Népújság, 1983 (27. évfolyam, 2-52. szám)
1983-02-03 / 5. szám
MAGYAR 1983. febr. 4-től febr. 10-ig Február 4. péntek: 16.15 Hérek; 16.20 Írt vendég érkezett. Nagy Lajos drámájának tévéváltozata; 17.15 Az amerikai föld sója; 17.45 Öt perc meteorológia; 17.55 keresztkérdés. Fejtörőjáték; 19.15 Esti mese; 19.30 TVHíradó; 20.00 Budapesti trilógia. Vészi Endre: A tranzitutas; 21.10 ötletmecs; 22.40 Műkorcsolya EB. Női szabadom választott gyakorlatok. Közvetítés Dortmundból, kib. 23.40 TV-Híradó. Február 5. szombat: 9.20 A csillagok küldötte (csehszlovák filmsorozat); 10.20 A maláji tigris (film); 11.40 Az Onedin család (Angol filmsor.); 15.20 Homokóra; 16.05 Műkorcsolya Eb. Jégtánc.; 17.50 A magyar puszta. A hortobágyi szikesek; 18.10 Az energia; 19.15 Esti mese; 19.30 TV-Híradó; 20.00 Vers mindenkinek. Ady Endre: Kocsiút az éjszakában; 20.05 Szeszélyes évszakok. Szórakoztató magazin; 21.15 magyar dzessz - virtuózok. Supergorup-iLive; 21.55 Jánosi Miklós-sorozat: Oldás és kötés (magyar film) 23.25 TV-Híradó. Február 6. vasárnap; 9.05 Óvodások filmműsora; 9.45 Bodrogközi csendes napok (rövidfilm); 10.10 Lenkó (bolgár játékfilm); 11.15 Hírek; 11.20 Brémai muzsikusok (zenés mesejáték két részben); 13.35 Nótaszó. Szerelem, szerelem ...; 14.05 Tarzan és az amazonok (amerikai film); 15.20 Műsorainkat ajánljuk; 15.55 Műkorcsolya EB. Gálaműsor; 18.05 Delta. Tudományos híradó; 18.45 Esti mese; 19.00 A Hét; 20.00 Hírek; 20.05 Háttal a falnak (francia film); 21.35 Sporthírek; 21.45 Kapcsoltam — társasjáték; 22.25 Hírek. Február 8. kedd: 16.15 Hírek; 16.20 A rövid filmstúdiók műhelyeiből; 17.10 Kertünk-udvarunk; 17.35 A »Hot Club de Norvége« — az 1982. évi Peri Jazzfesztiválon; 18.05 Háry János és vendégei; 19.15 Esti mese; 19.30 TV-Híradó; 20.00 Az Onedin család (angol filmsorozat); 20.50 Stúdió 83 A televízió kulturális hetilapja; 22.20 TV Híradó 3. Február 9. szerda: 16.00 Hírek; 17.15 A nyelv világa; 18.05 Ízlések és pofonok; 19.15 Esti mese; 19.30 TV-s Híradó; 20.00 SI (Sisteme International) A nemzetközi mértékegységrendszerről; 20.10 Sam és Sally (francia filmsorozat); 21.05 A hét műtárgya; 21.10 Krónika. A 2. magyar hadsereg a Donnál; 22.15 TV-Híradó 3. Február 10. csütörtök: 16.30 Hírek; 16.35 Rajzfilm; 17.05 Csak gyerekeknek; 17.45 Kikapcsoló; 18.00 Telesport; 18.25 Pedagógusok fóruma; 19.15 Esti mese; 19.30 TV-Híradó; 20.00 Majd a Le orentine! (francia bűnügyi vígjáték; 21.15 Panoráma. Világpolitikai magazin; 22.15 TV-Híradó 3. Mi is véleményt akarunk mondani! Verőfényes napsütésben úszik a kis falu főutcája, az évszakhoz képest igen meleg van, habár még február elején járunk lassan már Zöldelni kezd a hegyoldal és a rét. Nem is volt igazi tél, nem is volt olyan csikorgási hideg, meg félméteres hó, hogy a konyhában marasztalja a parasztembereket napköziben a díványon. Ilyen szép időben nem is lehet mindig benn maradni, hallgatni az asszony apró zsörtölődéseit, mert ha nem is csinál az ember semmit, mindig láb alatt van. Így történt ez a mi emberiünkkel is a napokban, megunva az egyhangú konyhai hangadatot összeszedte az üres üvegeket s gyalog elindult, hogy hozzon egy kis bort a hegyről — no meg egy kicsit szétnézzen az ismmerősei között. Már a másik falusban Károly komája meg is állította, amikor a kiskapujuk irányába ért. — Hová, hová Pista? — kérdezte. — Nincs már otthon maradásom, gondoltam felmegyek a hegyre, hogy megjártassam egy kicsit a lábaimat! — Hát már te sem tudsz otthon már csinálni? Épp az előbb olvasgattam az újságban, hogy mondjunk véleményt az új rádióműsorról. Hát ez nevetni való! Eddig még ahogy lehetett, meg-meg hallgattuk fél háromkor a híreket, még a tehenek sem bőgtek, most meg fél ötkor van a műsor épp ekkor kezdek etetni kint az istállóiban. Próbáltam már, hogy az etetést később kezdem el, de azt nem lehet, az asszony már harmadnap rám szólt. »Hát mi van ezzel a Csáléval, reggel alig akart nekem tejet adni, máskor meg 7—8 litert is kifejtem tőle«. Nem szóltam semmit csak hallgattam. — Hát azt a felhívást olvastam én is, no meg azt is, hogy ismét összeültek ott a községházán, hogy megbeszéljék, hogy mi legyen annak a lendvai rádiónak a sorsa. Ha jó tudom, már 1973 óta ígérgetnek nekünk mindent. Ha nem tévedek az idén ünnepeljük a nagy ígéretek tíz éves évfordulóját. — Hát elég nehezen fordul ám a kocka... — Fordul az, fordád, csak legyen aki forgassa! Látod, azt a lakosi tornyot is milyen gyorsan felállították, s már mezők is a műsort. — Hát én is nézni fogom, ha odakerülök a torony szomszédságába, ment így csak hallgatom ezzel a két botfüleimmel, de képet azt még annyit sem látok mint azelőtt. Miránkmég árnyékát sem veti az a torony. — No, de azért mégis hozzászólsz az új rádióműsor összeállításához? — Mit szóljak, legyen bővebb mint eddig volt, mert van itt sok érdekes dolog ezen a vidéken, a helyi közösségek munkájáról alig írtak az újságban ■— mondják, hogy nincs munkaerő meg idő rá, hát ott az a sok munkanélkülit, meg a tízegynéhány ösztöndíjas Magyarországon, bizonyára akadna közülük egypár aki megszeretné azt a hírhajsszáló foglalkozást. — Hát én is hozzászólnék ehhez, de még egy helyen sem akarnák erről valami gyűlést összehívni, hogy mi egyszerű emberek is elmondjuk a kívánságainkat, hogy jó lenne egy olyan műsort is beiktatni, ahol a falusi emberek beiszednének, meg a szövetkezetek munkájáról lennének riportok —■ afféle faluműsor kellene. Aztán itt vannak az asszonyok, nekik is lehetne szentelni egy kis félórát, mondanak nekik valami új recepteket, mert én már kezdem unni amit az asszony főz nekem, mást sem tud csak paradicsomleves, krumplileves, paradicsomleves, krumplileves. — Hát ha már tíz évet vártak vele, ez idő alatt akár az összes embert megkérdezhették volna, de azért mi itt a falusban elvárjuk, hogy hozzánk is jöjjenek, ne csak mindig a betésdeket rakják az újságba, meg a rádióba. (pl) Fájdalomtól megtört szívvel gondolunk vissza szerető nevelőanyánkra Vörös Rozáliára (SZÜL. MAGYAR), élt 83 évet akinek fáradhatatlan szíve váratlanul megszűnt dobogni. Még az utolsó napokban is gondoskodott rólunk, de kegyetlen halál oly hirtelenséggel elragadta tőlünk. Ezúton mondunk hálás köszönetet Reženja Franc tisztelendő úrnak a szép búcsúztatóért, a temetésen megjelent rokonoknak és ismerősöknek a koszorú és virágadományaikért, valamint a hídvégi énekkarnak a szép búcsúénekekért. Hídvég, Karlsruhe 1983. január 23. Gyászolja: Margit, Annuska és férje Józsi, gyermekeik Józsika és Lívium NÉPÚJSÁG 7 S a héten hallottuk A kórházi gyilkosok (4) (A Jugoszláv Néphadsereg Biztonsági Szolgálatának gyakorlatából) Mi a fenének akaszkodott ez a nyakamba? 1945. május 3-án a Jugoszláv Népszabadító Hadsereg XXVI. dalmát hadosztálya megtámadta és elfoglalta a büntetőszázad laktanyáját. A katonák szanaszét futottak. Ciril is köddé vált. Klánéiból Spajan felé vette az irányt. Német egyenruhában volt. Zsebeiben revolver, amelyet a laktanya felfordulásban kaparintott meg. Tudta, hogy bármelyik pillanatban partizán őrjáratba ütközhet. — Most sehol nincsenek ... — villant át az agyán. — Amikor az embernek szüksége lenne rájuk, akkor sehol nincsenek... De ha nem várnak rájuk, már biztosan nyakonragadtak volna! — Hé, té! — kiált neki valaki félhangosan ,az egyik út menti bokor mögül. — Ne félj... Én vagyok, Hans... — Mit csinálsz itt? — csodálkozik rá Ciril, mintha nem tudta volna, hogy a büntetőszázalásbelii barátai mind kereket oldottak. — Azt amit te is! — mondja Hans és az útra lép. — Veszélyes ilyen szabadon járni. Banditáikba ütközhetünk. — Nincs errefelé ... Biztosan nincsenek, keressünk valami helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat, amíg ez a felfordulás elmúlik, Rupa falutól Spajan irányába indultak. Ciril nembeszélt útközben. »Mi a fenének akaszkodott ez a nyakamba« — gondolta. Annyira el volt foglalva saját gondolataival, hogy észre se vette a tőlük ötven méterre álló partizánokat. Azok se vették mindjárt észre a két német katonát. Hans se figyelt túlságosan, azon morfondírozott, mit tesz majd a háború után. Cirillak mentő ötlete támadt. Zsebbe tette a kezét ésmegmarkolta a revolvert. — Partizánok! — súgta oda Harisnak, azután hirtelen megállt. Hans hirtelen sarkion fordult és menekülni kezdett. — Állj! — kiáltotta utána szerbhorvátul Ciril és máris lőtt. Hans elesett. Ciril fürgén odament hozzá és még egy golyót eresztett Hans homlokába. Időközben a partizánok is odafutottak, lövésre kész puskával. — Elvtársak és szlovén vagyok! Besoroztak a német hadseregbe, de mert kitartóan szabotáltam, abüntetőszázadba kerültem... Amikor megtámadtátok a laktanyát, megszöktem. Abban reménykedve, hogy majdcsak ráakadok a Népfelszabadító Hadsereg valamelyik egységére. Végre sikerült is! Ez itt — mutatott Ciril a halott Hansra —, sehogy se akart lemaradni tőlem. Valahol el akart bújni, amíg elmúlik a felfordulás. Igazi fasiszta volt. Kénytelen voltam megölni, különben, ha megtudja a szándékaimat, ő ölt volna meg engem ... A harcosok Cirilt a XXVI. dalmáthadosztály 3. tengeren túli brigádjának parancsnokságára vitték. Természetesen elmesélték a német katonával való leszámolást is. Ciril sikeresen elhitette a »zaklatott múltjáról« szóló történetet és a Népifelszabadító Hadsereg harcosa lett. Még egy körülmény volt a segítségére. A büntetőszázadból foglyul ejtett katonák tanusították, hogy az altisztek őt utálták a legjobban és őt verték a legtöbbet. »Mégiscsak kifizetődött a sok verés« — gondolta Ciril. Meho néhány perc múlva halott volt Tegyünk ismét egy kitérőst. Történetünk harmadik szála az 1941. esztendőbe vezet vissza A Zvornik és Tuzla közötti Memiči faluban levő horvát domobrán gyalogosezred főhadnagya Dr. Igor Setej jó sebész és a kommunizmus nagygyűlölője híreiben áll. Haragudott a bosnyák parasztokra az utolsó szálig! Ebben az időszakban történt az az eset, amellyel dr. Selem szívesen dicsekedett fasiszta körökben, ahol ezt az usztasa eszmék és a Független Horvát Állam iránti elkötelezettsége bizonyítékának tekintették. Az történt, hogy a partizánokkal folytatott csatában a demokránok fogjad ejtettek egy sebesült partizán harcost, akiről csak annyit tudtak, hogy Mehónak hívják. Selej doktor rendelőjébe hozták. — Mi az ördögöt csináljuk vele? — kiabált dr. Selej főhadnagy. — Miért nem öltétek meg mindjárt. — Hát... mentegetőztek az ápolók? — azt a parancsot kaptuk, hogy ide hozzuk ... — Vizet... vizet... könyörgött lázálmában a sebesült. — Na majd adok én neked vizet, piszkos bandita — mondta megvetően Dr. Selem, majd elrendelte a beteg ápolónak: — Vizelj a szájába! A betegápoló végrehajtotta a parancsot. Meho néhány perc múlva halott volt. — Most kigyógyultál... dörzsölte a tenyerét a főhadnagy. — Na látjátok, így gyógyítom én a banditákat! Ennek a »hőstettének« gyorsan híre ment. Egy későbbi zágrábi találkozásukkor maga a Független Horvát Állam egészségügyi miniszterhelyettese biztatta: — Hogyan gyógyítod a partizánokat? Na meséld már el, olyan jót lehet nevetni rajta... Elvihűsége jutalmául Dr. Selejnt hamarosan Zágrábba vezényelték, ahol a legfelsőbb orvosi bizottság tagja lett. Innen a varazdlini kórház sebészévé nevezték ki, majd a német tisztek különorvosa lett. Ezt a feladatot csak a valóban kipróbált, megbízható fasisztákra bízták. Varaždimiban is hamarosan az usztasia eszmék biztos és jó harcosának kijáró »tekintély« övezte. Kapcsolatba kerül a Gestapo vezetőivel is, akik ügynökként használják, orvostársainak megfigyelése céljából. 1944 végén kevés volt az orvos a Független Horvát Állam harci egységeiben. Selej főhadnagyot is átvezényeltek a X. horvát hadosztály egészségügyi parancsnokának. A népfelazafordító Hadsereg egységei nap mint nap egész domobrán egységeket ejtettek folytul, s itt döbbent rá Dr. Selej, hogy a fasizmus nem tarthat örökké. Ezért új környezetben már nem dicsekedett »hőstetteivel«. Dr. Selejnél leesik a tantusz Selej doktor kétségkívül roppant óvatos és ravasz ember volt. 1945-ben váratlanul ritka jó alkalma nyílt megszabadulni szorongatott helyzetéből. A dozmolxánok fogyni ejtettek egy sebesült partizán parancsnokot. Selem doktor szívvel — lélekkel gyógyította. Ez nem kerülte el a beteg figyelmét sem. — Egy alkalmas pillanatban ön meg fog szökni — suttogta a sebesültnek egy vizsgálat során dr. Setej. — Istenemre mondom, mindent elő fogok készíteni a szökéshez. Ne feledje: én a maga és a partizánok barátja vagyok! Csak hát... ASzavakat tett követte. Setej főhadnagy örült a sikeres szökésnek. »Előbb-utóbb hátha hasznomra válik, amit tettem« — gondolta. A Népffelszabadító Hadsereg XXVI. hadosztálya 1945. március 23-án az átfogó hadműveletek során a Ribičniki mezőn bekerítette a dr. Selej vezette egészségügyi egységet is. Nem volt nagy választási lehetőség: vagy harcolna az utolsó emberig vagy a megadás. A ravasz főhadnagy a számára legmegfelelőbb megoldást választotta: felsorakoztatta az egész egységet és a teljes felszereléssel, fegyverzettel átálltak a partizánokhoz. Az a megtisztelttetés ért — mondta nagyfokú pátosszal a hangjában Selem a partizán parancsnok előtt —, hogy az egész egységemmel csatlakozhatok a kegyetlen hódítók elleni harchoz. Az egységet lefegyverezték, az embereket máshova vitték, Setej főhadnagyot pedig mindennemű rang nélkül a hadsereg sebészeti csoportjába küldtek. Az a partizán paracsnok, akinek Selej segített a szökésben,mellette tanúskodott. »Még semmi sincs veszve« — vélekedett dr. Selem — »Lesz még alkalom a leszámolásra.« (Folytatjuk)