Népújság, 2003. július-december (47. évfolyam, 26-51. szám)

2003-10-16 / 41. szám

• HORIZONT A nemrég Lendván megrendezett CACIB 2003-on a magyar kutyafajták külön ver­senyszámként szerepeltek. Akkor képhi­ány miatt nem tudtuk közzétenni a győz­test, a Vezér névre hallgató komondort. A nagytestű kutyát, mint ismeretes, nem csak a nyáj őrzésére, de szívóssága és bátorsága jóvoltából a különböző ragado­zók (főleg farkasok) távoltartása érdeké­ben is tenyészették. A juh terelésére ugyanis a másik, ugyancsak meghatáro­zó magyarfajta, a puli „specializálódott”. A képen látható „vezérkomondor" nem kevesebb, mint 3 serleget gyűjtött be keszthelyi gazdájának, aki elmondása szerint nem is számított ekkora sikerre.­­ce Egy este összegyűltünk sokan. Lend­­vaiak voltunk - fiatalok, öregek. A nyári szellő lágyan simogatta arcunkat. Iszogat­tuk a finom lendvahegyi nedűt és halkan beszélgettünk. A fiatalok soraiból egy na­gyon rokonszenves legény megkérdezte: „Zoli bácsi, meséljen valamit arról, ho­gyan élték át a II. világháború végét.” - Hát, drága gyerekek, elmondok va­lamit, ami egy szörnyregénybe illene, na­gyon csúnya dolog, de való, így történt: Alsólendván több vallásfelekezet élt - római katolikusok, evangélikusok, zsidók. Mi, iskolás gyerekek, evangélikusok és zsidók nem voltunk jelen az osztályban, amikor a katolikus hitoktató hittanórája volt. A hétfői napokon mindig örültünk, mert akkor volt a katolikusok hittanórá­ja. Ilyenkor mi az iskola udvarán golyóz­tunk vagy seggreverést játszottunk. Evan­gélikus lévén Fritz Bandi is velünk ját­szott. Iskolatársam volt és minden csütör­tökön délután együtt voltunk Skálics tisz­telendő úr hittanóráin. Kamaszokká nőt­tünk, én középiskolába, majd az egyetem­ Bandi halálá­ re mentem festészetet „tanulni”, ő pedig az édesapjánál kitanulta az autószerelői szakmát. Megemlítendő, hogy az édesap­jának, Fritz bácsinak 1919-ben, Kun Béla hatalma idején népbiztosi tisztsége volt. A Kun Béla-féle köztársaság bukása után is oroszbarátként ismerték, sőt még 1945- ben is annak vallotta magát. 1945 tavaszán részeg orosz csürhe („felszabadítók”) garázdálkodt Alsólend­ván és környékén, ezért szerveztek a lend­­vaiak egy nemzetőrszerű alakulatot, hogy némi védelmet nyújtsanak a lakosságnak. Bandi barátom is tagja volt és egy társá­val járőrként járták a környéket. Az egyik nap a Lendvahegyet szemelték ki, mert ott a pincesorokat rabolták az orosz katonák. Elindultak a szentháromsági úton. A sap­kájukon (titovka) ötágú vörös csillag je­lölte hivatásukat. A vállukon puska is volt. Váratlanul segítségkiáltozásra lettek figyelmesek. A házak felé szaladt egy két­ségbeesett magyar kislány, utána pedig két orosz katona, állati hím ösztöneit akarván kielégíteni. Bandi a társával el­állta az útjukat. Ezek megálltak, közben a kislánynak sikerült elmenekülnie és el­bújni. Ez nagyon felbőszítette a két részeg galád alakot. Bandit és társát lefegyve­rezték, kezeiket megkötözték és elindultak velük a Szentháromság kápolna felé. A pincesor végén megálltak, Bandi összetett kézzel könyörgött az életéért. Bosszút akartak állni azért, mert Bandi társával megakadályozta, hogy vad nemi ösztöne­iket kielégíthessék. Bandi összetett könyör­gő kezeit géppisztolyukkal átlőtték, utá­na mindkettőjüket kivégezték. Röhögve otthagyták holt áldozataikat és eltűntek a lefelé kanyargó úton. Még sok hasonló aljas bűntettet követtek el környékünkön az orosz katonák. Szerintem undorító az a tény, hogy ennek ellenére egy muravidé­ki író, nem érezve szégyent, felmagasztal­ta eme ocsmány „felszabadítókat” a fris­sen megírt „Vöröskatona” (Adecearmejec) című könyvében. Ne szomorodjatok el, hisz ez rég volt, és reméljük, nem ismétlődik meg soha. Gábor Zoltán NÉPÚJSÁG 2003. október 16. 14 A kanizsai dzsessznapok 30 éve Az elmúlt hét végén harmincadik ju­bileumi évébe érkezett a kanizsai Nem­zetközi Jazzfesztivál. S ha már jubileu­mi­­ a kis, 4-5 éves pangást is leszámít­va akkor a legnagyobbakat illeti meg az elsőbbség, akik közül sokan éppen ennek a rendezvénynek köszönhetik a felemelkedést az „át­lagzene” posványá­ból. A háromnapos rendezvény a csü­törtöki szakmai ta­lálkozóval vette kez­detét, amelyre olyan jeles személyisége­ket, a magyar dzsessz olyan meghatározó szakembereit hívták meg a rendezők, mint dr. Beke Jó­zsef, vagy prof. Gon­­da János. Pénteken a Jazzpression együttes lépett fel, majd a P­H Con­nection, őket pedig Dés László és a Kal­­tenecker Trió követte, a szokásos kama­ratermi jamm-ezésen a kecskeméti Bo­hém Ragtime Band húzta a talp alá va­lót, akarom mondani a koktélhoz a fel­­rázót. A szombati záró napon előbb a ma­gyar dzsessz nagy öregje, Szakcsi La­katos Béla és a trió (Kőszegi L, Orbán Gy.), őket pedig egy valódi világsztár zenekar követte az USA-ból. A Oregon zenekar az európai klasszikus hangsze­relés, az amerikai jazzharmónia és a vi­lág minden részéről származó zenei ha­tások egyedülálló szintézisével jelent meg a világ legnagyobb előadótermeinek színpadán. S ott van már 30 éve. Bár a tagok többször is változtak, a Ralph Tawner, Gien Moore és a Paul McCand­­ler is hármas ma is az eredeti hangzást tudja a színpadra varázsolni. Ez történt Kanizsán is, ahol a harmadik „vissza­­taps- játék” után is újabb ráadásért ri­­mánkodott a közönség. Többen is meg­jegyezték: kár, hogy évente csak egyszer vannak kanizsai dzsessznapok! •­­ce Az Oregon együttes

Next