Népújság, 1969 (12. évfolyam, 1-49. szám)
1969-11-08 / 41. szám
Szülők, nevelők fóruma A jutalmazás és büntetés kérdései, formái (II.) Az előbbiekben kifejtettük már, hogy a jutalmazással, illetve büntetéssel értékelünk. Nagyon fontos momentum ez a nevelő és a szülő számára; mikor és hogyan értékeljen, azaz jutalmazon, büntessen. Az értékelésnek nevelői ráhatása van, ezért értéke rendkívüli a nevelési folyamatban. Az értékelés, vagyis a ráhatás viszont csak akkor szolgálja a nevelés-oktatás ügyét, ha pozitív irányú, vagyis ellentéteket, munkaindítási lehetőségeket old fel a tanulókban. Az olyan jutalmazásnak, vagy akár büntetésnek is, nincs semmilyen pozitív értéke, ami nem vált ki a tanulókban belső, lényeges ellentéteket, s nem képes hatni az egyén énjének alakításában. Sokszor megkérdik a pedagógust, mikor kell, mikor lehet hatásosan értékelni, azaz jutalmazni, büntetni. Elismert pedagógusok állítják, hogy értékelni mindig kell, illetve értékelni csak akkor szabad, ha azzal pozitív indítékokat váltunk ki a tanulókban. Azt viszont, hogy mikor, milyen eszközökkel, milyen mértékben kell alkalmaznunk az értékelést, a legnehezebb eldönteni. A pozitív hatású értékelés nagyban függ a gyermek egyéniségétől, a nevelő személyétől, a környezettől, az időtől stb., mégis a nevelőnek kell eldöntenie az adott esetekben, hogy végezzen-e értékelést, vagy sem. Ahány ház, annyi szokás — tartja a közmondás. Ahány gyerek, annyi egyéniség, annyi értékelési mód —, állíthatjuk. Sőt, ahány pedagógus, annyi értékelési mód. E számunkra nagyon is fontos lényegből kiindulva megállapíthatjuk, hogy a jutalmazással és büntetéssel (értékeléssel) okosan kell gazdálkodni, mert tőle függ eredményünk vagy eredménytelenségünk. Ismernünk kell gyermekeink gondolkodásmódját, érzelmi világát, teljes egyéniségüket, hogy az adott helyezetekben, figyelembe véve minden lehetőséget, kellőképpen járjunk el. Ami egyik tanulónál pozitív hatást vált ki, a másiknál épp az ellenkezőjét. Néha elég csak a figyelmeztetés, vagy egy tekintet, hogy ellenhatást indítsunk, sokszor viszont még a legszigorúbb büntetés sem használ. Gyermekeinket állandó ráhatások érik, jók és rosszak. Mondhatnánk azt is, hogy ezek közül több a negatív, mint a pozitív. Ha a szülőnek és a nevelőnek sikerül minél több pozitív hatású indítékot kialakítani a gyermekek énjében, azáltal elősegítik a nevelés oktatási munkát. Nem csak a maga részére teszi könnyebbé és értékesebbé a munkát, hanem a tanuló részére is. Legnehezebb és egyben a legkárosabb is az olyan jelenség, amikor a tanuló két erős, de ellentétes hatásnak van kitéve. Ilyenkor közönyössé válik, és semmit sem csinál, ez még a jobbik eset, vagy pedig köténység fejlődik ki benne, ami talán nem is emberi tulajdonság. Hogy könnyebben megértsük, egy példával illusztrálom. Gyöngyvér jeles tanuló. Ritkán fordul elő, hogy nem csinálja meg a házi feladatot, vagy nem tudja a leckét. Szorgalmas,becsületes, szófogadó. Nincs rá panasz. Azaz mégis ... ha jobban megfigyeljük, elzárkózott, nincsenek őszinte pajtásai, igaz barátai. Csak akkor vesz részt a közösségi akciókon, ha erre kényszerítem. Valami hiányzik belőle. Sokáig kerestem az okot, míg megtaláltam. Furcsa, hogy milyen ráhatások alakítják tanulóink egyéniségét! Egy olyan családról van szó, ahol a szülők nem tartanak lépést a jelennel sem eszmei, sem egyéb téren. Eléggé vallásosak. Sikerült is oly erős indítékot (hatást) kialakítani gyermekükben, hogy távol áll tőle minden olyan közösségi gondolat, ami az igaz embert jellemzi, s így igaz, hogy a felületes szemlélő jó gyereket, okos tanulót lát benne, a valóságban azonban egy önmagára hagyatott, lelkiszegény, az élet örömeitől megfosztott hibás egyéniség. Gyakori beszédtéma, hogy nem csak a tanító, nem csak a szülő nevel. Gyermekeink értékelésében (jutalmazáskor és büntetéskor) segítenek, vagy esetleg rontanak a barátok, pajtások, felnőttek is. Az ő ráhatásuk is befolyásolja a tanulók énjének, fejlődésének sorsát. A nevelés az egész közönség ügye, mindenki feladata, hogy példadással, életmódjával, egyéniségével olyan pozitív indítékokat váltson ki a fiatalok lelkében, amelyek majd későbbi életükben tükröződnek vissza. Társadalmunknak egyenes jellemű, becsületes, egészséges gondolkodású emberi jogokra van szüksége, kiket csak akkor tudunk a nevelésoktatás folyamatán belül a büntetés- jutalmazás eszközével kialakítani, ha magunk is ilyenekké akarunk válni. Értékelésünk csak akkor lesz eredményes, ha mentes lesz minden előítélettől és elfogultságtól, és csak az ember emberré válását szorgalmazza! Varga József NAGY FERENC NYILATKOZATA: A nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságáról Nagy Ferenc, a jugoszláv kormány — Szövetségi Végrehajtó Tanács — tagja a napokban Csantavéren tartott beszédében foglalkozott hazánk akutális politikai kérdéseivel is ,amelyben Jugoszlávia népeinek és nemzetiségeinek egyenjogúságáról szólva igen érdekes, és mindenki számára megszívlelendő alapelveket fektetett le. A nemzetiségi egyenjogúság nálunk nem csak politikai jelszó, hanem forradalmi vívmány a társadalmi fejlődés objektív követelménye, hiszen az önigazgatás a teljes emberi egyenjogúság lehetőségét tartalmazza, az elidegenedés minden változatának felszámolását feltételezi, tehát nem békélhet meg az egyenlőtlenség egyetlen megnyilvánulási formájával sem. Ezért a szocialista hazafiság lényege nem lehet a nemzetiségi hovatartozás, hanem az önigazgatás, a reform céljaihoz, a haladáshoz és az egész szocialista társadalmi közösséghez, tehát az egyenjogúság eszmélyéhez való ragaszkodás. A nacionalizmust mindig arról lehet legjobban felismerni, hogy a nemzeti egyenjogúságot más nemzetiségekkel szemben akarja érvényesíteni. Ez a múltban sok keserűséget okozott az itt élő népeknek. Ebből mi nem kérünk. Mi a népek egységén és testvériségén alapuló egyenjogúságok akarjuk, ami a múlt hibáinak helyrehozását, a többi népek törekvéseinek, kultúrájának megismerését és tiszteletét, a közös célokhoz való ragaszkodást jelenti. A közösen elért eredmények és a közös célok alkotják a szocialista hazafiság alapját. A nemzeti önbecsülés csak akkor lehet őszinte és igaz, ha nem sérti más nemzetek önérzetét, ha az alkotást és haladást szolgálja, ha saját részleges érdekeiket nemcsak összeegyeztetni, hanem integrálni is tudja más nemzetek, nemzetiségek részleges érdekeivel, mert nem a deklarált egyformaság, hanem az integrálódás tartalmazza a szocialista hazafiság lényegét és értelmét, amelynek erősítése, elmélyítése érdeke minden polgárnak. Látogatás a hodosi Éppen tízórai idején toppantunk be a hodosi kétnyelvű óvodába, ahol a gyerekek jóízűen kanalazták a tyúklevest Kalamár Irén óvónő felügyelete alatt. Ebben a kis goričkói magyar lakta faluban jelenleg 18 »óvodaköteles« gyermek van, az óvodába 12-őt irattak be. — Sajnos, éppen azok hiányoznak, akik iskoláskor előtt állnak — mondotta az óvónő. Pedig az előzetes óvodai oktatás a nemzetiségileg vegyesen lakott falvakban valóban nélkülözhetetlen összetevője a későbbi iskolai oktatásnak, hiszen a magyar anyanyelvű gyerekek itt szerzik meg első komolyabb ismereteiket a szlovén nyelvből és természetesen megfordítva is: a szlovén gyerekek itt tanulnak meg magyarul. Az óvodai árak iránt is érdeklődtünk és megtudtuk, hogy míg tavaly 500 régi dinárba került a gyerekek egyhavi ellátása, az idén az öszszeget 1250 dinárra emelték, ezenkívül a szülők természetben is hozzájárulnak a kiadásokhoz: fél méter fát adnak, ezenkívül zöldségfélét az óvodai konyhára. Nincs szándékunkban az óvoda költségvetését taglalni (évente 3,5 millió régi dinár dotációt kapnak), hogy valóban szükség volt-e erre az áremelésre. Mint Rituper Koloman, a šalovci iskola igazgatója elmondta — és amely iskolakörzethez a hodosi iskola és óvoda is tartozik — tudomása szerint az áremelést szülői értekezlen megbeszélték a szülőkkel és azoknak nem volt ellenvetése. Óvodában Jól tudjuk azt is, hogy az 1250 régi dinár is inkább csak jelképes összeg, de tudott tény az is, hogy az árakat minden óvoda maga állapítja meg. Ezért talán a domonkosfai óvodát hoznánk fel például, amely szintén a kétnyelvűségi körzetben tartozik és szintén dotációt kap, az ellátási díj mégis csak 1000 régi dinár és szülőket nem kötelezik természetbeni juttatásokra. Hogy a domonkosfai óvoda 1000 dináros dija bizonyára nem »gazdasági« ár az is nyilvánvaló, de ott azt a keveset, ami az óvoda költségvetéséből hiányzik az iskoláéból pótolják, hiszen az iskolának érdeke, hogy gyerekek felkészülten kerüljenek iskolába. Az áremelés semmiképpen sem tette vonzóbbá az óvodát a hodosi szülők számára még akkor sem, ha azok hallgatólagosan bele is egyeztek. Mégis reméljük, hogy a téli hónapok beköszöntével a hodosi óvodában is megnövekszik a gyerekek száma, és a szülők is belátják, hogy az áramelés ellenére is, érdemes és szükséges az iskolába kerülő gyermekekiket óvodába járatni. . A hodosi óvodások óvónőjükkel, Kalamár Irénnel. NÉPÚJSÁG 3 A világűr követei? Fantasztikus tudomány—tudományos fantasztikum Ilyennek látta Mrs. Routledge a Húsvét-szigetet. Nyíltan elismerte, hogy ott valami rejtély, valami titokzatosság, józanul feltárta a saját maga által megállapított tényeket, de a megoldást azokra a kutatókra hagyta, akik majd utána következnek. Húsz évvel később egy hadihajó egy francia-belga expedíciót tett partra, de ez sem végzett ásatásokat. Más kutatók és hajósok, Föld körüli útjukon korábban is, későbben is partra szálltak a Húsvét-szigeten, de csak pár napig, vagy néhány óráig időztek ott. Legendákat és faragványokat gyűjtöttek össze a szegény lakosságtól, élőlényeket és növényeket is sziget ugyancsak szegény faunájából és flórájából. A kis szigetet lassan teljesen megkopasztották, hogy megtöltsék emléktárgyakkal a múzeumok fiókjait és vitrinjeit. Csak az óriásfejek álltak továbbra is a lejtőkön, dermedt kőmosolyukkal és a titokzatosság továbbra is ködfátyolként leng a sziget körül... Némelyik kolosszus mellett annak idején furcsa jelekkel televésett táblákat találtak. Ma már a világ összes múzeumában tíz ilyen táblát sem lehet felhajtani, s a meglévők írásjeleit sem fejtették meg ezideig. Thor Heyerdahl tüzetesen tanulmányozta a szoboróriásokat, és vizsgálataival három, pontosan elhatárolható időszakot állapított meg a Húsvét -sziget ősi kultúrájában. A jelek szerint a legrégibb időszakban volt a kultúra a legmagasabb fokon. Talált faszénmaradványokat, s — feltételezései szerint — ezek az időszámításunk kezdete utáni IV. évszázadból maradtak meg. Semmi bizonyítékát nem találta annak, hogy a szén- és csontmaradványok összefüggnek a szoborkolosszusokkal. A sziklafalakon és a kráter peremén Heyerdahl több száz megkezdett, befejezetlen szobrot fedezett fel, azonkívül a kőszerszámok, egyszerű kőbalták ezreit. Szanaszét hevertek, mintha azok, akik dolgoztak velük, váratlanul és hirtelen, parancsszóra mindannyian abbahagyták volna a munkát. A Húsvét-sziget — mind mondottuk —, távol fekszik minden világrésztőlés más szigettől, a lakosai közelebb érzik magukhoz a Holdat és csillagokat, mint a szárazföldet. A vulkanikus eredetű szigeten fának nyoma sincs. Tehát jelen esetben sem helytálló az a szokványos magyarázat, hogy a kőgigászokat fagörgőkön szállították a helyükre. A szigeten aligha terem meg élelem kétezernél több ember számára. (A Húsvét-szigetnek jelenleg 300 lakosa van). Elképzelhetetlen, hogy az őskorban hajók szállítottak élelmet és ruhaneműt a kőfaragók számára. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a sziget 3000 kilométerre van a legközelebbi szárazföldtől... Akkor hát kik faragták a szobrokat? Kik és hogyan szállították a több tonna súlyú óriásokat helyükre , fagörgők nélkül? Hogyan állították fel a több méter magas szobrokat? És végül, hogyan helyezték fejükre a »kalapot«, amelyet más kőbányákban faragtak? Élénk fantáziával még elképzelhető, hogy Egyiptomban a rabszolgák hangyaserege dolgozott »hó rukk« módszerrel, a Húsvét-szigeten azonban tömegek híján, ez elképzelhetetlen. Kétezer ember semmiképpen sem elegendő még ha éjjel-nappal is dolgozott, hogy primitív kőszerszámokkal kifaragja az acélkemény kőzetből az óriásszobrokat. Mert hiszen a lakosság egy részének a sovány földet is meg kellett művelni, más része kénytelen volt halászattal foglalkozni, hogy előteremtse a szükséges élelmet. Azután szükség volt olyanokra is, akik fontak, szőttek ... Nem, kétezer ember semmiképpen sem alkothatta meg a többezer óriásszobrot. Ennél több lakosa pedig sohasem volt a Húsvét-szigetnek, nem is lehetett. Kinek a műve hát a sok hatalmas szobor? Ki alkotta az óriásokat és miért? És miért állnak a szobrok környei körül a sziget szélén, miért nincs egyetlen sem a sziget belsejében? Kinek a tiszteletére emelték a szobrokat? Milyen vallási kultusznak a szolgálatában? A nyugatról érkezett hittérítők, sajnos, a földnek ezen a parányi pontján is hathatósan hozzájárultak ahhoz, hogy a ködbevesző messzi múlt sötétben maradjon. Elégették a titokzatos jelekkel teleírt fatáblákat, megtiltották az ősi istenek tiszteletét, és elfojtották a szájhagyományt. De bármilyen alaposan is végezték munkájukat, mégsem akadályozhatták meg, hogy a bennszülöttek továbbra is a Madáremberek országának nevezzék szigetüket. És azt sem, hogy apáról fiúra továbbszálljon a legenda, amely úgy tudja, hogy az ősidőkben repülő emberek ereszkedtek le a szigetre, ők hozták magukkal a tüzet. Kimeredt szemű, szárnyas alakokat ábrázoló szobrok és sziklarajzok megerősítik, hogy ez a legenda ősidők óta él a szigeten. A gondolkozó ember önkéntelenül is összefüggést keres és talál is a Húsvét-sziget és Tiahuanaca között. Itt is, ott is kőóriások állnak, s ezek egyazon stílusban készültek. Amikor Ferdinand Pizarro 1532- ben az inkáktól Tiahuanaca felől érdeklődött, azt a választ kapta, hogy senki ember fia nem látta azt a várost, csak romokban, mert Tiahuanaca még az emberiség éjszakájában épült. Érdekes utalásokat találunk az inkák korát megelőző időkből származó mitológiában. E vallási legenda szerint Viracocha, a teremtő isten, öröktől fogva való. Ő teremtette a világot ,amikor még sötétség uralkodott. Óriásokat faragott ki kőből, s mivel azok valamilyen oknál fogva nem nyerték meg tetszését, özönvizet bocsátott rájuk. Utánna úgy rendelkezett, hogy a Titacaca-tó fölött felkeljen a Nap és a Hold és fénnyel árasszák el a Földet. Azután Tiahuanacában agyagból embereket és állatokat is formált, és életet lehelt beléjük. Az embereket megtanította beszélni, életszabályokat adott nekik, a művészetekre is megtanította, majd csoportonként égi után a különböző kontinensekre szállította őket, hogy benépesítsék az egész világt. (Folytatjuk)