Népújság, 1989 (33. évfolyam, 1-50. szám)
1989-01-06 / 1. szám
Az első óvodát 1948-ban alakítottuk meg a Földiközösség jelenlegi épületében a Partizán utcában. Rajtam kívül még 4 alkalmazottja volt ennek a kis közösségnek: Marta Benko igazgatónő, Martin Cipot raktáros, a szakácsnői teendőket Marija Kroševec látta el, míg a takarítással Cilka Cipőt volt megbízva. S hogyan találtuk fel magunkat az indulásnál? — kérdezhetjük 40 évvel később. Mint fiatal tanítónő pár hónapig Házszám dolgoztam, ott kerestek fel az illetékesek, s megkérdezték: »Volna-e kedvem a most induló óvodában dolgozni?« Gyorsan határoztam, s elvállaltam a munkát. Abban az időben nem volt szokás viszszautasítani a felkínált feladatokat. Jöttem és elkezdődött a munka az új kollektívában. Rötviddel később hozzánk kerül Dobosics Klára is, aki ösztöndíjas volt. — Ideénkeresémikor, legnagyobb meglepetésemre csak 8 kisgyermeket találtam az óvodában. Mi az iskolában megszoktuk, hogy számbelileg sokkal több gyerekkel kellett foglalkoznunk. Itt népszerűsíteni kellett az óvodai nevelést is, mivel a szülők a kezdeti időszakban elég bizalmatlanok voltak velünk szemben. De amikor látták, hogy milyen szépen megindult a munka hétről-hétre mind több gyereket írattak be a lendvai óvodába. Az épület, amely előzőleg apécazárda volt elég rossz állapotban volt, valamint tennünk kellett, de saját erőnkből. Azon kisgyermekek részére, akik hadiárvaként kerültek hozzánk, nekünk kellett kis ruhákat és játékokat biztosítani részükre, hisz ez volt az egyetlen otthonuk. Volt köztük 3 zsidó kisgyermek is. Hogy olcsóbbá tegyük számukra az ellátást, kiskert műveléssel, külnféle zöldség termesztésével foglalkoztunk, amellett még sertést hizlaltunk, hogy néhanapján hús is kerüljön a kicsik asztalára. Az első években egyedül csak az akkori községi népbizottságtól kaptunk kis anyagi segítséget. — Emlékszem egyszer elküldték engem Ljubljanába óvodalátogatásra. Sok minden újat tapasztaltam, de saját magamnak kellett megvenni a munkához szükséges messéskönyveket. A gyerekek akkor is, mint most nagyon szerettek szavalni, dalolni, játszani és rajzolni. A neves ünnepekre nyilvános fellépést szerveztünk az akkori Korona vendéglő nagytermében, ahová a szülőket is elhívtuk. Mi és a szülők is elégedettek voltunk a kisgyermekek tudásával és igyekezetével. Néha nehézségek adódtak abból kifolyólag, hogy nem ismertük a magyar nyelvet, de igyekeztünk a nyelvi nehézségeket leküzdeni, amellett ha kellett horvátul is beszéltünk a kicsikkel. Amikor jó idő volt, gyakran kirándultunk a környéken, s természetben összegyűjtött terméseket később az óvodában is felhasználtuk játék közben. A MUNKAKÖRÜLMÉNYEK TELJESEN MÁSOK VOLTAK MINT MA . Különféle szakmai megbeszéléseink nem voltak, nem is tudtunk ezekről. Évente több alkalommal szerveztünk munkajeltagú megbeszéléseket, amellett a szülői értekezletek igen tömegesek voltak. Az óvodában egyedül az igazgatónő és én voltam csak párttag. Emlékszem a város kommunistáinak összejövetelét legtöbbször reggel 5 órai kezdettel tartottuk meg a Pozsgai-féle házban. Itt tájékoztattak bennünket az időszerű politikai életről, eseményeikről, akciókról és feladatokról. Még ma is emlékszem arra az összejövetelre, amelyen az Informfolio rágalmait ismertették velünk. — Rendes évi szabadságunk sem volt, néha kaptunk egy pár szabadnapot, de betegnek »nem volt szabad« lennünk. A kisgyermek egészségére Breznik doktor vigyázott az óvodáiban. Akkor még nem volt vízvezeték és meleg víz, mégis nagyon igyekeztünk vigyázni a tisztaságra az óvodában. Nem volt probléma a fizetésekkel sem, csak annyit tudtunk hogy nincs sok pénz. Az óvónőnek ugyanakkora volt a fizetése, mint a takarítónőnek, egyedüli kedvezmény az volt, hogy mi is az óvodában kaptunk ingyenes ebédet. A kis kollektívában senki sem kérdezte, hogy kommunista, vagy vallásos vagy-e, milyen a nemzetiséged — szlovén, magyar, vagy horvát az anyanyelved, legfontosabb az volt, szorgalmasan dolgozzunk. Nagyon sok kedves emlék fűz még ma is az akkori óvodához, fiatalok voltunk, szerettünk dolgozni, nem ismertük a fáradságot. Minden nap új erővel kezdtük a munkát tele lelkesedéssel és jókedvvel — mondta Vera Valenčič visszaemlékezve az óvoda indulási éveire. P.- Minden nap új erővel kezdtük a munkát — ELMONDJA VERA VALENČIČ NYUGALMAZOTT LENDVAI ÓVÓNŐ Negyven évvel ezelőtt, közvetlenül a felszabadulás utáni években indult meg az akkori Antifasiszta Nőszervezet kezdeményezésére Lendván a folyamatos óvodai nevelés. A nemrég lezajlott jubileumi ünnepség jó alkalom volt arra, hogy ismét találkozzanak a régi munkatársak, akik részesei voltak a kezdeti évek úttörő munkájának. Vége-hossza nem volt a visszaemlékezéseknek, mai írásunkban Vera Valenčič nyugalmazott óvónő visszaemlékezéseiből közlünk részleteket. Vera Valenčič NÉPÚJSÁG Déry Tibor díjat kapott JOŽE HRADIL, MURASZOMBATI MŰFORDÍTÓ KAPTA AZ IDEI DÉRY TIBOR DÍJAT — MÉG SZÁMOS KIVÁLÓ MAGYAR IRODALMI ALKOTÁS VÁR A FORDÍTÁSRA Jože Hradil, a Pomurska založba főszerkesztője nemrégiben Magyarországon Déry Tibor-díjat kapott. Mint a muraszombati könyvkiadó főszerkesztője immár két évtizede szorgoskodik a szlovén és a magyar irodalom kölcsönös közvetítése terén. A műfordítói és szerkesztői tevékenységéért Magyarországon már előbb is több kitüntetést és elismerést kapott. Mikor vette át a Déry Tibordíjat és ez hogyan tükröződik az Ön műfordítói tevékenységében? — Októberben vettem át a díjat. Ezt a díjat azért kaptam meg, mert már több mint tíz éve dolgozok ezen a területen és fordítom azokat a szépirodalmi műveket, amelyekről úgy vélem, hogy meg kellene velük ismertetni a szlovén olvasókat itt Szlovéniában és azokat a szlovén szerzőket, amelyekkel Magyarországon is meg kellene ismerkedniük. Szlovénről magyarra és magyarról szlovénra is fordítgatok.— Eddig milyen műveket fordított leginkább, prózát, vagy verseket? — Azt hiszem, hogy több volt a próza, mint a verses mű. Jókait, Kolozsvári Grandpierre Emil, Kardos György és mások műveit fordítottam leginkább. Ha azonban a címeket vizsgálnánk, akkor talán e versek javára billenne a mérleg. Több verseskötetet adtunk re közösen az Európa Könyvkiadóival, a Državni zakrébával és a Mladinska knjiga könyvkiadóval. Több antológiát is készítettünk és verseket adtunk ki kezdve Adytól egészen Tandori Dezsőig, vagy pedig külön köteteket jelentettünk meg Ady Endrétől és Radnóti Miklósig Weöres Sándorig. Ezenkívül prózai antológiákat is készítettünk a negyvenöt utáni mai irodalomból. Ezenkívül fordítottam néhány verset is különböző színháziaknak Ljubljanába és Nova Goricán. — Milyen magyar drámákat ültetett át szlovén nyelvre? — Legelőször Örkény István: Tóték című színművét fordítottam le, amelyet Triesztben és Ljubljanában adták elő, majd később egyazon szerzőtől lefordítottam a Macskajáték című színműt, amelyet a ljubljanai Városi Színházban játszottak. Molnár Ferenc színművét szintén a trieszti szlovén színház számára fordítottam. A Ljubljansko mestno gledališče (Ljubljanai Városi Színiházban) most készítik Hubay Miklósnak: Az isten fülét című színművét. — Ön szlovén anyanyelvű, és a szlovén nyelvnek jobban birtokában van. Foglalkozik-e ellenkező fordítással, fordít-e szlovénről magyarra? Ebben a fordításban csak nyersfordításokat készítettem olyanoknak mint Weöres Sándor és Lator Lászlónak, valamint másoknak, akik lefordították a mai modern szlovén költőket: Cankar, Mumot, Kettet, Zupančičot és más újabb szerzőket. Ezenkívül Srečko Kosovelnek külön kötete jelenít meg szintén az Európa Könyvkiadónál ilyen szimbiózis formában, Weöres Sándor műfordításában. — Véleménye szerint a szlovén-magyar műfordítói tevékenység kielégítő-e, vagy van-e elég műfordítói káder, amely képes a két irodalom közvetítésére? — Sajnos kevés a jó műfordító, de szerencsére rajtam kívül is van még néhány jó műfordító, de még mindig kevesen vagyunk. Boldogan vettük tudomásul, hogy az ifjú műfordítókhoz csatlakozott most egy vajdasági származású műfordító, aki megtanult szlovénul is és ismeri a magyar irodalmi nyelvet is. Bízok abban, hogy ezen a téren még van sok tennivaló, de évről-évre több olyan fiatal kerül ki az iskolákból,aki képes lesz az irodalmi művek fordítására is. — Az eddigi műfordítások kielégítették-e a könyvkiadás szükségleteit, vagy van-e még e téren tennivaló? — Ha visszatörténtünk e negyedszázadra, akkor öröm tölt el bennünket. De mindkét irodalom olyan csodálatosan gazdag, hogy még soksok szépirodalmi művet kellene lefordítani magyarról szlovénre és szlovénről magyarra. Itt főleg a klasszikusokra gondolok és a maradandó értékekre, irodalmi gyöngyszemekre, amelyek még mindig fordításra várnak. Igyekszünk minél többet megtenni, igyekszünk minél több művet lefordítani, átültetni. Úgyszintén az újabbkori irodalom terén is van még bőven tennivaló. Most van készülőn Eszterházy Páter: A szívsegédi igér című műve, ,amelyeit most fordítok szlovénra és a Cankarjeva založba adja ki. Sz. S. PIVARELLA ki néni karácsonya Anci néni valahogyan a családhoz tartozott, bár semmi rokonság sem fűzte hozzánk. Talán nagyanyámmal kezdődött, aki a félárván maradt négy gyereken néha megpróbált a maga szegénységében segíteni. A világháború alatt tüdővész vitte el a három lény és Jancsi öccsük anyját az apa pedig Galíciát is megjárta, onnan átkerült máshova mégnem végül orosz fogságba esett. A négy tehetetlen gyerek még tehetetlenebb nagyanyjuk gondjaira maradt. S innen az én nagyanyám szerepe, aki a két gyerek mellett nagyon sokszor főzött a szomszéd négy árvájának is. Azokról már mindenki azt hitte, hogy árvák, mert sokáig hír sem jött az édesapjukról. Mesébe illő módon, amikor az unokáit eltartó Manka néni haldoklóit egy csúnya, szakállas, rongyos koldus állított be a házhoz. A kemence padkáján meghúzódó gyerekek, a haldokló asszony tágra nyíilt szemmel nézték a betolakodó idegent, mire az térdre ereszkedve az ágy mellett könnyek között suttogta: — Édesanyám, én vagyok, a maga Pista fia .. . Megjöttem. Hol van a feleségem meg a kicsi gyerelkekek? — Nincs már neked feleséged. A gyerekek is kinőtték a pólyát meg a bölcsőt. Neked kell most már rájuk gondot viselni, engem magához szólít az Isten. Manka néni nem volt próféta, de a szavai pár nap múlva beteljesültek. A falusi lélekharang egy reggel megkondult. .. Anci és testvérei sorsa hogyan fordult volna, ha nem jön haza hét évi fogságból édesapjuk, az csak a csillagok közt van megírva, de hogyan élitek azután,arról az egész fára tud. Pista furcsa ember lett, csak a szőlőt tartotta érdemesnek megdolgozni, mert az adta a mámorító ismarmicét. A gyerekek pedig vaidecként felcserepedtek. Manka, Ilonka meg Jancsi elvesztek a nagyvilágban. Anci formás alkatával, rátermettségével vonzotta a legényeket. Volt köztük sok jó parti, de van valami igazság abban, hogy aki válogat az alját kapja, így akadt rá Miskára, aki félrecsapva hordta a kalapját. Anci tudatlanul, anyai áldás nélkül lépett a házasságba, Miska meg, hogy megmutassa a falunak, milyen jóképű lányt kapott és az elhamarkodott frigynek hamarosan két gyümölcse született. Misska azzal biztatta feleségét, hogy majd ezrével küldi a pénzt külföldről az asszonynak mindenre futja, főleg divatos ruhára, egy szép napon batyut kötött és tovább állt. Ez már a második világháború küszöbén volt. . . Jött még egy két levél, aztán Miska eltűnt. Negyvenöt után még a Vöröskereszt sem találta meg. Anci két gyermekével és mérhetetlen szegénységével iszákos apjával masára maradt. Az öreget idejében gyámság alá helyeztette, ment a szőlő nyakára ült, utána a földeiket vette sorra. Negyven évesen találkozott Anci élete nagyszerelmével. A szeretők sokaságában azt hitte ő igyez. Amit elért, az csak a gyerektartás és a szegénység volt. Néha még a mindennapi kenyerük sem volt meg. De Anci nem alázkodott meg. Éjt nappalá téve kötötte a cekkert és legnagyobb ünnep az volt a számára, ha búcsúra új ruhát vehet, meg Csáktornyán a fodrásznál felgöndörítheti a haját Mindig egy szebb jövőről álmodott, de erre nagyon sokáig kellett várni. Egészen a hatvanas évekig, amiikor jelentkezett az eltűntnek vélt Manikica. Tarika ruhákat hozott, meg aranyozott karórát Ancinak, de szegénységén az sem enyhíthetett, bár a gyerekek csendesen elhagyták a szülői házait, munkába jártak.S az éveket lassan letagadni kezdő asszony maga maradt. S itt kezdődik a karácsonyi történet, amikor szaloncukor, és aranyozott dió került a fára, rétes illata töltötte be a szentestét. Falunkban az volt a szokás, hogy ilyenkor minden család magára marad, nyílik az ajtó és valaki a sötét pitvarból kérdi: — Bejöhetek-e ezen aszentestén, zavarom-e a családi békét? — Csak előre! — szól csodálkozva szülem és megjelenik a szobában Anci ünneplőben. Elfoglalta a helyét, miért napi vendég volt málunk. Megdicsérte a karácsonyfát, de nem volt olyan bőszarvú mint máskor. Vacsorára hívtuk. Jött szótlanul a konyhába és amitkorr a rétesnél tartottunk, megeredtek a büszke asszony könnyei:—■ Mit vétettem én az istennek, hogy nekem nem lehet szép karácsonyom .. . bácskaiak, hiszen Miluša szülőföldjén még nem is jártak. A gusztát tiszteletből meghallgatják, mert összeköttetésben van nagyanyjukkal. Sanjica is megtanult románul, mert ez a másik nagymama nyelve, amely édesanya anyanyelve is. PIVAR ELLAA végtelen síkság útjain (Bácskai riportok — Jött, sietik velünk a vomat és utána autókkal, szekerekkel hordtak szét bennünket. Mi meg csak csodálkoztunk. Az énemberem soha sem tudta itt megszokni. Ott fent a helyeikben tiszta forrásvizet ittunk, a hegycsúcsokról olvadó hólevét. Itt meg a föld mélyéből, mélykutatóból kellett felhúzni a vizet. Sokan hamarosan viszsza is költöztek. Eladtak mindent és mentek vissza a hegyek közé. Értettünk is mi a bácskai földhöz! Igaz, a szomszédok, és az itt maradt lakosság segített, de az én korombeliek nagyon nehezen birkóztak meg a földműveléssel. Mégis itt több kenyér volt, mint Kolaišnban. Az én emberem mégsem tudta megszokni... Miluša mesél. De meséje mégis Bánskáról szól. Az óhazának csak annyiban van szerepe, hogy onnan indultak el, hogy a letelepítés előtt volt egy nagy hagy, ahol a birkák és a kecskék biztosították a szűkös megélhetést. Magukkal hozták a táncaikat, a guisztárcát, de az új világban egyre mélyebben kerültek a kitelepíttettetetői öröscölt almárium mélyére a népviseletek. Meg kellett tanulni dolgozni, ha ezt harminc, negyven éves fejjel meg lehetett-e egyáltalán tanulni. 7.) És a sors osztja, keveri az élet kártyáit. Miluša menynyéül kapta Mariorát egy közepes paraisztiosailád, bácskai hagyományokkal rendelkező lányát. Aki a hozományát nem csak holdakban számíthatja, hanem ezt még tanítóképzővel is megtetézte. Egy értelmiségi és egy, akinek az iskola ifjú éveiben ismeretlen volt, együtt élnek közös fedél alatt. Egy-egy tradíció hordozói, akik a hagyományokat átruházzák Sanjára és Gócára. A két lány pedig, bár crnagorainak mondja magét — mert itt az apa nemzetisége az íratlan törvények szerint a hovatartozás meghatározója — mégis 1989. január 6. Olvassuk a Népújságot! Érdekes e sok kultúra és hagyomány összeolvadása, számunkra nem mindennapi arcot kölcsönöz az embereknek s az egész Bácskának. (Vége)