Néptanítók lapja 77. évfolyam, 1944

1944-01-01 / 01. szám

NÉPTANÍTÓK LAPJA délire, hanem rámutat e kultúra sebezhető pontjaira és megjelöli az orvoslás lehetőségét is. Ha a sötét vadonban eltévedtünk, legoko­sabb visszatérnünk a kiindulási ponthoz, — vagy jobb hasonlattal — újra gombolnunk Deák Ferenccel rosszul begombolt mellényün­ket. A kultúra első tapogatózó lépései az igaz­ságra való eszméléssel kezdődtek. Szellemi szerkezetünk úgy van alkotva, hogy tapasztalatokkal rendelkező józan eszünk meg tudja állapítani ismereteink tárgyi érté­két, egy ismeretnek vagy állításnak­ a valóság­gal egyező voltát, illetőleg attól eltérését. Az oktatás célja az, hogy a tanulónak értelmi meglátása előtt nyilvánvalóvá legyen az igaz­ság. Ez a nyilvánvalóság, evidentia ugyanis számunkra az igazságról való megbizonyoso­dásunknak a közvetítője. Léttörvényünkbe üt­közünk, a Teremtő ellen vétkezünk tehát, ha tudatosan mást állítunk, mint amit belső ta­pasztalásunk igazságként állít elénk. Semmi­féle önzés, sem egyesé, sem embercsoporté, föl nem menthet bennünket ennek a létezésünkkel kapott világtörvénynek kötelező volta alól. Ha világjáró emberekkel beszélünk vagy munkáikat olvassuk, meggyőződhetünk arról, hogy az igazságnak és igazságosságnak ter­mészetes tisztelete mélyen, ösztönös erővel be van írva a primitív emberek lelkébe. Akár ju­talmazásról, akár büntetésről legyen bár szó, ha igazságon alapulónak, igazságosnak érzik a primitív népek egyszerű fiai, a megnyugvás érzésével fogadják a karavánt vezető fehér em­ber rendelkezéseit. Jelentheti-e már most a haladás, a kultúra azt, hogy a primitív ember­rel összehasonlítva hátrányban legyünk az igazságról és igazságosságról alkotott fogal­mainkban és érzéseinkben? Természetesen nem elég az igazságot bebi­zonyítani, nyilvánvalóvá tenni, hanem olyan szellemi légkört is kell teremteni, hogy a be­bizonyított igazság gyakorlatilag is elismer­tessék, vagyis érvényesülni tudjon. Ha elég volna pusztán az igazság bebizonyítása, akkor az oktatás önmagában is célhoz vezetne. Mint­hogy azonban az igazság ismerete még nem egyenlő annak követésével, azért szükséges a nevelés. A tudománytól a múlt század a világ titkának, az emberi boldogulásnak megoldá­sát várta: feledte, hogy magához az emberi fejlődéshez megkövetelt szellemi légkörnek, a békességnek előteremtéséhez is szükség van a tudás mellett még valamire. Arra, amit kará­csonykor minden kis falu templomában énekel­nek: a jóakaratra. „Békesség ,a földön a jó­akaratú embereknek!" Az ókor legnagyobb gondolkozója, Ariszto­teles Politika című művében a nevelés célját az erényben (apeTri) jelölte meg, amely erény a jól rendezett államban együttesen jelenti az emberi és az állampolgári erényt egyaránt. Az erény elsősorban az a lelki készség, amelynél fogva az igazságot gondolkozásunkban, be­szédünkben, cselekvésünkben irányító hata­lomnak elismerjük, eljárásunkat és egész éle­tünket igazságossá, vagyis a megismert igaz­ság szerinti életté tesszük. A suum cuique­t — mindenkinek a magáét — akkor is kérlelhe­tetlenül gyakoroljuk, ha ez a gyakorlat törté­netesen önzésünkbe ütközik. Az igazságosság nem juttat a hazárdjáték esetleges vakszeren­cséjéhez, de nem is juttat bukásához, s ember­hez illő társadalomban mindenkor meghozza a maga polgári hasznát. A nemzeti és nemzet­közi életnek sohasem lehet célja az igények­nek minden áron való fölfokozása, hanem el­lenkezőleg az igények és érdekek jogos és igaz­ságos egyensúlyának a biztosítása. Ennek az egyensúlynak a fölbillentése mindnyájunk ér­dekét, az egyetemes közérdeket dönti vesze­delembe. Ha a mindennapi élet figyelése nem, hát a sorozatos világkatasztrófák kell, hogy meg­győzzenek bennünket: a büszke ratio és hatal­mas szülötte, a tudomány egymagukban földi boldogulásunk lehetővé tételéhez és biztosítá­sához sem elegendők. Egy világ van bennünk, amelyhez a tudomány nem fér hozzá, mert megfigyelésének és kísérleteinek körét messze meghaladja. Az emberi megismerés világossá­gán túl ezért van szükségünk arra, hogy az élet sötét útjaira onnan fölülről ragyogjon fénysugár. Az igazság fölismeréséhez még bi­zonyos határokon belül csak telik a magunk erejéből, de a megismert igazság követésénél, életünknek szerinte való alakításánál már nél­külözhetetlenül szükségünk van egy felsőbb hatalom korlátozó és támogató működésére s a lelkiismeret ítéletében megnyilatkozó örök felelősség tudatára és átérzésére. Mi lesz a világból, ha nem lesznek erkölcsi gátlásai! Hiszen a finomodásnak, nemesedés­nek, a művelődésnek fejlődési vonala éppen oda irányult, hogy az emberi élet az örök el­vektől, isteni gondolatoktól kötötté, szabá­lyozottá váljék. A vita lusta — az igazságos élet — első kö­vetelménye nem az oktatás. Bölcsen mondja Ziegler: Die Menschen werden sittlich erzogen in erster Linie nieht durch die Bildung, son­dern durch die Versetzung in ein sittliches Milieu, — vagyis az emberek erkölcsössé nevelé­sének első feltétele nem a művelés, hanem az erkölcsös környezetbe való helyezés. Nekünk pedagógusoknak szavunk és életünk minden erőkifejtésével azon kell lennünk, hogy ennek a tisztultabb erkölcsi világnak hajnala az em­beriség egén minél előbb fölragyogjon. Szent Ágoston meghalt, miközben a vandálok városa falait vívták, de a szentágostoni eszme egy év­ezred legjobbjainak vezető csillagává lett. Az ember elbukhat, de az igazság örökké él. És a latrocinium bélyege nem az igazságért vívott küzdelemben elbukó hősnek homlokát égeti. Ebben a meggyőződésemben nyitom meg a magyar közoktatás Aeropagosának idei első teljes ülését. A nemzetek halhatatlanságát a kultúra biz­tosítja.

Next