Néptanítók lapja 77. évfolyam, 1944
1944-01-01 / 01. szám
NÉPTANÍTÓK LAPJA délire, hanem rámutat e kultúra sebezhető pontjaira és megjelöli az orvoslás lehetőségét is. Ha a sötét vadonban eltévedtünk, legokosabb visszatérnünk a kiindulási ponthoz, — vagy jobb hasonlattal — újra gombolnunk Deák Ferenccel rosszul begombolt mellényünket. A kultúra első tapogatózó lépései az igazságra való eszméléssel kezdődtek. Szellemi szerkezetünk úgy van alkotva, hogy tapasztalatokkal rendelkező józan eszünk meg tudja állapítani ismereteink tárgyi értékét, egy ismeretnek vagy állításnak a valósággal egyező voltát, illetőleg attól eltérését. Az oktatás célja az, hogy a tanulónak értelmi meglátása előtt nyilvánvalóvá legyen az igazság. Ez a nyilvánvalóság, evidentia ugyanis számunkra az igazságról való megbizonyosodásunknak a közvetítője. Léttörvényünkbe ütközünk, a Teremtő ellen vétkezünk tehát, ha tudatosan mást állítunk, mint amit belső tapasztalásunk igazságként állít elénk. Semmiféle önzés, sem egyesé, sem embercsoporté, föl nem menthet bennünket ennek a létezésünkkel kapott világtörvénynek kötelező volta alól. Ha világjáró emberekkel beszélünk vagy munkáikat olvassuk, meggyőződhetünk arról, hogy az igazságnak és igazságosságnak természetes tisztelete mélyen, ösztönös erővel be van írva a primitív emberek lelkébe. Akár jutalmazásról, akár büntetésről legyen bár szó, ha igazságon alapulónak, igazságosnak érzik a primitív népek egyszerű fiai, a megnyugvás érzésével fogadják a karavánt vezető fehér ember rendelkezéseit. Jelentheti-e már most a haladás, a kultúra azt, hogy a primitív emberrel összehasonlítva hátrányban legyünk az igazságról és igazságosságról alkotott fogalmainkban és érzéseinkben? Természetesen nem elég az igazságot bebizonyítani, nyilvánvalóvá tenni, hanem olyan szellemi légkört is kell teremteni, hogy a bebizonyított igazság gyakorlatilag is elismertessék, vagyis érvényesülni tudjon. Ha elég volna pusztán az igazság bebizonyítása, akkor az oktatás önmagában is célhoz vezetne. Minthogy azonban az igazság ismerete még nem egyenlő annak követésével, azért szükséges a nevelés. A tudománytól a múlt század a világ titkának, az emberi boldogulásnak megoldását várta: feledte, hogy magához az emberi fejlődéshez megkövetelt szellemi légkörnek, a békességnek előteremtéséhez is szükség van a tudás mellett még valamire. Arra, amit karácsonykor minden kis falu templomában énekelnek: a jóakaratra. „Békesség ,a földön a jóakaratú embereknek!" Az ókor legnagyobb gondolkozója, Arisztoteles Politika című művében a nevelés célját az erényben (apeTri) jelölte meg, amely erény a jól rendezett államban együttesen jelenti az emberi és az állampolgári erényt egyaránt. Az erény elsősorban az a lelki készség, amelynél fogva az igazságot gondolkozásunkban, beszédünkben, cselekvésünkben irányító hatalomnak elismerjük, eljárásunkat és egész életünket igazságossá, vagyis a megismert igazság szerinti életté tesszük. A suum cuiquet — mindenkinek a magáét — akkor is kérlelhetetlenül gyakoroljuk, ha ez a gyakorlat történetesen önzésünkbe ütközik. Az igazságosság nem juttat a hazárdjáték esetleges vakszerencséjéhez, de nem is juttat bukásához, s emberhez illő társadalomban mindenkor meghozza a maga polgári hasznát. A nemzeti és nemzetközi életnek sohasem lehet célja az igényeknek minden áron való fölfokozása, hanem ellenkezőleg az igények és érdekek jogos és igazságos egyensúlyának a biztosítása. Ennek az egyensúlynak a fölbillentése mindnyájunk érdekét, az egyetemes közérdeket dönti veszedelembe. Ha a mindennapi élet figyelése nem, hát a sorozatos világkatasztrófák kell, hogy meggyőzzenek bennünket: a büszke ratio és hatalmas szülötte, a tudomány egymagukban földi boldogulásunk lehetővé tételéhez és biztosításához sem elegendők. Egy világ van bennünk, amelyhez a tudomány nem fér hozzá, mert megfigyelésének és kísérleteinek körét messze meghaladja. Az emberi megismerés világosságán túl ezért van szükségünk arra, hogy az élet sötét útjaira onnan fölülről ragyogjon fénysugár. Az igazság fölismeréséhez még bizonyos határokon belül csak telik a magunk erejéből, de a megismert igazság követésénél, életünknek szerinte való alakításánál már nélkülözhetetlenül szükségünk van egy felsőbb hatalom korlátozó és támogató működésére s a lelkiismeret ítéletében megnyilatkozó örök felelősség tudatára és átérzésére. Mi lesz a világból, ha nem lesznek erkölcsi gátlásai! Hiszen a finomodásnak, nemesedésnek, a művelődésnek fejlődési vonala éppen oda irányult, hogy az emberi élet az örök elvektől, isteni gondolatoktól kötötté, szabályozottá váljék. A vita lusta — az igazságos élet — első követelménye nem az oktatás. Bölcsen mondja Ziegler: Die Menschen werden sittlich erzogen in erster Linie nieht durch die Bildung, sondern durch die Versetzung in ein sittliches Milieu, — vagyis az emberek erkölcsössé nevelésének első feltétele nem a művelés, hanem az erkölcsös környezetbe való helyezés. Nekünk pedagógusoknak szavunk és életünk minden erőkifejtésével azon kell lennünk, hogy ennek a tisztultabb erkölcsi világnak hajnala az emberiség egén minél előbb fölragyogjon. Szent Ágoston meghalt, miközben a vandálok városa falait vívták, de a szentágostoni eszme egy évezred legjobbjainak vezető csillagává lett. Az ember elbukhat, de az igazság örökké él. És a latrocinium bélyege nem az igazságért vívott küzdelemben elbukó hősnek homlokát égeti. Ebben a meggyőződésemben nyitom meg a magyar közoktatás Aeropagosának idei első teljes ülését. A nemzetek halhatatlanságát a kultúra biztosítja.