Népújság, 1983 (27. évfolyam, 2-52. szám)

1983-02-03 / 5. szám

MAGYAR 1983. febr. 4-től febr. 10-ig Február 4. péntek: 16.15 Hérek; 16.20 Írt ven­dég érkezett. Nagy Lajos drá­májának tévéváltozata; 17.15 Az amerikai föld sója; 17.45 Öt perc meteorológia; 17.55 keresztkérdés. Fejtörőjáték; 19.15 Esti mese; 19.30 TV­­Híradó; 20.00 Budapesti tri­lógia. Vészi Endre: A tranzi­tutas; 21.10 ötletmecs; 22.40 Műkorcsolya EB. Női szaba­dom választott gyakorlatok. Közvetítés Dortmundból, kib. 23.40 TV-Híradó. Február 5. szombat: 9.20 A csillagok küldötte (csehszlovák filmsorozat); 10.20 A maláji tigris (film); 11.40 Az Onedin család (An­gol filmsor.); 15.20 Homok­óra; 16.05 Műkorcsolya Eb. Jégtánc.; 17.50 A magyar pusz­ta. A hortobágyi szikesek; 18.10 Az energia; 19.15 Esti mese; 19.30 TV-Híradó; 20.00 Vers mindenkinek. Ady End­re: Kocsiút az éjszakában; 20.05 Szeszélyes évszakok. Szórakoztató magazin; 21.15 magyar dzessz - virtuózok. Supergorup-iLive; 21.55 Ján­osi Miklós-sorozat: Oldás és kötés (magyar film) 23.25 TV-Híradó. Február 6. vasárnap; 9.05 Óvodások filmműsora; 9.45 Bodrogközi csendes na­pok (rövidfilm); 10.10 Lenkó (bolgár játékfilm); 11.15 Hí­rek; 11.20 Brémai muzsiku­sok (zenés mesejáték két rész­ben); 13.35 Nótaszó. Szere­lem, szerelem ...; 14.05 Tar­zan és az amazonok (ameri­kai film); 15.20 Műsorainkat ajánljuk; 15.55 Műkorcsolya EB. Gálaműsor; 18.05 Delta. Tudományos híradó; 18.45 Es­ti mese; 19.00 A Hét; 20.00 Hírek; 20.05 Háttal a falnak (francia film); 21.35 Sport­hírek; 21.45 Kapcsoltam — társasjáték; 22.25 Hírek. Február 8. kedd: 16.15 Hírek; 16.20 A rövid filmstúdiók műhelyeiből; 17.10 Kertünk-udvarunk; 17.35 A »Hot Club de Norvége« — az 1982. évi Peri Jazzfesztivá­lon; 18.05 Háry János és ven­dégei; 19.15 Esti mese; 19.30 TV-Híradó; 20.00 Az Onedin család (angol filmsorozat); 20.50 Stúdió 83 A televízió kulturális hetilapja; 22.20 TV Híradó 3. Február 9. szerda: 16.00 Hírek; 17.15 A nyelv világa; 18.05 Ízlések és pofo­nok; 19.15 Esti mese; 19.30 TV-s Híradó; 20.00 SI (Siste­me International) A nemzet­közi mértékegységrendszer­ről; 20.10 Sam és Sally (fran­cia filmsorozat); 21.05 A hét műtárgya; 21.10 Krónika. A 2. magyar hadsereg a Don­nál; 22.15 TV-Híradó 3. Február 10. csütörtök: 16.30 Hírek; 16.35 Rajzfilm; 17.05 Csak gyerekeknek; 17.45 Kikapcsoló; 18.00 Tele­sport; 18.25 Pedagógusok fó­ruma; 19.15 Esti mese; 19.30 TV-Híradó; 20.00 Majd a Le orentine! (francia bűnügyi vígjáték; 21.15 Panoráma. Vi­lágpolitikai magazin; 22.15 TV-Híradó 3. Mi is véleményt akarunk mondani! Verőfényes napsütésben úszik a kis falu főutcája, az évszakhoz képest igen meleg van, habár még február ele­jén járunk la­ssan már Zöldelni kezd a hegyoldal és a rét. Nem is volt igazi tél, nem is volt olyan csikorgási hideg, meg félméteres hó, hogy a konyhában marasztalja a pa­rasztembereket napköziben a díványon. Ilyen szép időben nem is lehet mindig benn maradni, hallgatni az asszony apró zsörtölődéseit, mert ha nem is csinál az ember semmit, mindig láb alatt van. Így történt ez a mi emberiünkkel is a napokban, megunva az egyhangú konyhai hangadatot összeszedte az üres üvegeket s gyalog elindult, hogy hozzon egy kis bort a hegyről — no meg egy kicsit szétnézzen az ismmerősei között. Már a másik falusban Károly komája meg is állította, amikor a kiskapujuk irányába ért. — Hová, hová Pista? — kérdezte. — Nincs már otthon maradásom, gondoltam felme­gyek a hegyre, hogy megjártassam egy kicsit a lábaimat! — Hát már te sem tudsz otthon már csinálni? Épp az előbb olvasgattam az újságban, hogy mondjunk véleményt az új rádióműsorról. Hát ez nevetni való! Eddig még a­­hogy lehetett, meg-meg hallgattuk fél háromkor a híre­ket, még a tehenek sem bőgtek, most meg fél ötkor van a műsor épp ekkor kezdek etetni kint az istállóiban. Pró­báltam már, hogy az etetést később kezdem el, de azt nem lehet, az asszony már harmadnap rám szólt. »Hát mi van ezzel a Csáléval, reggel alig akart nekem tejet adni, más­kor meg 7—8 litert is kifejtem tőle«. Nem szóltam semmit csak hallgattam. — Hát azt a felhívást olvastam én is, no meg azt is, hogy ismét összeültek ott a községházán,­ hogy megbeszél­jék, hogy mi legyen annak a lendvai rádiónak a sorsa. Ha jó tudom, már 1973 óta ígérgetnek nekünk mindent. Ha nem tévedek az idén ünnepeljük a nagy ígéretek tíz éves évfordulóját. — Hát elég nehezen fordul ám a kocka... — Fordul az, fordád, csak legyen aki forgassa! Látod, azt a lakosi tornyot is milyen gyorsan felállították, s már mezők is a műsort. — Hát én is nézni fogom, ha odakerülök a torony szomszédságába, ment így csak hallgatom ezzel a két bot­­füleimmel, de képet azt még annyit sem látok mint azelőtt. Miránk­­még árnyékát sem veti az a torony. — No, de azért mégis hozzászólsz az új rádióműsor össze­állításához? — Mit szóljak, legyen bővebb mint eddig volt, mert van itt sok érdekes dolog ezen a vidéken, a helyi közös­ségek munkájáról alig írtak az újságban ■— mondják, hogy nincs munkaerő meg idő rá, hát ott az a sok munkanél­­kü­lit, meg a tízegynéhány ösztöndíjas Magyarországon, bi­zonyára akadna közülük egypár aki megszeretné azt a hír­­hajsszáló foglalkozást. — Hát én is hozzászólnék ehhez, de még egy helyen sem akarnák erről valami gyűlést összehívni, hogy mi egy­szerű emberek is elmondjuk a kívánságainkat, hogy jó len­ne egy olyan műsort is beiktatni, ahol a falusi emberek beiszednének, meg a szövetkezetek munkájáról lennének ri­portok —■ afféle faluműsor kellene. Aztán itt vannak az asszonyok, nekik is lehetne szentelni egy kis félórát, mon­danak nekik valami új recepteket, mert én már kezdem unni amit az asszony főz nekem, mást sem tud csak pa­radicsomleves, krumplileves, paradicsomleves, krumplile­ves. — Hát ha már tíz évet vártak vele, ez idő alatt akár az összes embert megkérdezhették volna, de azért mi itt a falusban elvárjuk, hogy hozzánk is jöjjenek, ne csak mindig a betésdeket rakják az újságba, meg a rádióba. (pl) Fájdalomtól megtört szívvel gondolunk vissza szerető nevelőanyánkra Vörös Rozáliára (SZÜL. MAGYAR), élt 83 évet akinek fáradhatatlan szíve váratlanul megszűnt dobogni. Még az utolsó napokban is gondoskodott rólunk, de kegyetlen halál oly hirtelenséggel elragadta tőlünk. Ezúton mondunk hálás köszönetet Reženja Franc tisztelendő úrnak a szép bú­csúztatóért, a temetésen megjelent rokonoknak és ismerősöknek a koszorú és virágadományaikért, valamint a hídvégi énekkarnak a szép búcsúénekekért. Hídvég, Karlsruhe 1983. január 23. Gyászolja: Margit, Annuska és férje Józsi, gyermekeik Józsika és Lívium NÉPÚJSÁG 7 S a héten hallottuk A kórházi gyilkosok (4) (A Jugoszláv Néphadsereg Biztonsági Szolgálatának gyakorlatából) Mi a fenének akaszkodott ez a nyakamba? 1945. május 3-án a Jugosz­láv Népszabadító Hadsereg XXVI.­ dalmát hadosztálya meg­támadta és elfoglalta a bün­tetőszázad laktanyáját. A ka­tonák szanaszét futottak. Ci­ril is köddé vált. Klánéiból Spajan felé vette az irányt. Német egyenruhá­ban volt. Zsebeiben revolver, amelyet a laktanya­ felfordu­lásban kaparintott meg. Tud­ta, hogy bármelyik pillanat­ban partizán őrjáratba ütköz­het. —­ Most sehol nincsenek ... — villant át az agyán. — Amikor az embernek szüksé­ge lenne rájuk, akkor sehol nincsenek... De ha nem vár­nak rájuk, már biztosan nya­kon­­ragadtak volna! — Hé, té! — kiált neki va­laki félhangosan ,az egyik út menti bokor mögül. — Ne félj... Én vagyok, Hans... — Mit csinálsz itt? — cso­dálkozik rá Ciril, mintha nem tudta volna, hogy a bün­tetőszázalásbelii barátai mind kereket oldottak. — Azt amit te is! — mond­ja Hans és az útra lép. — Veszélyes ilyen szabadon jár­ni. Banditáikba ütközhetünk. — Nincs errefelé ... Bizto­san nincsenek, keressünk va­lami helyet, ahol meg­húzhat­juk magunkat, amíg ez a fel­fordulás elmúlik, Rupa falutól Spajan irányá­ba indultak. Ciril nem­­beszélt útközben. »Mi a fenének akaszkodott ez a nyakamba« — gondolta. Annyira el volt foglalva sa­ját gondolataival­, hogy észre se vette a tőlük ötven méter­re álló partizánokat. Azok se vették mindjárt észre a két német katonát. Hans se fi­gyelt túlságosan, azon mor­fondírozott, mit tesz majd a háború után. Cirillak mentő ötlete tá­madt. Zsebbe tette a kezét és­­megmarkolta a revolvert. — Partizánok! — súgta o­­da Harisnak, azután hirtelen megállt. Hans hirtelen sarkion for­dult és menekülni kezdett. — Állj! — kiáltotta utána szerbhorvátul Ciril és máris lőtt. Hans elesett. Ciril für­gén odament hozzá és még egy golyót eresztett Hans homlokába. Időközben a partizánok is odafutottak, lövésre kész pus­kával. — Elvtársak és szlovén va­gyok! Besoroztak a német hadseregbe, de mert kitar­tóan szabotáltam, a­­büntető­századba kerültem... Ami­kor megtámadtátok a lakta­nyát, megszöktem. Abban re­ménykedve, hogy majdcsak ráakadok a Népfelszabadító Hadsereg valamelyik­ egységé­re. Végre sikerült is! Ez itt — mutatott Cir­il a halott Hansra —, sehogy se akart le­maradni tőlem. Valahol el a­­kart bújni, amíg elmúlik a fel­fordulás. Igazi fasiszta volt. Kénytelen voltam megölni, különben, ha megtudja a szán­dékaimat, ő ölt volna meg engem ... A harcosok Cirilt a XXVI. dalmát­­hadosztály 3. tengeren túli brigádjának parancsnok­ságára vitték. Természetesen elmesélték a német katoná­val való leszámolást is. Ci­ril sikeresen elhitette a »za­klatott múltjáról« szóló tör­ténetet és a Népifelszabadító Hadsereg harcosa lett. Még egy körülmény volt a segítségére. A büntetőszázad­ból foglyul ejtett katonák ta­nusították, hogy az altisztek őt utálták a legjobban és őt verték a legtöbbet. »Mégiscsak kifizetődött a sok verés« — gondolta Ciril. Meho néhány perc múlva halott volt Tegyünk ismét egy kité­rőst. Történetünk harmadik szála az 1941. esztendőbe ve­zet vissza A Zvornik és Tuz­la közötti Memiči faluban le­vő horvát domobrán gyalogo­sezred főhadnagya Dr. Igor Setej­ jó sebész és a kommu­nizmus nagy­­gyűlölője híre­iben áll. Haragudott a bos­­nyák parasztokra az utolsó szálig! Ebben az időszakban tör­tént az az eset, amellyel dr. Selem­ szívese­n dicsekedett fasiszta körökben, ahol ezt az usztasa eszmék és a Függet­len Horvát Állam iránti elkö­telezettsége bizonyítékának tekintették. Az történt, hogy a partizá­nokkal folytatott csatában a demokránok fogjad ejtettek egy sebesült partizán harcost, akiről csak annyit tudtak, hogy Mehónak hívják. Selej­ doktor rendelőjébe hozták. — Mi az ördögöt csinál­juk vele? — kiabált dr. Se­lej­ főhadnagy. — Miért nem öltétek meg mindjárt. — Hát... mentegetőztek az ápolók? — azt a parancsot kaptuk, hogy ide hozzuk ... — Vizet... vizet... könyör­gött lázálmában a sebesült. — Na majd adok én neked vizet, piszkos bandita — mondta megvetően Dr. Se­lem­, majd elrendelte a beteg ápolónak: — Vizelj a szájá­ba! A betegápoló végrehajtotta a parancsot. Meho néhány perc múlva halott volt. — Most kigyógyultál... dörzsölte a tenyerét a főhad­nagy. — Na látjátok, így gyó­gyítom én a banditákat! Ennek a »hőstettének« gyorsan híre ment. Egy ké­sőbbi zágrábi találkozásuk­kor maga a Független Horvát Állam egészségügyi minisz­terhelyettese biztatta: — Hogyan gyógyítod a par­tizánokat? Na meséld már el, olyan jót lehet nevetni rajta... Elvihűsé­ge jutalmául Dr. Se­lejnt hamarosan Zágrábba ve­zényelték, ahol a legfelsőbb orvosi bizottság tagja lett. In­nen a varazdlin­i kórház sebé­szévé nevezték ki, majd a né­met tisztek különorvosa lett. Ezt a feladatot csak a való­ban kipróbált, megbízható fasisztákra bízták. V­araždimiban is hamarosan az usztasia eszmék biztos és jó harcosának kijáró »tekin­tély« övezte. Kapcsolatba ke­rül a Gestapo vezetőivel is, akik ügynökként használják, orvostársainak megfigyelése céljából. 1944 végén kevés volt az orvos a Független Horvát Ál­lam harci egységeiben. Selej­ főhadnagyot is átvezényeltek a X. horvát hadosztály egész­sé­gügyi parancsnokának. A népfelazafordító Hadse­reg egységei nap mint nap e­­gész domobrán egységeket ej­tettek folytul, s itt döbbent rá Dr. Selej­, hogy a fasizmus nem tarthat örökké. Ezért új környezetben már nem di­csekedett »hőstetteivel«. Dr. Selej­nél leesik a tan­­tusz Selej­ doktor kétségkívül roppant óvatos és ravasz em­ber volt. 1945-­ben váratlanul ritka jó alkalma nyílt meg­szabadulni szorongatott hely­zetéből. A dozmolxánok fo­gyni ejtettek egy sebesült partizán parancsnokot. Selem­ doktor szívvel — lélekkel gyógyította. Ez nem kerülte el a beteg figyelmét sem. — Egy alkalmas pillanat­ban ön meg fog szökni — suttogta a sebesültnek egy vizsgálat során dr. Setej­. — Istenemre mondom, mindent elő fogok készíteni a szökés­hez. Ne feledje: én a maga és a partizánok barátja vagyok! Csak hát... A­­Szavakat tett követte. Se­tej­ főhadnagy örült a sike­res szökésnek. »Előbb-utóbb hátha hasznomra válik, amit tettem« — gondolta. A Népffelszabadító Hadse­reg XXVI. hadosztálya 1945. március 23-án az átfogó had­műveletek során a Ribičniki mezőn bekerítette a dr. Se­lej­ vezette egészségügyi egy­séget is. Nem volt nagy vá­lasztási lehetőség: vagy har­colna az utolsó emberig vagy a megadás. A ravasz főhad­nagy a számára legmegfele­lőbb megoldást választotta: felsorakoztatta az egész egy­séget és a teljes felszerelés­sel, fegyverzettel átálltak a partizánokhoz. Az a megtisztelttetés ért — mondta nagyfokú pátosszal a hangjában Selem­ a partizán parancsnok előtt —, hogy az egész egységemmel csatlakoz­hatok a kegyetlen hódítók el­leni harchoz. Az egységet lefegyverez­ték, az embereket máshova vitték­, Setej­ főhadnagyot pe­dig mindennemű rang nélkül a hadsereg sebészeti csoport­jába küldtek. Az a partizán paracsnok, akinek Selej­ se­gített a szökésben­,­­mellette tanúskodott. »Még semmi sincs veszve« — vélekedett dr. Selem­ — »Lesz még alkalom a leszá­molásra.« (Folytatjuk)

Next