Népújság, 1968 (11. évfolyam, 1-50. szám)

1968-10-19 / 40. szám

HÉTRŐL Csehszlovákia és az ENSZ Az egyesült Nemzetek köz­gyűlésének őszi ülésszakán nem került napirendre az úgy­nevezett csehszlovák kérdés. Csehszlovákia az ENSZ kép­viselője kérte, hogy erről a kérdésről ne tárgyaljanak, a nyugatiak viszont kiszámítot­ták, hogy jobb is, ha ez a kér­dés nem tevődik napirendre. Mindennek ellenére Cseh­szlovákia megszállásának té­nye jelen van csaknem min­den felszólaló beszédében. A­­kár napirenden szerepel a csehszlovák kérdés, akár nem, a megszállás mindenképpen fi­gyelmeztető jel a kis és a kö­­zép-nagy országok számára. A felszólalók többsége nem szo­rítkozik csupán a megszállás elítélésére. Fejtegetéseikben és következtetéseikben tovább mennek: megállapítják, mi­lyen következményekkel jár­hat egy független és békesze­rető, szocialista ország szuve­renitásának megtépázása ép­pen egy olyan ország részéről amely szintén szocialistának és békeszeretőnek tartja ma­gát. A küldöttek között a köz­ponti vita során felszólalt Mar­ko Nikezic, hazánk külügyi ál­lamtitkára is, aki a vietnami háborúról beszélt, a Közel-Ke­leten uralkodó feszült helyzet­ről és a csehszlovákiai fegyve­res beavatkozásról mint azok­ról a tűzfészkekről, amelyek a nemzetközi biztonság és béke alapjait veszélyeztetik. Marko Nikezic részetesen e­­lemezte ezeknek az események­nek a jelentőségét — különös tekintettel a nemrégi Csehszlo­vák eseményekre — a nemze­tek és országok kapcsolatai­nak szempontjából. A világ nem maradhat örökké keletre és nyugatra osztva — mondot­ta Nikezic — nem osztódhat nagyhatalmakra, mert ezek­nek törekvései a háború szélé­re sodornák a többi nemzetet is, vagy alárendelt szerepbe kényszerítenék őket. Azok, a­­kik a tömbpolitika mellett szállnak síkra, ebben látják a megoldást és arról igyekeznek meggyőzni a kis nemzeteket, hogy csak az egyik, vagy a má­sik tömbben érezhetik magu­kat biztonságban, noha e kis nemzeteket éppen a tömbrend­szer veszélyezteti leginkább. Nikezic beszédében ezenkí­vül határozottan szembesze­gült az úgynevezett »feltétele­zett függetlenség« fogalmával, illetve egy olyan függetlenség­gel, amely ilyen­ vagy amolyan »magasabb célok« érdekében következik be, akár a szocia­lizmus, akár más ideológia ne­vében. Csak valamennyi állam kicsi és nagy, egyenrangú e­­gyüttműködése szavatolhatja a tartós békét. Hasonló véleménynek adtak kifejezést más küldöttek­ is, köztük a Belgium küldötte is aki hangsúlyozta, hogy Euró­pa nem akar érdekterületekre oszlani, hanem olyan terület kíván lenni, ahol minden nem­zet és minden nép egyenrangú együttműködésben él. HÉTRE NÉPÚJSÁG HÉT ÉV ÓTA HIÁNYOLJÁK A KAPCAIAK AZ ÜZLETET •AZ ÉPÍTÉSBEN RÉSZT VETT AZ EGÉSZ FALU LAKOSSÁGA Kapcán az utóbbi hét év alatt ugyanis szüntelenül napi­renden szerepelt a bolt kérdé­se. Hét év előtt ugyanis­­be­csukták az akkor dolgozó üz­letet és azóta a kapcaiak, no meg a kótiak is, vagy Hotizá­­ra vagy Gyertyánosba jártak vásárolni. A­­különböző kereskedelmi érdekszférák azonban úgy osz­lottak meg a lendvai község területén, hogy a kapcalak minden kérelme zátonyra fu­tott. A boltnyitás kérdése évek óta húzódott egészen ez év nyaráig, amikor végre egye­nesbe futottak: a beltinci Ra­­venka kereskedelmi vállalat­tal megegyeztek abban, hogy a régi kapcsa iskola épületé­ben az útra néző termet átala­kítják és boltot nyitnak ben­ne. — Nem ijedtünk meg mi a munkától sem — mondta Kle­­mencsics József, aki a Szocialis­ta Szövetség kapcai szerveze­tében munkálkodik. — A bolt építésénél az egész falut moz­gósítottuk: traktorral kavi­csot, téglát hordtunk Lendvá­­ról, segédkeztünk a kézi mun­kák elvégzésénél is. A helyi kö­zösség 600.000 régi dinárt a­­dott a bolt építésének költsé­geire, a Ravenka vállalattól pe­dig félmillió régi dinárnyi­­köl­csönt kaptunk, amelyet majd az épület bérletével törlesz­­tünk le. A boltot tehát a saját erőnkből építettük, nem vár­tunk senki támogatására. E hónap 13-án, azaz az el­múlt vasárnap, megvolt az ün­nepélyes boltnyitás is; nagy volt az öröm, hiszen az eddig jórészt használatlanul álló ré­gi iskola egy terme most újra a falusiak legközvetlenebb ér­dekeit szolgálja. A régi isko­lában ezenkívül még maradt bőven helyiség arra, hogy a fiatalok is összejöhessenek egy kis szórakozásra, van hol megtartani a gyűléseket, meg a téli hónapokban a mozielő­adásokat is. A kapcai, vagyis inkább a hotizai helyi közösséghez a­­zonban még két falu tartozik: Hotiza és Kót. Hotizán nem­rég új tűzoltóotthon épült, a kapcaiak a minap »visszakap­ták« üzletüket, most már csak Kót van hátra.­­ Ha nem hiányozna a kez­deményezés, Kótban meg le­hetne kezdeni egy gyűlésterem építését, mert a faluban már régóta panaszkodnak arra, hogy nincs hol megtartaniuk az összejöveteleket. A helyi kö­zösség anyagilag nem áll olyan rosszul: a Dráva-Mura vízgaz­dálkodási vállalat tavaly óra­bért fizetett a töltéseken dol­gozó embereknek, és ezt a pénzt 344.000 régi dinárt — teljes egészében a helyi közös­ség pénztárába hagytuk, köz­érdekű munkák pénzelésére. Ha valóban egy kicsit több és erőteljesebb kezdeményezés volna Kúzban, úgy gondolom, nem volna reménytelen eset egy gyűlésterem felépítése ■— mondotta végül Klemencsics József. Ismét van bolt Kapcán ! Előző számunkban a petesházi helyi közösség munkájá­ról számoltunk be, ezúttal — mivel az időszerűség is sürge­tett — Kapcára látogattunk, ahol igen kézzelfogható és ta­pintható eredményt hozott a polgárok összefogása — új üzlet nyílt. Több évi várakozás után elkészült a zataki híd, megoldódott a petesháziak régi gondja... Délután én voltam az első a Kapitánylapban. A lánccal összekötött Citromot és Bá­rányt szétoldottam, hogy sza­badabban legelhessenek. Har­sogva tépték a sarja után ki­nőtt fázós októberi füvet. Má­sutt a rétek mind szabadok voltak, de a Kapitánylapban nem. Az öreg Boglár a saját kaszálóját megjelölte leszur­­kált kerekfagalyakkal, így a kétheti őrzés után már kivált az ő kaszálója a többitől: a fattyúsarjú magasra nőve csa­logatta a tilosba a teheneket. Jóska is szétoldotta teheneit. Vele jött Peti. Nekik nem volt tehenük, de a tanítás után mindig velünk töltötte a délu­tánt, hacsak nem fogták ott­hon kisöccse vigyázójaként. — Menjünk a kövecsesbe — indítványozta Peti. — Ott van a boldogasszony fűzvessző. Kössünk nyolcas korbácsot! Elindultunk Peti után. Csak neki volt bicskája, ezért közö­sen szedtünk vesszőt. Kiválasz­tottunk nyolc-nyolc hajlékony szálat, összetettük őket, cso­mót kötöttünk a hegyénél, majd megkezdtük a korbács­fonást. Nem kértük egymás ta­nácsát, mert mindegyikünk ki­tanulta ezt a mesterséget. Csak abban különböztünk ta­lán egymástól, hogy nem tud­tuk olyan szabályos nyolc­szögletűre megfonni a korbá­csot, mint Peti. Igaz, neki nem kellett visszatéríteni a tehene­ket akkor, amikor a fonás kö­zepéig ért s a vesszők nem la­zultak meg. — Az árgyélusát, hát igy kell őrizni?! — hallatszott nem messzire Boglár hangja. — Kié az a két tehén az én sarjam­ban? Nem válaszoltok? Jól van. Leveszem mind a kettőnek a láncát. Ezzel indult is a tehenek fe­lé. Sohasem szerettem a bökős teheneket, de akkor azt kíván­tam, hogy mind a két tehe­nünk legyen az, s közelükbe se engedjék Boglárt. De azok most olyan nyugodtan legelték a füvet, hogy Boglár nyugod­tan levághatta volna még a szarvukat is. Valami fojtoga­tott. Tudtam, hogy ha lánc nélkül hajtom haza este a te­heneket, apám szörnyen elver. — Ne vegye le a láncokat — sírtam könyörögve — a mieink a tehenek. Az öreg káromkodva eltérí­tette a kaszálójáról a tehene­ket, aztán felém tartott. — Állj meg, ne fuss! — or­dította. — Megfoglak!, várj csak. Az egyik lábadra rálépek és széthasítalak, mint a bé­kát ... Boglár elment, mi pedig le­telepedtünk a mesgyére, hogy a tehenekre könnyebben vi­gyázhassunk. Az elkezdett kor­bacsókat Peti hozzánk hozta s azokat befejeztük. Nem volt nagy örömünk bennük, mert tudtuk, hogy azoknak ára van. Csak a teheneket nem bántot­ta a lelkiismeret. Tovább le­geltek nagy hümmögéssel és néha-néha a lebökdösött de­rekfaágak felé tekintgettek. Nyomott hangulatunkat a te­herkocsi mozgása rázta fel. A kavicsbányához törtetett. Le­ugráltak róla a munkások, la­pátot ragadtak és dobálták rá föl a kibányászott kavicsát. „Valahová a naftatornyokhoz hordják. Betonírozni.” így mondta a múltkor a Józsi apja. Az egyik munkás, Joszi, ledob­ta a lapátot és eljött hozzánk. Nem tudtuk, hogy mit csinál­junk. Mit akarhat velünk? Sza­ladjunk el? — No, bojtárok, ki ad el ne­kem korbácsot? — kiabálta már messziről. Egyszerre mutattuk neki a három korbácsot. Mindegyiket megnézte, szakszerűen vizsgál­­gatta, éppen úgy, mint a ku­­pecek a vásárban a tehenet. — Mind a hármat megve­szem. — Ezzel zsebébe nyúlt és mindegyikünknek adott csörgőpénzt. Meglepődött ar­cunk láttán elnevette magát. — De ki kell ezeket próbál­ni — nevetett tovább, megsu­hogtatta az egyik korbácsot, Peti fenekére húzott vele, a másik kettővel pedig nekünk, akik már futottunk. — Majd máskor is veszek korbácsot — szólt még vissza nevetve és ismét a lapátos munkások közé állt. Hallot­tuk, amint azok nagyokat ha­­hotáztak. Tudtuk, hogy miért. Az októberi széltől egészen kipirosodott a lábunk. Peti tervét egészen helyesnek vet­tük. — Rakjunk kis tüzet — mondta tüsszögve. Nálam volt gyufa. A kavi­csos szélében szedtünk száraz rozsét. Jóska levette a kabát­ját, hogy könnyebben tüzet gyújthassak. Lángra kapott. Gyorsan szaladtunk újabb cso­mó rozséért, hogy melegedhes­sünk. Mire visszaértünk a tűz­höz, az már szétszéledt: a szá­raz fűbe beleharapott a láng s gyorsan terjedt, mert a szél hajtotta. Először csak egy pok­rócnagyságban égett a fű, de rohamosan futott széjjel, össze­néztünk. — Gyorsan hoztunk homo­kot! — hebegtem. Hoztuk a homokot, de a szélhajtotta tűz gyorsabb volt nálunk. Mire eloltottuk az e­­gyik helyen, a másik oldalon kétszer akkora helyen lángolt a fa. Jóska sírva futott a ma­rék homokkal, nekünk is két­ségbeesés ült ki az arcunkra. — Lapátért! Lapátért! —- kia­bálta síró hangon Peti. Elrohantam a kavicsosba, a­­hol a munkások szerszámai voltak. Fölkaptam a lapátot, s amilyen gyorsan csak tudtam, úgy toltam végig az égő füvön azt. Amerre a lapát elhaladt, kialudt a futó tűz- A sikeres oltás után lihegve ültünk le a felpörzsölt rétre. Mezítlábas piros lábunkat az üszők feke­tére festette... Másnap, szombaton délután, csak ketten legeltettünk Jós­kával. — Nem volt iskolába se — mondta halkan Jóska. — Azt mondják, tüdőgyulladást ka­pott. Aznap nem jött az öreg Bog­lár. Nem fontunk korbácsot, de még csak tüzet sem gyúj­tottunk. A kaszáló melletti szántón az elszórt hajdinaké­vékből vertük ki botunkkal a szemeket. Egyik piros lábun­kat a másikra raktuk, úgy me­legítettük. Vasárnap korán ébresztett az anyám. A korai harangkon­­gás közepette mondta el, hogy Petire húzzák. Később andalogva mentem ki a gyümölcsösünkbe. Az ü­­gyetlenek módjára húztam a lábamat az avarban; a lehul­lott béna, száraz levelek sír­tak és zúgtak. Ráértem. Apám a Boszákékhoz ment segíteni a búzavetésnél, anyám pedig a malackánk részére keresett a mezőben takarmányrépale­velet. A fákon csak itt-ott reszke­tett egy-két levél. A kazánház süstörgő gőze miatt korán megöregedtek a fáink. Még a nyár végén lehullatták leveleik legjavát, úgy, mint a gond miatt sok fiatal a haját. A szomszédban magasra emelke­dő toronyra hasonlítanak most. Amikor azt építették, mindig ott settenkedtem a munkások közt. Nem szeret­tem azokat sem. Különösen a kövérképű Labit nem, aki föl­vitte a macskánkat a torony­ba és lekiabált: „Most meglát­juk, mindig lábra esik-e!!?” Az égen szürke felhők ker­gették egymást. Szemerkélt. Fáztam, de nem mentem be a konyhába, hanem ott kint sze­rettem volna beburkolózni va­lamelyik felhőbe. SZOMI PÁL Szomorú ősz A budapesti Vígszínház szlovéniai vendégszereplése A budapesti Vígszínház mű­vészei e hét végén és a jövő hét elején Szlovéniában ven­dégszerepelnek. A muravidéki magyar lakosság számára két­ségtelenül a maribori vendég­­szereplés a vonzóbb, amelyet e hónap 20-án tartanak meg, s amelynek során Molnár Fe­renc: Testőr című darabját mutatják be. A budapesti Vígszínház mű­vészei Ljubljanában e hónap 22-én és 23-án lépnek fel Scar­­gall: Szerelem, Ó című vígjá­­tékával. MI NEHEZEBB, EGY KILÓ VAS, VAGY EGY KILÓ toll? — Az ormosi pékek a kenyér árának növelését kérték, és a kalkulációban többek között pontosan felüntették, hogy mennyibe kerül a szállítás, hogy a kenyér eljusson a fogyasz­tókhoz. A szállítás díja a következő: egy kiló félfehér ke­nyér után 8,53 para, egy kiló egységes kenyér után pedig 9,74 para. — Ez a példa is vitágosan bizonyítja, hogy a toll mégis könnyebb! NYOMÓS OK. — A KRŠKÓI KÖZSÉGI KÉPVISELŐTES­­tület a napokban tárgyalt a közrendi szabályzatról, amely­nek egyik szakasza kimondja, hogy a 16 éven aluliaknak szigorúan tilos belépni a vendéglőkbe. Az egyik testületi tag azonban ellenezte ezt, mondván, hogy fest majd a dolog, ha mondjuk a mester elküldi az inasát a kocsmába egy csomag cigarettáért, annak pedig be sem szabad oda tenni a lábát! — Igen, mondták többen is, melyik vállalatban le­het munkaidőben az inasokat cigarettáért küldözgetni? ÖNBIZALOM. — A POŽAREVACIAKNAK IGAZÁN NEm lehet a szemükre vetni, hogy nem ismerik jól azokat az érdemes személyeket, akiket októberi díjra terjesztettek elő. A bizottság, amely a javaslatokat készítette, egytől­­egyig saját tagjait javasolta! A VALUTÁK BÉKÉS EGYÜTTÉLÉSE. — AZ OSZTRÁK határ közelében lévő boltjainkban és vendéglőinkben már jóideje egyenrangú fizetési »eszköz« a mi dinárunk és az osztrák schilling. Az egyik vendéglőben a napokban egy vendég ötvendinárossal fizetett, és a pincérnő véletlenül az aprót schillingben adta vissza. Amikor a vendég elcsodál­kozott ezen, a pincérnő megjegyezte: »Talán csak nem kifogásolja a két szomszédos ország békés együttélését? KÉNYSZER-TEHER. — A CELLEI CM­AGYAR KÉPVISE­­lője a köztársasági vezetőkkel folytatott megbeszélésen meg­jegyezte, hogy évente 7 millió dollár értékű árut szállítanak külföldre, ami számukra igen nagy teher, mert ezt az árut a hazai piacon drágábban értékesíthetnék. — Igen, jegyezte meg a képviselőház elnöke, az embernek nagy terhet jelent, ha lélegeznie is muszáj! Tűzoltólányok Pártosfalván Pártosfalván szép hagyományai vannak a tűzoltóságnak, hiszen ebben a határszéli kis faluban már 1900-ban alakítot­tak önkéntes tűzoltóegyletet. Ennek keretében női tűzoltó­­szakasz is működött már a régi időkben is, azonban az el­múlt néhány évben csak a férfiak voltak tagok. Az idei év tavaszán ismét megalakították a női tűzoltószakaszt, amely­nek 9 tagja van. Vörös Margit, a helyi kötöt­táruüzem 21 éves munkásnője a női szakasz parancsnoka. Ottj­ártunkkor elmondotta, hogy a lángok nagy igyekezet­tel veszik ki részüket a tűzol­tóság önfeláldozó munkájából. Az idén, mint Muravidék e­­gyetlen női tűzoltószakasza, részt vettek a sobotai körzeti versenyen, és részt vettek a szlovén tűzoltók kránji köztár­sasági versenyén is, amelyen a 7. helyet szerezték meg. A pártosfalvi tűzoltólányok igen szorgalmasaik, nemcsak munkahelyükön, és a tűzoltó­ságban, hanem a falu kultu­rális életében is. A tavasszal bemutatták a Liliomfi című vígjátékot, amelyben a tűzol­­tóegyesület számos tagja mű­ködött közre, Vörös Margit, a női szakasz parancsnoka a női főszerepet játszotta. Mon­dani sem kell, hogy a színda­rab bevételét a színpad felsze­relésének gyarapítására, no meg a tűzoltóság céljaira hasz­nálták fel. Olvassuk és terjesszük a Népújságot

Next