkiismeretéhez szólni és kötelességérzetét növelni az Isten, hazája, népe, embertársa s végül önmaga iránt, annyiban, hogy ne legyen nyugodt a lelkiismerete, amíg a rábízott kisebb-nagyobb kötelességeket becsületesen el nem végezte. Amikor tehát a nevelőről, mint a lelkiismeretesség és kötelességteljesítés révén megvalósítandó erkölcsi eszmény első tényezőjéről beszélünk, a hangsúly azon van, hogy a gyermek egyéni értékeit megismerve, kifejlesztve, finom LELKIISMERETESiSsÉG ÉS KÖTELEZ É^TELJESÍTɧ frta: GÁBRIEL ISTVÁN NÉPTANÍTÓK LAPJA