Népújság, 2003. július-december (47. évfolyam, 26-51. szám)
2003-10-16 / 41. szám
• HORIZONT Százéves az Erzsébet-híd Száz éve, 1903. október 10-én adták át a forgalomnak a kezdetben Eskü-téri hídként emlegetett dunai átkelőhelyet, amelyet még építése közben neveztek el az 1898-ban Genfben meggyilkolt, a magyarok körében rendkívül népszerű Erzsébet királynéról - a főváros kérésére, s az uralkodó jóváhagyásával. A híd megépítésére irányuló javaslatot elsőként Pálóczi Antal építész vetette fel 1885- ben, s indítványát a parlament meg is szavazta. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának 1890-es szakvéleménye viszont így hangzott: “Az Eskü-téri híd építése mindenképpen és teljességgel célszerűtlen, kivéve a gyalogközlekedés ez esetben lényegtelen álláspontját.” A testület később megváltoztatta álláspontját. Az építkezést (a Vámház-téri /Szabadság/ híddal egyetemben) az 1893. évi XIV. törvénycikk rendelte el. A tervezésre nemzetközi pályázatot írtak ki, a beérkezett 53 terv közül Julius Kübler német mérnök, valamint Eisenlohr és Weige építészek egynyílású kábelhídja kapta az első díjat, ám a minisztérium, mint beruházó a hazai ipart akarta pártolni, amely még nem volt képes a megfelelő kábeleket előállítani. A kiviteli terveket végül Czekelius Aurél készítette el Kherndl Antal műegyetemi tanár statikai elméletei alapján. A lánchíd - melynek 15 méteres tartólánc-elemeit Diósgyőrben gyártották - ekkor már nem volt korszerű szerkezeti megoldás. Jellemző, hogy a majd 500 méter nyílású New York-i Brooklyn-kábelhidat már húsz évvel korábban, 1883-ban átadták. A híd építése miatt jelentősen át kellett szabni a Belváros szerkezetét, mivel a mai Kossuth Lajos utca nem vitt el a Dunapartig. A legfájdalmasabb veszteség a Városháza olasz reneszánsz stílusú palotájának lebontása volt. Az építkezés 1897-ben kezdődött. Az építés során a budai hídfő megcsúszott a Duna felé, ezért a hídfők elé mindkét parton betontömböt helyeztek el. A pillérek tartószerkezeteit romantikus vasdíszek borították, a torony tetején funkció nélküli csúcsok magasodtak. A szerkezet súlya 11 ezer 170 tonna, az építési költség 12,4 millió korona volt. Forgalomba helyezésekor a két pillér közötti 290 méteres távolságával az Erzsébet-híd volt a világ legnagyobb nyílású közúti lánchídja (1926-ban épült egy 340 méteres nyílású lánchíd a brazíliai Florianopolisban). A 11 méter széles kocsiút mellett a gyalogosok számára kétoldalt egyenként 3,5 méteres járda készült, s a láncok e járdák külső oldalán helyezkedtek el. A híd elsőként teremtett Budapesten a Duna két partja között villamoskapcsolatot, a vágányok kétoldalt, a járdák mellett kaptak helyet. A forgalomba helyezés 1903. október 10-én a király képviselője, József főherceg jelenlétében történt, a villamosforgalom azonban csak 1914. augusztus 14-én indult. Az útburkolat kezdetben fakocka volt, amelyet később kiskockakőre cseréltek. Budapest lakossága lelkesen vette birtokba az építményt, de mivel adójával közvetlenül is hozzájárult az építési költségekhez, sérelmezte, hogy az átkelésért hídpénzt kellett fizetni, amelyet a hídfőknél lévő épületekben szedtek. Ennek összege 2 krajcár volt, s ez a kortársak szerint visszatartotta a forgalom egy részét. A hídpénzt az 1918-as őszirózsás forradalom idején törölték el. Az Erzsébet-hidat a németek 1945. január 18- án felrobbantották a Lánchíddal és a Margit-híd még ép budai részével együtt. Az újjáépítéskor a vámépületeket lebontották, s a híd már kábelhídként épült újjá, a régi kontúrokat megőrizve, s feleannyi acélanyaggal. Az újjáépített Erzsébet-hidat 1964. november 21-én avatták fel, utolsóként a lerombolt hidak sorában, nyolc évvel az őt megelőző Árpád-híd átadása után. A villamospályát középre helyezték, ám a járatokat 1973-ban, a 2-es metró átadásakor megszüntették. A híd azóta 2x3 nyomsávos. A pesti hídfeljáró vasbeton-felüljáróként valósult meg, amely enyhe ívvel kerüli meg a Belvárosi templomot, Budán pedig háromágú, külön szintű lehajtórendszer épült. Az Erzsébet-híd a magyar főváros egyik jelképe. A dunai átkelőforgalom mintegy ötöde halad át rajta, napjainkban kb. 85 ezer személygépkocsi-egység és több mint 600 ezer személy. A régi Erzsébet-híd megőrzött elemeit a Közlekedési Múzeum előtt állították ki. (folytatjuk) Tátrai Ágnes Sí mttyttrd. a A keze foszforeszkált a hal pikkelyezésétől, s figyelte az áramlás sebességét. Az áramlás most nem volt olyan erős, mint eddig. A tenyere élét odadörzsölte a csónakoldalához. Csillámló részecskék váltak le róla, és kezdtek úszni lassan hátrafelé. - Vagy elfáradt már, vagy pihenőt tart - mondta az öreg halász. - No, essünk túl a delfinevésen, aztán pihenjünk, és próbáljunk aludni egy kicsit. Az egyre hűvösödő éjszakában, a csillagok alatt, nekifogott a delfinnek, s meg is ette az egyik szelet felét, meg az egyik kibelezett és levágott fejű repülőhalat. - Milyen felséges étel a delfin rendesen megsütve - mondta. - És milyen nyomorúságos így nyersen. Soha többé nem ülök csónakba só vagy citrom nélkül. „Ha lett volna egy kis eszem, vizet fröcskölök a csónak orrába egész nap. Szépen rászáradt volna, és most összevakarhatnék magamnak egy kis sót- gondolta. - Igaz ugyan, hogy a delfint csak estefelé fogtam, majdnem alkonyatkor. Mégis hiba volt, gondolnom kellett volna rá előre. No de egész jól elvágtam, és nem is émelygek tőle.” Kelet felől kezdett beborulni az ég, s az ismerős csillagok egymás után kialudtak. Most olyan volt, mintha nagy felhők meredek hegyszorosába ért volna, s a szél is elállt. 16 ERNEST HEMINGWAY - Három-négy nap múlva itt a rossz idő - mondta. - De ma éjszaka még nem, se holnap. No, helyezkedj el, öreg, és próbálj egy kicsit aludni, amíg a bal nyugton van, és egyenletesen húz. Jobb kezében szorosan fogta a kötelet, aztán felhúzta a combját a jobb kezéhez, és teljes súlyával ránehezedett a csónak padlatára. A zsinórt egy kicsit lejjebb tolta a vállán, és a bal kezét nekifeszítette. Jobb kézzel bírom tartani, ha a ballal kifeszítem - gondolta. - Ha álmomban elernyedne a jobb kezem, a bal majd fölébreszt, amikor a zsinór kiszabadul és csúszni kezd. Szegény jobb kezem, neki rossz sora van. De hát ő már megszokta a gyötrelmeket. Ha csak egy félórát is tudok aludni, vagy akár csak húsz percet, az is jó.” Összehúzódzkodva ráfeküdt a kötélre, az egész testsúlyával rányomta magát a jobb kezére, s már aludt is. Nem oroszlánokról álmodott, hanem az oroszlánok helyett egy nagy csapat delfinről, amelyek nyolc-tíz mérföld hosszú rajban úsztak, s éppen a párzási idejük volt; nagyokat ugrottak a levegőbe, és ugyanoda estek vissza a parti vízben, ahonnét felugrottak. Később azt álmodta, hogy a kunyhójában alszik a faluban, és északi szél fúj, és nagyon fázik, és a jobb karja egészen elzsibbadt, mert a pánkos helyett a jobb karjára tette a fejét. Aztán álmodni kezdett a hosszú, sárga, parti fövenyről, és látta, ahogy a korai szürkületben lejött a partra az első oroszlán, s jöttek utána a többiek is mind, ő pedig a hajóról nézte, amely ott horgonyzott a könnyű esti ellenszélben, állát a hajóorr peremének támasztotta, és várta, hogy jön-e még több oroszlán, s nagyon jól érezte magát. A hold közben már rág feljött, de Santiago csak aludt tovább, a hal kitartóan húzta a csónakot, és hajóztak lassan a felhők alá, egy nagy felhőalagútba. Arra riadt fel, hogy a jobb keze egy nagyot rándul, az ökle az arcához verődik, és a zsinór fut kifelé a kezéből, égeti, horzsolja a tenyerét. (folytatjuk) Az öreg halász és a ma NÉ112 SShívtenger NÉPÚJSÁG 2003. október 16.