Népújság, 1991. július (43. évfolyam, 128-148. szám)
1991-07-05 / 131. szám
0 -Régóta érezte az idő sürgetését. Minden hajnalt azzal a reménnyel fogadott, hogy fénytől új fényig kegyes lesz hozzá az élet. Rettegve virrasztotta át a fénytelen éjszakákat. A sötétség elrabolta a kertek színeinek varázsát, fény és árnyék játékát. Az éjszaka réme elől a gondolatokba menekült, de mindanynyiszor csak az egykori értelmetlen fogadalmakig jutott: ,,örök szegénység, örök tisztaság örök engedelmesség“. Kiválasztottak adója a születéstől halálig tartó életért. Meghálálni a teremtés ajándékát — nem a magával törődő ember erénye. Filippino jó volt, ereje sem lett volna rossznak lenni, de a lehetetlent is megpróbálta volna, hogy megnyerje a nagy város bizalmát. A Gondviselés ajándékaként ott állt a nagy fal — Masaccio mester hagyta neki —, s vele a nagy lehetőség: az érzelmek, a belső szépség, a lélek kerete, befogadója. Hosszú hónapok óta minden éjszaka maga előtt látta mestere eltorzult arcát, amikor utoljára a falra nézett. Tudta, hogy amit ő hátra hagy, annak már nem szabad többé lehetőséggé válni, neki mindent be kell fejeznie. Masaccio elment. Ott hagyta a falat és elment az örök városba, amely feláldozta és hagyta éhen halni, mint utolsó koldust, megbotozott tolvajt. Hagyta elpusztulni, mert nem vette észre, hogy a tiara árnyékában egy új világot teremtett: földre hozta az angyalokat, hogy a gyarlók, kiknek soha nem lesz részük a mennyországban, láthassák, mit veszítettek. Alázattal gondolt mesterére. Ült a firenzei hajnal félhomályában és várta az új fényt. Minden múló perccel, egyre jobban izgult az új lehetőségért. Amikor a Santa Maria del Carmine harangtornyán megtörtek az első sugarak, megnyugodott. Megvárta, hogy közelebb érjenek, aláereszkedjenek a Brancaccio félig kész falaira, mert csak a fény hatalmához társulva tudott nap mint nap felnőni a nem remélt lelki gyönyörhöz. . A fényben fürdő fal előtt nem gondolt arra a fajsikolyra, amely az ő megszületése pillanatában sröppent a Prato szegényes pokla fölött, nem gondolt sem a minden szerzetesek legbélcegebbikére, Filippo hippire, sem Lucretia Butira, az igaz apácára, aki az ihletet adta Szent Margit vérpadi szenvedéseihez; az élet ama nemes szerelmére sem gondolt, amely arra bátorította anyját hogy megszegje fogadalmát, s letépve fátylát, megszűnjön Krisztus Menyasszonya lenni az örökkévalóságban; nem jutott el tudatáig az őt körüllengő szeretet és megvetés, elfeledte az áldást és a testére kimondott halálos ítéletet. Csak a falat látta amelyhez napkelte és napnyugta irányából naponta új mesterek zarándokoltak, csak azt érezte, hogy a színekbe zsugorodik megtört testének minden fájdalma. A napok múltával a fal mindinkább befoghatatlannak tűnt, ő egyre nyugtalanabb, türelmetlenebb lett, gyakran arra ébredt, hogy értelmét keresi a világi élet megtagadásának. Nem ismerte a pompát, a Medici kertek szökőkútjait, a füstös kocsmákat, a zajos bordélyokat, de ismeretlenül is tisztelte a szennyben tengődőket, akik egy életen át képesek elviselni a sorsukat körüllengő bűzt: az Amo parti Umárműhelyek cserkérgének, a titokban főzött olcsó pálinkának neg a túlsó parton lakó örömányok savanyúra izzadt, piszkos fehérneműjének átható szagát Gyenge testének nem adatott meg az ölelés öröme és gyönyö- Káli István Fénytől fényig te. Csak a kínok nyomorgatták, tízok is sürgették. Dolgoznia kellett, egyedül a fal létezése boldogította. Lassan áradt a fény. A Carmine harangtornya ismét reggeli nagyságában pompázott, újabb alkalom a gyönyörködésre, de a rettegésre is. Filippino félt, hogy kísértésbe viszi a csodálat. A fény feltárta, fel is duzzasztotta a színeket, átfonta és különkülön is egésszé domborította a részleteket. S ő ettől méltatlannak érezte magát a megkezdett és befejezetlenül maradt remekműhöz, az erő és a harmónia diadalának ígéretéhez. Kezét, szemét ideig-óráig megbénította a mesterüket istenítő tanítványok bizonytalansága. Az apránként lehámló kétellyel arányosan mélyült el figyelme. Észre sem vette Magnifico udvarának gyöngyeit, az agg Bertoldo mester tanítványait, akik minden nap eljöttek megcsodálni a félig kész falat. Maga sem tudta, miért mosolyog nekik, ha azok a csendet megunva, szólongatták. Kedves volt hozzájuk és figyelmes. Néha Michelangeloval is elbeszélgetett. A pihenés perceiben a hátuk mögé állt és némán figyelte kezük mozgását, amint a freskókat másolták. Olyankor sikerült elfelednie, hogy jó ideje magán viseli az elmúlás bélyegét, hogy palettáján már a halál keveri a színeket. Szerette nézni őket, amint a beszüremlő sugarak fénye körülfonta arcukat, s testük — egy-egy karcsú szobrocska — csillámlik a szürke gránit üregében. Akármilyen távol állt tőlük, közéjük tartozónak érezte magát, ez segítette, hogy átvészelje az erősebb rohamokat. A köhögés felemésztette erejét, csak az ecsetet bírta. Láz gyötörte, de éppen gyötrődéseiből gyűjtött erőt, hogy mestere akaratát beteljesítse, s közben ő is fénybe önthesse igazi álmait, álmatlan éjszakáinak valótlan látomásait vergődő testének szorongását, öregedő lelkét siettette az idő Perceire kölöncként nehezetlen a rögeszme, hogy huszonnyolc éve pusztán a hétköznapi dolgok rabja, minden pillanatát megkeserítette a tudat, hogy semmi maradandót nem vallhat magáénak Néha fellobbant benne az irigység azok iránt, akiknek a lutszszabb élet nagy lehetősége jutott Kétségbe vonta ifjúsága értelmét: nem értette, miért adatott megt érzéke a színek s a formák iránt, ha nem lehet részese az örök megjutalmazásnak. A munka nagy időfaló. Dél lett. Filippino világi éhséget és világi szomjúságot érzett. Ennie kellett volna, de sajnálta rá az időt. Kezében, szívében egyetlen derűs érzés lüktetett; talán ez az a nap, amikor sikerül végre öszszebékítenie a fényt az árnyékkal a teret a léttel, az életet a mozdulatlanná rögzített körvonalakkal. Izzadt, valahányszor érezte, hogy a falon felhevült, felgyulladt az élet. Minden kiköhögött vércseppel a megfestett alakok egyre inkább önmagukká váltak kiteljesedtek, s neki csak arra volt gondja, csak azzal törődött, hogy a nappali fényből átlopjon valamennyit a falra, nem többet, mint amennyi elég az élet szépségét megvilágító örökmécseshez. Nem vágyott arra, hogy csatálják, nem akart — mesterét utánozva — felnőni a kor nagyjaihoz. Érezte Botticelli tiszteletét, de még nem merte elhinni neki, hogy színei, alakjai túlélik mindazt, amit érzékei a pillanatnak megörökítenek. Tisztában volt, mennyit érhet ő a világnak: beteg példánya a nagyravágyásnak, aki imádott mestere árnyékában az örökkévalóságról álmodozik, remélve, hogy egyszer sikerül majd kiragadnia minden szépséget a Teremtő kezéből, hogy felsorakozhasson a halhatatlanok mellé. így tartotta igazságosnak, mert amit mások könynyedén, a duzzadó élet örömei közben teremtettek meg, azt a vér és fájdalom árán, az egyre közeledő elmúlás tudatától kísértve fántadta ki. A fiúk elmentek. Késő délután már csak maguknak tetsző dolgokkal foglalkoznak a halandók Hiúsággal átszőtt életük lényege az utánzás, megannyi pokolba való gúnyos fintor. Egy részük Tollas Tibor Óriásország Hol a határa, nem felel rá sem napkelet, sem napnyugat. De rád mosolyog így hazátlan az egész ország s egy-egy szóban Clevelandben, Montreálban, vagy Rióban, felhőtlen brazil ég alatt, ahol magyarul él a szó, mint virág nyíl ki benned szótlan a titok, ki nem mondható. Betűzd a tájba ciprusok közt, vagy az északi tengeren, e nyelvben vagy csak több, hozzá köt sorsod, nem vagy gyökértelen. Nem vagy gyönge, maradék ország szülötte csak, mit átrepül pár perc alatt a gép, te most már így élsz, otthon, időtlenül. Határon túl, de mégis otthon, ahol magyarul szólanak. Óriásország, hogy kimondom, magamban megtaláltalak. Cleveland, 1961. BORGÓ (GYÖRGY CSABA) gobelinje m Jelentés egy generációról Uraim! minket nem tanítottak levelezésre, társadalompolitikára, választékos viselkedésre, önuralomra és önállóságra. Betapasztották szánkat, leragasztották szemünket, hátrakötötték kezeinket, és betereltek az életbe, szüleinktől örökölt gerincferdüléssel és lehajtott fejjel. Nem próbálkoztunk védekezni, hősöknek gondolván magunkat. A nyomort megszoktuk, és a csend őreit lépéseikről felismerve, előre, hangosan köszöntöttük. Nem róttak ránk felelősségteljes feladatokat, és apró dolgainkat ha elhanyagoltuk, nem feddtek meg érte. Lettünk egy társadalom szamártövisei. Sose éreztük magunkat annyira elhanyagoltnak, mint a nagy velünk foglalkozás kellős közepén, mikor felvetődött egy-egy érdeklődő ember által a mindenkit meghökkentő kérdés: „kik ők“. Gyűlölet és tehetetlenség uralta környezetünket. Szüleink elváltak és mi szeretetért ingáztunk apától anyáig. Munkanélküliség elméletileg nem volt, és az utolsó fizetésből könyveket, lemezeket vásároltunk, és azon tűnődtünk a sörkertben, hogy miért bocsátottak el vállveregetve a gyárból. Ha alkalmi munkát kerestünk, kinevettek vagy nevetségesen keveset fizettek. A tv-ben hosszas kongresszusi előkészületek folytak és életszínvonal-emelkedésselámítottak. Testvériség-érzést adott a magány, összevissza kapkodott mondatokkal társalogtunk. Néha nevettünk is. Egyre ritkábban. Már veszítettünk és még volt élnivalónk. Reméltünk a belefáradásig. Zsebünkbe varrtuk két kezünk, és ténferegtünk az utcákon. Beültünk egy sörre, és olyasmikről beszéltünk, amik egyikünket sem érdekelték. Üres tekintettel bámultunk a lefüggönyözött ablakra, kifújtuk olcsó cigarettánk füstjét és messze vágytunk. Amint teltek a napok, egyre messzebb. Egy reggelen hátizsákba csomagoltunk, és szűkkopott farmerben kiosontunk az ajtón, hogy ne kelljen kínosan magyarázkodni szüleinknek. Várótermekben aludtunk, és személyvonatok másodosztályán csavarogtuk körbe az országot. Tiszta abroszú vendéglők csillogó cserepéjű WC-jében mosakodtunk, és váltottunk rossz ruháról tisztábbra. A halállal már tizenéves korban barátkoztunk, és azóta egyre szokjuk közelségét. Közben otthonról kitagadtak, és mi nem tudtunk nagystílűen magyarázkodni, sírni meg szégyelltünk. Az ország különböző részeiről érkező hírek munkalehetőségről szétszórtak. Válás előtt vértestvérséget kötöttünk, és szülők híján egymást láttuk el tapasztalatból, jó tanáccsal. Nevetségesen beszéltünk, és érthetetlenül fogalmaztunk. Tömtük magunkat összerogyásig alkohollal és szeretkezéssel. Kezeink tévedésből összefogóztak és görccsösen, segítségre vágyón kapaszkodtak egymásba. A mindennapok szürkesége elől a rendetlenségbe, a meg nem szokottságba menekültünk. Szerettük volna ha összetévesztenek és megsimogatnak, de csak szeretetreméltó öregek jótanács foszlányai lebegtek fejünk fölött. Az életet a kocsmákban, borostás arcú, pálinka szagú emberektől ismertük. A napok hosszúak voltak és a sírásról az első igazságtalan pofon után leszoktunk. Hiányzott belőlünk a lelkesedés, nem volt ami kifordítson megátalkodott közönyünkből. Gyenge fizetésből külvárosok kosz-kvártélyaiban tengődtünk. Haszontalan szerelmünket nyelvöltve hagytuk magába, és beleszerettünk egy tiszta — előző életünk fertőjét mit sem ismerő — emberbe, kinek, miután kitakargattuk rejtegetett sebeinket, barátságát nekünk ígérve, magunkra hagyott. Kiábrándulva és kocsmák füstjét megelégelve csendre vágytunk. Olvasótermek sarokasztalánál görnyedve, három váltással, felpuffadt májjal és karikás szemekkel esti líceumokban tengettünk még egy pár évet. Beletörődtünk egy illúziótlan, száraz világba, öröm, bánat, csalódás, remény nélküli hétköznapokat élünk. Amint kívánták az urak. FELNŐTTÜNK. SEBESTYÉN IRÉN