Népújság, 2003. július-december (47. évfolyam, 26-51. szám)

2003-10-16 / 41. szám

• HORIZONT Százéves az Erzsébet-híd Száz éve, 1903. október 10-én adták át a forgalomnak a kezdetben Eskü-téri hídként emlegetett dunai átkelőhelyet, amelyet még építése közben neveztek el az 1898-ban Genfben meggyilkolt, a ma­gyarok körében rendkívül népszerű Er­zsébet királynéról - a főváros kérésére, s az uralkodó jóváhagyásával. A híd meg­építésére irányuló javaslatot elsőként Pálóczi Antal építész vetette fel 1885- ben, s indítványát a parlament meg is szavazta. A Fővárosi Közmunkák Taná­csának 1890-es szakvéleménye viszont így hangzott: “Az Eskü-téri híd építése mindenképpen és teljességgel célszerűt­len, kivéve a gyalogközlekedés ez eset­ben lényegtelen álláspontját.” A testü­let később megváltoztatta álláspontját. Az építkezést (a Vámház-téri /Szabad­ság/ híddal egyetemben) az 1893. évi XIV. törvénycikk rendelte el. A tervezés­re nemzetközi pályázatot írtak ki, a be­érkezett 53 terv közül Julius Kübler né­met mérnök, valamint Eisenlohr és Weige építészek egynyílású kábelhídja kapta az első díjat, ám a minisztérium, mint beruházó a hazai ipart akarta pár­tolni, amely még nem volt képes a meg­felelő kábeleket előállítani. A kiviteli terveket végül Czekelius Aurél készítet­te el Kherndl Antal műegyetemi tanár statikai elméletei alapján. A lánchíd - melynek 15 méteres tartólánc-elemeit Diósgyőrben gyártották - ekkor már nem volt korszerű szerkezeti megoldás. Jel­lemző, hogy a majd 500 méter nyílású New York-i Brooklyn-kábelhidat már húsz évvel korábban, 1883-ban átadták. A híd építése miatt jelentősen át kellett szabni a Belváros szerkezetét, mivel a mai Kossuth Lajos utca nem vitt el a Dunapartig. A legfájdalmasabb veszte­ség a Városháza olasz reneszánsz stílu­sú palotájának lebontása volt. Az épít­kezés 1897-ben kezdődött. Az építés so­rán a budai hídfő megcsúszott a Duna felé, ezért a hídfők elé mindkét parton betontömböt helyeztek el. A pillérek tar­tószerkezeteit romantikus vasdíszek bo­rították, a torony tetején funkció nélkü­li csúcsok magasodtak. A szerkezet sú­lya 11 ezer 170 tonna, az építési költség 12,4 millió korona volt. Forgalomba he­lyezésekor a két pillér közötti 290 méte­res távolságával az Erzsébet-híd volt a világ legnagyobb nyílású közúti lánchíd­­ja (1926-ban épült egy 340 méteres nyí­lású lánchíd a brazíliai Florianopolisban). A 11 méter széles kocsiút mellett a gya­logosok számára kétoldalt egyenként 3,5 méteres járda készült, s a láncok e jár­dák külső oldalán helyezkedtek el. A híd elsőként teremtett Budapesten a Duna két partja között villamos­kapcsolatot, a vágányok kétoldalt, a járdák mellett kap­tak helyet. A forgalomba­ helyezés 1903. október 10-én a király képviselője, József főherceg jelenlétében történt, a villamos­­forgalom azonban csak 1914. augusztus 14-én indult. Az útburkolat kezdetben fakocka volt, amelyet később kiskockakő­re cseréltek. Budapest lakossága lelkesen vette birtokba az építményt, de mivel adó­jával közvetlenül is hozzájárult az építé­si költségekhez, sérelmezte, hogy az át­kelésért hídpénzt kellett fizetni, amelyet a hídfőknél lévő épületekben szedtek. Ennek összege 2 krajcár volt, s ez a kor­társak szerint visszatartotta a forgalom egy részét. A hídpénzt az 1918-as ősziró­zsás forradalom idején törölték el. Az Er­­zsébet-hidat a németek 1945. január 18- án felrobbantották a Lánchíddal és a Margit-híd még ép budai részével együtt. Az újjáépítéskor a vámépületeket lebon­tották, s a híd már kábelhídként épült újjá, a régi kontúrokat megőrizve, s fele­annyi acélanyaggal. Az újjáépített Erzsé­­bet-hidat 1964. november 21-én avatták fel, utolsóként a lerombolt hidak sorában, nyolc évvel az őt megelőző Árpád-híd át­adása után. A villamospályát középre he­lyezték, ám a járatokat 1973-ban, a 2-es metró átadásakor megszüntették. A híd azóta 2x3 nyomsávos. A pesti hídfeljáró vasbeton-felüljáróként valósult meg, amely enyhe ívvel kerüli meg a Belváro­si templomot, Budán pedig háromágú, külön szintű lehajtórendszer épült. Az Erzsébet-híd a magyar főváros egyik jel­képe. A dunai átkelőforgalom mintegy ötöde halad át rajta, napjainkban kb. 85 ezer személygépkocsi-egység és több mint 600 ezer személy. A régi Erzsébet-híd megőrzött elemeit a Közlekedési Múze­um előtt állították ki. (folytatjuk) Tátrai Ágnes Sí mttyttrd. a­­ A keze foszforeszkált a hal pikkelyezésétől, s figyel­te az áramlás sebességét. Az áramlás most nem volt olyan erős, mint eddig. A tenyere élét odadörzsölte a csónakoldalához. Csillámló részecskék váltak le róla, és kezdtek úszni lassan hátrafelé. - Vagy elfáradt már, vagy pihenőt tart - mondta az öreg halász. - No, essünk túl a delfinevésen, aztán pihenjünk, és próbáljunk aludni egy kicsit. Az egyre hűvösödő éjszakában, a csillagok alatt, nekifogott a delfinnek, s meg is ette az egyik szelet felét, meg az egyik kibelezett és levágott fejű repülő­halat. - Milyen felséges étel a delfin rendesen megsütve - mondta. - És milyen nyomorúságos így nyersen. Soha többé nem ülök csónakba só vagy citrom nél­kül. „Ha lett volna egy kis eszem, vizet fröcskölök a csó­nak orrába egész nap. Szépen rászáradt volna, és most összevakarhatnék magamnak egy kis sót- gon­dolta. - Igaz ugyan, hogy a delfint csak estefelé fog­tam, majdnem alkonyatkor. Mégis hiba volt, gondol­nom kellett volna rá előre. No de egész jól elvágtam, és nem is émelygek tőle.” Kelet felől kezdett beborulni az ég, s az ismerős csillagok egymás után kialudtak. Most olyan volt, mintha nagy felhők meredek hegyszorosába ért vol­na, s a szél is elállt. 16 ERNEST HEMINGWAY - Három-négy nap múlva itt a rossz idő - mondta. - De ma éjszaka még nem, se holnap. No, helyezkedj el, öreg, és próbálj egy kicsit aludni, amíg a bal nyug­ton van, és egyenletesen húz. Jobb kezében szorosan fogta a kötelet, aztán fel­húzta a combját a jobb kezéhez, és teljes súlyával ránehezedett a csónak padlatára. A zsinórt egy kicsit lejjebb tolta a vállán, és a bal kezét nekifeszítette. Jobb kézzel bírom tartani, ha a ballal kifeszítem - gondolta. - Ha álmomban elernyedne a jobb kezem, a bal majd fölébreszt, amikor a zsinór kiszabadul és csúszni kezd. Szegény jobb kezem, neki rossz sora van. De hát ő már megszokta a gyötrelmeket. Ha csak egy félórát is tudok aludni, vagy akár csak húsz per­cet, az is jó.” Összehúzódzkodva ráfeküdt a kötélre, az egész testsúlyával rányomta magát a jobb kezére, s már aludt is. Nem oroszlánokról álmodott, hanem az oroszlá­nok helyett egy nagy csapat delfinről, amelyek nyolc-tíz mérföld hosszú rajban úsztak, s éppen a párzási idejük volt; nagyokat ugrottak a levegőbe, és ugyanoda estek vissza a parti vízben, ahonnét felugrottak. Később azt álmodta, hogy a kunyhójában alszik a faluban, és északi szél fúj, és nagyon fázik, és a jobb karja egészen elzsibbadt, mert a pánkos helyett a jobb karjára tette a fejét. Aztán álmodni kezdett a hosszú, sárga, parti fö­venyről, és látta, ahogy a korai szürkületben lejött a partra az első oroszlán, s jöttek utána a többiek is mind, ő pedig a hajóról nézte, amely ott horgonyzott a könnyű esti ellenszélben, állát a hajóorr peremé­nek támasztotta, és várta, hogy jön-e még több orosz­lán, s nagyon jól érezte magát. A hold közben már rág feljött, de Santiago csak aludt tovább, a hal kitartóan húzta a csónakot, és hajóztak lassan a felhők alá, egy nagy felhőalagútba. Arra riadt fel, hogy a jobb keze egy nagyot rándul, az ökle az arcához verődik, és a zsinór fut kifelé a ke­zéből, égeti, horzsolja a tenyerét. (folytatjuk) Az öreg halász és a m­a NÉ112­ SShívtenger NÉPÚJSÁG 2003. október 16.

Next