Néptanítók lapja 75. évfolyam, 1942

1942-09-01 / 17. szám

842- 1942 , 17. SZÁM. mélet, mint­­ LEHET a gyakorlati pedagógus első kérdése arról, ami a lelki­ismeretességet és a kötelességtel­jesítést illeti­? Nem annyira az el­inkább a gyakorlat. Nem a lélek­tani és erkölcstani megállapítás, hanem inkább az, hogy a gyermeklélek műhelyében a lelki­ismeretesség milyen eredményeivel találkozunk és hogy az iskola gyakorlatában milyen köte­lességteljesítéseket érünk el és hogy ezekkel mint az alaki képzés, a léleknevelés eszközeivel mennyire tudjuk megközelíteni gyermekeink­nél a miniszteri Tantervben és Utasításban is megjelölt hármas erkölcsi eszményt, önmagá­nak és mások megbecsülésének érzését, — a be­csületes, jól végzett munka által szerzett lelki nyugalmat és boldogságot, — és embertársai­nak, hazájának és népének szeretetét. Mennyire vagyunk tehát a lelkiismeretesség­gel és kötelességteljesítéssel, amelyek a tantervi cél szolgálatában állanak, sikerült-e elérnünk a hármas erkölcsi eszményt és az iskolában elért eredmények biztosíthatók-e az életben? Őszintén kell felelnünk erre a kérdésre: a neveléstörténelem nem ismeri ebben a tekintet­ben a százszázalékos sikert, sem a múltban, sem a jelenben nem találjuk azokat az ideális álla­potokat, amelyek a lelkiismeretesség és köte­lességteljesítés tekintetében akár az iskola és a gyermek, akár az iskola és az élet viszonyá­ban megnyugvással tölthetne el mindannyiun­kat. Sőt éppen a jelenben, a történelmi idők forgatagába került egyesek és nemzetek, kis és nagy emberek esetei lépten-nyomon figyel­meztetnek rá, hogy milyen nagy szükség van a lelkiismeretes kötelességteljesítésre és hogy már a kis­gyermek ránevelődjék arra, hogy minden körülmények között lelkiismeretesen teljesítse kötelességét. Három tényező tökéletes összeműködése kell ugyanis ahhoz, hogy a lelkiismeretesség és kö­telességteljesítés útján elérhessük az erkölcsi eszményt: 1. a nevelő, 2. a gyermek, — mind­kettőhöz hozzátartozik az iskola, mint működési terület­ és 3. maga az élet, a felnőttek iskolája, az otthon és a környezet világa, amely viszont összefügg a gyermek és az iskola életével. 1. Tekintsük először a nevelőt! A lelkiisme­retes nevelő tisztában van a gyermek lelki éle­tének jelenségeivel, vizsgálati módszereivel, tudja, hogy az erkölcsi elveknek megfelelő, kö­vetkezetes akaratkészség, azaz a jellem fejlesz­tésének eszközeiből mi alkalmazható az iskolá­ban, hogy lelkiismeretes és kötelességteljesítő gyermekek induljanak az életbe,­­ azonban a legalaposabb tudás és készültség is hiábavaló lenne, ha ezek alkalmazása tekintetében is csak a tanácsig és parancsosztogatásig, a szoktatásig és a száraz moralizálásig jutna. Ezért tovább lép és utat keres a gyermekek egyéniségéhez. A közösség átérzésének, a közjóért, az erkölcsi szépért való lelkesedésnek hangulatát teremti meg az iskolában. E közben a szeretet eszközei­hez nyúl és talán többször fülébe cseng a régi szózat Jézus nyájasságáról, különösen pedig manapság a többi: „S ha látsz közöttük rútat, rongyosat, gyermeki arccal búbánatosat, is­merd meg benne a korán szenvedőt, öleld ma­gadhoz őt!" Amint minden ember, úgy minden gyermek más-más egyéniség, akihez adva van­nak a közeledés és ráhatás különböző útjai, de kétségtelen, hogy szív szava mindennél bizto­sabban vezet a lelkiismeret felkeltéséhez és éb­rentartásához, amely viszont a kötelességtelje­sítés előfeltétele és biztosítéka,­­ és minél el­hagyatottabb, minél szegényebb, árvább, nélkü­lözőbb, gyámoltalanabb és sorsüldözöttebb a gyermek, annál igazabb ez és annál méltányo­sabb, igazságosabb és célravezetőbb vele szem­ben a szeretet hangjának és módjának pedagó­giája. A pedagógiának ez a keresztényi, sőt krisz­tusi elve nem nélkülözhető a lelki ráhatásnál. Jól tudja ezt a lelkiismeretes nevelő és külö­nösen akkor érzi, amikor ebbéli kötelességeit teljesítve, a Miniszteri Tanterv és Utasításnak megfelelve, tapasztalatok alapján rá kell vezet­nie a gyermeket az erkölcsi belátásra. A gyer­meki lélek rúgóinak megismerése, a gyermek finom lelki képességeinek a bekapcsolása a lelkiismeretesség és kötelességteljesítés szelle­mében működő iskolának testvéri közösségébe, amely egy mindnyájunk előtt szent eszme szol­gálatában működik: mindez lehetséges volna-e a pedagógiai evangélium elvének gyakorlása nélkül? Lehetséges volna-e e nélkül odáig jut­nunk, hogy a gyermek az élmények alapján szerzett erkölcsi igazságok kapcsolatát átlássa, mérlegelje s ezek alapján bizonyos erkölcsi fel­fogásra, lelkiismeretességre tegyen szert, amely kötelességteljesítést, magatartást von maga után már most az iskolában és majd az életben is?! Soha, egy pillanatra sem felejtheti el ezt a nevelő, — akár egy-egy szép beszédértelem­gyakorlati témánál, akár az olvasmány tárgya­lásnál, akár a történelemtanítási órán nyílik al­kalma a gyermek lelkiismeretéhez szólni és kö­telességérzetét növelni az Isten, hazája, népe, embertársa s végül önmaga iránt, annyiban, hogy ne legyen nyugodt a lelkiismerete, amíg a rábízott kisebb-nagyobb kötelességeket becsü­letesen el nem végezte. Amikor tehát a nevelőről, mint a lelkiisme­retesség és kötelességteljesítés révén megvaló­sítandó erkölcsi eszmény első tényezőjéről be­szélünk, a hangsúly azon van, hogy a gyermek egyéni értékeit megismerve, kifejlesztve, finom LELKIISMERETESiSsÉG ÉS KÖTELEZ É^TELJESÍTɧ frta: GÁBRIEL ISTVÁN NÉPTANÍTÓK LAPJA

Next