Népújság, 1990. november (42. évfolyam, 217-238. szám)
1990-11-01 / 217. szám
Szabad ár (Folytatás az 1. oldalról) Jutott, mert, aki annyit vitt magával, annak már szép summa ütötte markát. Most meg itthoni zugárusok fölött tör pálcát... Lényeges a dologban, hogy megreparált cipőnkből maholnap kikandikál nagylábujjunk, mert nincs honnan másikat vegyünk. (Feketén csak kiváltságosak vásárolnak, akik mellényzsebből fizetnek.) Fölötte tanácstalanságomban csak annyi érdekelne, az árak liberalizálódása után egyáltalán lesz-e áru? Mert a semminek árát felemelni nem lehet. S ha lesz, mivel fogjuk megvenni? Visszaélhet akárki a szabad ár adta lehetőséggel? Ez annak természetéből fakad. Irreálisan is megdrágíthatnak valamit. És akkor. .. ? Lehet, hogy ugyancsak leegyszerűsödött a kérdés. Meglehet, csupán azért, mert a fogyasztói érdekvédelem így diktálja. Bizonyos, hogy nélküle nem tanácsos az árakkal zsonglőrködni. S ezt nem én találtam ki. Csak az a kár, hogy nemigen beszél róla még senki. Petre Roman úr szóba hozta a nacionalista megnyilvánulásokat, amelyek kegyetlenül mérgezik mindennapjainkat. Egész paksaméta fekszik az asztalán, mondja, amely jelentéseket tartalmaz Hargita megyéből. Onnan, ahol felelőtlen személyek gyakran összekülönböznek a törvénnyel, ahol megrongálnak emlékműveket. A miniszterelnök műsora előtt a híradóban három csikszentdomokosi részeg fiatalember véretteiről beszéltek, akik véltének a vasútállomáson. Maroshévízen meg valakik festékkel bemázolták Eminescu szobrát. A tettesek kiléte még ismeretlen, de a másnapi Cuvíritul liber látatlanban is mindent tud: szélsőséges magyarok gyalázkodtak. .. Ezek a tények. Miszerint a nacionalizmus teret hódít Hargita megyében. S gondolom, onnan egy kicsit errefelé. És punktum. Valahol Moldvában kirabolt, felgyújtott szellemvonat rohan az éjszakában. Aki fél, ne utazzon rajta, ennyi a tanácsom. Dobrudzsában népes cigánytelepek felett varjak kárognak, a fajgyűlölő terror, a pogrom napjai után. Ugyebár rendnek kell lennie. Görgényszentimrén nemzeti hős iddogál esténként a kocsmában. Köréje gyűlnek a legények és hallgatják minden szavát, mert a bátor egy suhintással kiütötte a magyar író szemét; neve: Mitu Baloaga... Nem folytatom. Miért is tenném? Ha egyszer az ilyesmi nem fontos a frontos hatalomnak. Ha mindez nem nagyon számít. A nacionalizmus összképébe csak az fér bele, aki magyar. Ez a verzió szalonképes. Más nem. Csak mi. Azzal, amit őseink tettek s amit nem tettek. Egyszóval: azzal, hogy élünk és néha tévedünk. A kormányfő tévés csevelyének van folytatása. Megmondom, gondolataimat csak ezért kanyarítottam ide... Kora reggel a buszmegállóban két asszony beszélget. Tévednek, ha azt hiszik, hogy a vásárlói árakról. Ó, dehogy kérem. „Auzi draga, ce fac astia pe acolo la Harghita? Sértegetnek, verekednek velünk, mintha övék lenne az ország. Meddig kell mi ezt tűrjük? Hát nem csap beléjük már a ménkű?“ Szabadáras lett a gyűlölet magja is. Jó talajban hamar kicsírázik. Annyi bizonyos. Te kis srác, hogyan mondjam el? — Ki vette el a sapkámat? — A manók. — Hazudsz! Hazudsz! — Istvánka! Hogyan mondhatsz ilyent a bácsinak, hogy hazudik?! Nem szégyelled magad? — szólt közbe ismerősöm, félbeszakítva ötéves fiacskájával folytatott játékos vitánkat. A szőkeség lehajtott fővel még csak anynyit duruzsolt orra alatt: „demokrácia van“. Ma bárki bármit tesz, erre hivatkozik: demokrácia van. De még az ötesztendős gyermek is?! Nem állok távol a kisemberek fától, de ez, amit mondott, egyszerűen elképesztett. Hát mi az a demokrácia, te kisfiú? Te nem tudod, nem is tudhatod, mert apád sem tudja, én sem tudom, azok a bácsik a tévéből sem igen tudják. Ez olyan, mint a mesében a kacsalábon forgó palota, amit sosem látott senki, mégis elképzeli mindenki... A maga módján. Valahogy elképzeltük mi is, szinte magunk előtt láttuk, éreztük, kóstolgattuk, hogy most rádöbbenjünk, hogy az nem volt más, mint a vihar után keletkezett szivárvány, melyet mi (egyelőre, de így talán még sokáig) nem érhetünk el. Azt mondod, demokrácia van. Hogyan szálljak veled szembe, hogyan bántsam lelkivilágodat, mondván, hogy nincs? Nem tehetem. De hazugságban, álcázásban sem nőhetsz fel! Nem, azt nem tehetjük veled, amit velünk elkövettek! Mert, ha felnősz, ugyanúgy jogodban áll megkérdezni ahogy mi is megkérdez SZUCNER ERVIN hidegfrontostul csakis velem foglalkozik, hogy tudomásomra hozza: megkezdődik az ítélet, felüttelett a könyv azon az oldalon, ahol az én nevem van. Miért képzeli magát az ember a világ közepének? Mert az. Minden ember a világ közepe. Einstein és Teilhard de Chardin óta ez nem is olyan képtelenség. Mert ha az ember nem a világ közepe, elveszett. Ez a tudat a tulajdon természetéhez tartozik. Abban a pillanatban, amikor megszületett az Én fogalma, mindjárt a világ közepe lett. Ezért vonatkoztattam magamra a mennydörgést, a februári mennykőcsapást. S így esett, hogy a hamarosan történendők nem értek■ mennykőcsapásként. Este a társalgóban ültünk. Ha jól emlékszem, Rab Zsuzsa, Szenczi Miklós, Erdődiy János volt ott, s tán még egyen-ketten. Beszélgettünk, úgy emlékszem, műfordításra. 1957. február 19-e volt. Nyolc óra tájban lehetett, amikor nyílt az ajtó, s én, háttal ülvén, csak azt láttam, hogy minden szem riadtan ta— 23 — pad az ajtóra, az éppen beszélőben pedig benne szakad a szó. Hátrafordultam, s hát az ajtóban egy magas, Bocskaytisztisapkás, géppisztolyos, csizmás karhatalmista áll, íme, a perc. Mindjárt megismertem az illedelmesen tisztelgő hatósági személyt. Stefanik Gábor volt, múlt idők tanúja; még ifjúsági vezető koromban én hoztam fel egy békési faluból, mint aktívát, hogy tiszti iskolára küldjem. El is végezte, lám, főhadnagy, és most értem jön. Örök Júdás az örök Getsemáné-kertben. Most is csend volt, mint a vasúti kocsiban, amikor viszontag egy törzsőrmester ember tudott lenni. Az én hajdani káderem odalépett hozzám, lehajolt egy kicsit, és a tisztelet némi árnyalatával így szólt: — Sándor elvtárs, a népköztársaság nevében letartóztattak. Lassan felálltam, a helyzet groteszk volt, kínosan mosolyogtam. S maradt, mi volt, a döbbenet, néma csend. Stefa — 24 — A NYILVÁNOSSÁG JEGYÉBEN Az eredményes gazdálkodásért, felelőtlenség nélkül Szükségesnek tartom a helyi sajtón keresztül tisztázni, hogy csupán névazonosságról van szó, tudniillik az utóbbi időben mind gyakrabban szólítanak meg szakmabeliek és ismerősök. Egyesek gratulálnak, mások elmarasztalnak bizonyos nyilatkozatok és vélemények megjelenése, illetve elhangzása után a tömegtájékoztatási eszközök révén, melyet a Magyar Kisgazdapárt elnöke szignál, és aki szintén Mihály József. Ebből az alkalomból engedtessék meg, hogy egy pár elvi kérdést megismételjek a mezőgazdaságprivatizálásával, illetve a mezőgazdasági termelés további fejlesztési lehetőségeivel kapcsolatban a forradalom utáni Maros megyében is kialakult új körülmények között. Előre bocsájtom, hogy nem kívánom elméleti fejtegetésekkel próbára tenni az érdeklődők türelmét, de fontosnak tartom néhány gyakorlati szempont figyelembe vételét az elindult folyamat kiteljesítésénél. 1. A mezőgazdasági termelés növelésének nem az egyedüli feltétele a tulajdonjog meg-, vagy visszaszerzésének a tudata, érzelmi vetülete, aminek a lebecsülése szintén nagy hiba volna. Ha nem biztosítjuk a műszaki, anyagi alapot a rendelkezésre álló földterület magasabb technikai szinten való megművelésére, akkor egyedüli valószínű következmény: a mezőgazdasági termelés csökkenése. 2. Ahhoz, hogy a mezőgazdasági termelő jövedelmezősége szempontjából versenyképes árut nénk: miért? Miért a hazugság, miért a félelem, miért a gyűlölet, miért a sötétség, miért, miért, miért? Az elmúlt 25 év miatt? Hát ezzel fogunk takarózni mi is? Arra a 25 évre fogunk mindent, amikor mi éltünk... ? Nem, ezt nem tehetem. Hogyan mondjam el neked, te kissrác, hogy demokrácia van, de a nép akarata a bácsikat még mindig nem érdekli, hogy azok között, akiket a tévében látsz és szenátoroknak hívnak, olyan bácsi is van, aki autójával gyermekeket ütött el, vagy olyan, aki téged, te kissrác, hiába van szőke hajad és kék szemed, csak azért nem szeret, mert más nyelven beszélsz... ? Nehéz feladat előtt állok, állunk mindannyian. Tényleg, hogyan mondjuk el... ? állítson elő, a termelési folyamatban magas termelékenységű gépek és eszközök használata elkerülhetetlen. Ehhez viszont szükséges, hogy megfelelő nagyságú és méretű földterülettel rendelkezzen. Ez már meghatározó tényező egy korszerű mezőgazdasági termelésben, de ez sem az egyedüli. Tehát az az elgondolás, hogy „mindenkinek vissza a földet“, nem lehet a megoldás, csak akkor, ha „mindenki“ valamilyen formában (társulás, szövetkezet stb.) biztosítani tudja azt a szervezési keretet, amely lehetővé teszi a nagy termelékenységű gépek és eszközök megfelelő szinten való üzemeltetését. Ellenkező esetben a mezőgazdaság privát szektorában dolgozók kevés és nagyon drága árut fognak termelni, pedig ebben az időszakban az igények pont fordítottak: sok és olcsó élelmiszerre van szükségünk. Meggyőződésem, hogy ebben az „átmeneti“ időszakban minden mezőgazdaságban dolgozó vagy dolgozni vágyó a fenti szempontokat figyelembe kell vegye, ugyanis a lakosság élelemmel való ellátása (tehát a mezőgazdasági termelés növelése) nem lehet a pártérdekeknek alárendelt feladat, hanem egyik legnagyobb felelősséggel járó tevékenység. Ezért azok a személyek, akik bizonyos pártok képviseletében különböző akciókat szerveznek a megye falvaiban, csak egy jól, a legapróbb részletekig átgondolt, a gyakorlatban megvalósítható programmal igyekezzenek meggyőzni tagjaikat, nem pedig olcsó ígéretekkel rávenni egyeseket felelőtlen lépések megtételére, mint ahogy történt megyénk néhány falujában (Majos, Rusii Muni közelében stb.). A falvakon dolgozókat pedig arra szeretném kérni, hogy mielőtt bedőlnek bizonyos ígérgetéseknek, nézzenek szembe a „propagandistával“ és kérdezzék meg, hogy az illető mit tett szakmai tevékenységen keresztül, hogy a megye mezőgazdasága eredményesebb legyen, mert sajnos vannak szakemberek, akik tevékenységük alatt nem tudtak megfelelő eredményeket elérni, és most adják a „jó tanácsokat“ a mezőgazdaságban dolgozóknak. Tévedés ne essék, nem a mezőgazdaság privatizálása, hanem a felelőtlenül megbolygatott eredményes gazdálkodás „aktivistái“ ellen vagyok. MIHÁLY JÓZSEF mérnök, a Megyei Talajtani és Agrokémiai Hivatal vezetője nik mögött, most feltűnt egy másik tiszlisapkás; őt, mint Zöldért-vezetőt, Penteléről ismertem: Grábits volt. Rab Zsuzsa azóta is emlegeti, nem tudja elfelejteni; azt mondja, nem maga a letartóztatás volt a legszörnyűbb, hanem ez a mondat: „Sándor elvtárs, a népköztársaság nevében letartóztatlak“. Az ítéletvégrehajtó, aki még egyszer, barátságosan, hátba vágja cimboráját, mielőtt nyakába vetné a hurkot: oda se neki, komám. — Gyertek föl a szobámba — mondtam —, felöltözöm és összepakolok. A jelenlévőkkel sorban kezet fogtam, elköszöntem. Egyetlen szó nem hagyta el az ajkukat. Szixidiak voltak, talán jobban megviselte őket, mint engem, akit délután a libapuskámon már értesített az•Isten. Fölfele a lépcsőn elfogulatlanul társalogtunk, mint régi jó ismerősök. (folytatjuk) — 25 — rüfö.csauka »IDA» Szabad ősz a Bekecs alján Annyira szabad, hogy a márkodi termelőszövetkezet kukoricáját besztercei vendégmunkások törik. Februárban a márkodiak szétváltak a székelyberei tsz-től, most maguk intézik-rendezik gondjaikat, bajaikat, Sikó József tsz-elnök irányítása alatt. Miként? Három falu, Márkod, Mája, Kendő gazdái egyesültek ebbe a gazdaságba. Ez a Bekecsaljai föld jól terem, csakhogy... Sikó József: — Többször kihirdettük, jöjjenek, szedjük le a kukoricát, 20 százalékot adunk. Nem jöttek az emberek. Mindenki szüretelt, most sajtol, más teendőik vannak. És különben sincs munkaerő. És ami van is, nagyon idős. . így történt meg, hogy Beszterce-Naszód megyéből hívtunk segítséget. Nem értem meg a tagságot. Fel akarják bontani a kollektívet, de ugyanakkor földet sem akarnak kivenni. Mindenesetre várjuk a földtörvényt. — Olvasták a földtörvény tervezetet? — Nem is láttuk. — Talán a főmérnök. .. — Majláth Károly a főmérnökünk. Ő lehet, hogy olvasta, de nem láttam nála sem. — Nem érdekli önöket? Mert, ha valaki valamit akar, azt eléri, véghezviszi. — Dehogyis nem érdekel, csakhogy... Mi rejtőzik , csakhogy mögött? Nos, reggel 8 órakor a gazdaság irodáiban csupán az elnök „dolgozik“. Telefonon beszélget Májával, pontosabban Bózsikéval, aki éppen helyettesíti az ottani brigád őst, Nagy Árpádot. Nagy Árpád fia katona, elutazott Bukarestbe. Az elnök, egy hete keresi, nem találja, így hát Rózsika intézi az ügyeket. Az elnök kétszer is kijelentette — Rózsika, maga lesz a brigádos Májában. Továbbá — nincs aki dolgozzon az állattenyésztésben. Két cigány család akadt, de az elnök szerint abban nincs köszönet. És a gazdaság márkodi farmján az állatállomány 340 fős, ebből 120 fejőstehén. Csakhogy... ezeknek az állatoknak nincs vizük. Illetve van, Deményházáról hordják a Nyárád-oldalon át. Ez sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint napi 8—10 órás motorina-fogyasztást. Sikó Sámuel, a mezőgépészeti állomás márkodi részlegének a vezetője: — Ez fogja tönkretenni a gazdaságot. Január 1-jéig a motorina drágulását az állam kompenzálja. Január 1-jétől az üzemanyag-fogyasztást a tsz egyenlíti ki. Képzelje el, hogy januártól az egyórás motorina fogyasztásra 165 lejt kell fizetni. .. Maradjunk a víznél. Mostanig vezetéken — forrásokból — kendőből jött az életet adó folyadék. Mivel a hozam nem elégíti ki a kendőieket és márkodiakat, a kendőiek levágták a vezetéket. A márkodi tsz „devizt“ is készített a vezeték felújítására, szinte félmillió lejt ruházott volna be, de a kendőrök beleszóltak az ügyvitelbe, olyképpen, hogy nem adnak vizet Márkodnak. Meg van más is a csakhogy mögött. A jövő esztendei gabonát elvetették. Még van vetni való, de ezt a héten befejezik. Ez azonban a mezőgépészeket dicséri, semmiképpen a tagságot. Végezetül egy sokatmondó adat: a termelőszövetkezet közel 700 hektáros területen gazdálkodik. Míg a lakosságnak kiosztott összterület alig 200 hektár. Kommentár nem szükséges. KILYÉN ATTILA AZ AUTONÓM IFJÚSÁGI TURISZTIKAI TÁRSASÁG (CATT) az érdekeltek tudomására hozza, hogy — az év végéig, előnyös árakon üdülőjegyeket biztosít a következő fürdőtelepekre: Marosfő, Piriul Rece, Bușteni, Cimpulung Moldovenesc, Félix, Szováta. — kirándulást szervez Bukarestbe a „Párizs a jégen“ című előadás megtekintésére, amelyre novemberben kerül sor a fővárosi Sportcsarnokban. A kirándulás ára 481 lej személyenként, biztosítva a szállítást vonattal, egy elszállásolást, 2 ebédet, valamint a belépőjegyet. Bővebb felvilágosítás a társaság Rózsák tere 26 szám alatti székhelyén, vagy a 24-490-es telefonon.